Hol a vers helye mostanában? És mekkora térfogat veszi körül? Kemény István új verseskötete a legfontosabb kérdésekre irányítja figyelmünket – és ez jó. E lényegi ügyet a könyv versei különböző szempontból közelítik, s ha pontos választ nem is mindig kapunk a kérdésekre, de megéri maga az alkalom, hogy ezeken elgondolkodhatunk.
Elsőként az merül fel – s teljes joggal – az olvasóban, hogy mely művek tesznek egy költőt költővé, illetve hol találkozunk azokkal a versekkel, amelyekből a költői arcélt megrajzolhatjuk. Egyik természetes lelőhelyük a folyóiratok oldalain található, a másik a verseskötetekben, de e két táj valójában eléggé különbözik egymástól. A folyóiratokban más versekkel, elbeszélésekkel lép párbeszédbe az alkotás, esetleg a szerzőről szóló kritikával, a verseskötetben pedig az alkotó más verseivel. Ez teljesen más viszonyrendszer. Az élet gyakorlati menetében bármennyire is egyformán fontos e két megjelenési forma, a költő pontos alakját a verseskötet szerkesztett volta határozza meg, a költői arcél kidomborításához több köze van, ezért fontosabbá válik az egyszeri konstrukció, mint a folyamatos jelenlét alakulása. A Nílus esetében is elsődleges, hogy milyen költői kép néz ránk ezekről az oldalakról. A könyv egyrészt nagyon jól kivehető szerkezeti egységekből áll: nyitó és záró vers – mindkettő folyamhoz kapcsolódik (DUNA – Rakpartos ballada, NÍLUS) –, közöttük a két rész címmel elkülönítve: Délig, Estig. A versek alapvetően szabad versek erős időmértékes kötőfékekkel, sokszor szépen kialakított, szabályos rendű verssorokkal. Markáns, határozott arcvonások, gondolhatnánk. Ám a verseket olvasva ez mégsem ilyen egyszerű, mert a két rész közel sem azonos súlyú, sőt, témáiban is jelentősen különbözik. (Persze, felmerülhet a kérdés, hogy kinek az életében válik azonos szerepűvé a délelőtt és a délután.) A második rész sokkal több fontos, gazdag, elmélyült darabot tartalmaz, az aranymetszés felé, majd a könyv végére helyezve el a gondolati, valóságérzékelési nehezülést. Ez még rendben volna, ám ítéletem szerint az egyes darabok között a nem súlyos, nem mély versek is többnyire az első részbe kerültek, tovább könnyítve így annak terheit, s noha a két cikluscím jelentése alapján valamiféle egyensúlyt, de legalábbis transzformálhatóságot ígér, nem ezt kapjuk.
Igaz, amikor már itt járunk az értelmezésben, voltaképpen azt vizsgáljuk, mi fűzi egybe a verseket, mi alapján kapcsolódnak egymáshoz. Örkény híres hasonlatánál maradva „nem a madzag teszi”, de sajnos többször azt sem tudtam felfedezni, hogy mi lehet az erő, a konstrukció – a véletlen játékán túl –, amely egymás mellé ültette a különböző darabokat. Leginkább egy ellenpontozó ritmikát érzékeltem, a hosszú verset követi pár rövidebb; a gondolatilag sűrítettebbet a stilárisan könnyedebb, játékosabb. Ez a mértéktartó, szinte hagyományosan klasszicizáló szerkesztésmód viszont nem áll összhangban a kötet céljának megvalósításával, annak a megtalálásával, hogy miként szólalhat meg hitelesen egy vers a 21. század második évtizedében. Mert úgy, ahogy Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, József Attila, Weöres Sándor verseiben megszólalt, úgy nem. Azok a korok elmúltak, s irodalomunk tere, érzékeny befogadó közönsége, rangja, levegője – szintén. De akkor hogyan tovább? E tekintetben a hagyományos szerkesztés valószínűleg nem tud jó utat mutatni, főképpen akkor, ha a kiváló versek között nem annyira erős darabokat olvasunk.
Eközben el is érkeztünk a második nagyon fontos kérdésünkhöz. Milyen nyelvi pozícióból szólalhat meg a vers? Merthogy a 19. századi patetikus megszólalás immár röhejes lenne, még paródiának is. A 20. század egyszerűsödő, a köznapi nyelvhez tartó megformálási módja is kifakult, erőt vesztett mára. De akkor milyen módon? A kötet legjobb költeményeiben Kemény megtalálja ezt a megszólalási pozíciót, a személyes szólamot, a közvetlen odafordulást a másik – akár önmagából megalkotott másik – ember individuális, tehát nem szerepszerűen átélt világához. Beszélgetési viszony ez, mindenféle rárakódott sallangtól mentesen. A megszólaló én ezekben a versekben már nem szerep, nem pozíció, semmiképpen nem lángoszlop vagy mártír, hanem pusztán a nyelvhez való viszony, amely formát kap, méghozzá nyelvben megelevenedő formát. Talán nem véletlen, hogy az olyan témájú versekből világlik ki ez legszebben, mint az Esti kérdés P. Gy.-hez vagy a Hipnoterápia, amelyek párbeszédes viszonyt írnak körül, de úgy, hogy abba egy nagyon gazdag kulturális és irodalmi hagyománykészlet elemei is bekapcsolódnak. Az esti beszélgetés Petri Györggyel nemcsak a címben idézett babitsi világot vonzza be – amely jelentősen szemben állt Petri világérzékelésével –, hanem a ismétlődések sorozatával, a motívumokkal a Biblia kontextusát is megerősíti, miközben végig a személyes tanulság levonása marad a vezérmotívum: „Mégis, hogyha én lennék Noé, a nehéz meló után / egy-két pohárkától is berúgva / azt kérdezném tőle ott a pálmafa alatt a közel-keleti / villámgyors alkonyatban: / Egyet mondjál meg nekem Gyuri: melyiket viszed / magaddal a sírba: / a reménytelenséget vagy a reményt?” Ez a párbeszédesség nem az az irodalomelméleti dialogicitás, amely a befogadó és a mű párbeszédének újra- és újralétesülő folyamatosságát jelenti, hanem az, ahogy két ember – akár valós, akár fikciós élettapasztalatokkal – egymáshoz szól, egymással beszél.
Kemény István költészetét sokan jellemezték filozofikus hajlammal, de a Nílusban ennél többről van szó. Nem bonyolult gondolati kérdések érzékletes és verses formába kényszerítése a tét, hanem a megszólalás hitelességének megvizsgálása, körüljárása, lehetséges módjának felmutatása: tud-e még hiteles megszólalás lenni napjainkban a költészet pátosz nélkül, csak kevéssé számolva a kulturális hagyományba ágyazottsággal az olvasó részéről (pl. a Mítosz vagy ennek kifordított változatában a Helyszínelők vitája), személyes érzékenységgel, de affektálás nélkül. Innen nézve érzem nem illeszkedő daraboknak a Taxiban, aPoszthumán jelenet vagy az Internet verseket, de A legalsó sor viccet idéző szerkezeti megoldását is. Ezek a rövidebb darabok akkor kapnának elég levegőt, ha a kötetben végig az olvasót meg-megállító, megszokott gondolkodásrendjéből kizökkentő poémák állnának. E ponton felmerült bennem, hogy egy erősebb szerkesztő jót tett volna a könyvnek, mert noha mind a Duna, mind a Nílus sokféle hordalékot görget magával, de nem egyformán örülünk mindegyiknek. Másrészt nagy örömet okozott A terv, A részlet, a Hogy milyen ötvenévesnek lenni? – ez utóbbi vers még a nagyon erős biográfiai vonatkozásokat is fel tudja oldani stilárisan s egy finom önreflexív meghatottsággal. (Amit például az Avasi remix és a Nyilas Attila ötvenedik születésnapjára versek esetében nem éreztem.)
A harmadjára adódó kérdésre, hogy mennyire vegye komolyan magát a megszólaló, nagyon szép és pontos válaszokat ad Kemény, a finom önirónia nagymestereként. Az önirónia nem stílusminőség, hanem gondolkodói magatartás, amely inkább alapul világszemléleten, mint retorikai alakzatokon. Nagyon pontos arányérzék kell hozzá, s ennek ismeretét Kemény bizonyítja is, amikor két- vagy háromoldalas versszöveg készít elő egy-egy nagyon finom önmegkérdőjelező állítást, avagy olyan tézisszerű kijelentést, amelyet különböző szempontokból másként-másként értékelhetünk. Nem dobálózik tehát, nem állít és visszavon, hanem ebben a fanyar visszfényű közegben mozog folytonosan. Nagy kedvencem a Hipnoterápia, amely különböző módon érvényesíti az önironikus alapállást. A súlyos témát könnyed, dalszerű hangnem kérdőjelezi meg, miközben a szép, hosszú ismétlések mégiscsak súlyosítják a mondatokat, s eközben jutunk el a József Attilánál gyökerező tétel kifordításához: „mert / annyira dúsan redőzött / olyan titokzatosan hullámzó függöny ez – / egyszóval a valóságot – / az igazságról fellebbenteni. / Erre készülnek ők.” Míg a vers végére elér a személyes sors végzetszerűségével való szembenézésig: „A tengerpartra gondol / ahová mindig későn érkezett. Mindig / csak üres palackot talált. Valaki már / elutazott a hajótöröttért, / vagy kiszabadította az ifritet.”
Kemény István mint korosztályának egyik legjobb, legérzékenyebb költője valóban minden szempontból megfelelő alkotó arra, hogy az írásom elején elősorolt fontos kérdésekkel szembenézzen, s hiteles válaszokat kapjunk tőle ezekre. És ez jó. A kötet fülszövege szerint „egyszerre tetőzés és továbblépés” e kötet. Én inkább az utóbbit érzem erősnek, nem remegő, hanem erős lábakkal megtett lépéseknek a jó úton.
(Magvető, 2018)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
