Hajózásban használt navigációs eszköz. Valójában egy szögmérő, amely a Nap vagy a Hold horizont feletti magasságának meghatározása alapján mér földrajzi szélességet. A szextáns szó jelentésének az olvasó kell, hogy utánanézzen, mert Szeles Judit második verseskötetében mindössze a borítón jelenik meg címként és egy tetoválás formájában. Meztelen sellő ül a szextáns körcikk alakú keretén – amely ingaszerű kilengésekre képes – mögötte vitorlás, felette virág, körülötte csillagok, uszonyánál egy horgony lóg.
Császár Norbert – a kiadvány illusztrátora – a giccs határvonalán egyensúlyoz. A Szextáns képi világát a tengerészélethez tapadó sztereotipikus motívumok szervezik: vasmacska, hajókötél, vitorlás, palack, virág, átszúrt szív, erotika, alkohol. Az Ilyen svéd című első kötetben látható szürreális rajzok, amelyek az északi népek rítusaiból és hagyományaiból táplálkoztak, felfedték az összetett jelentésrétegeket, tetten érték a metaforikus tartalmakat, immár pipázó matrózzá egyszerűsödtek.
Az Ilyen svéd redukált poétikussága ellenére is érdekes volt, hiszen Szeles Judit az északiak életmódjához kapcsolódó különféle statisztikai adatok tárgyilagos közléséből épített lírakötetet. Információkat ütköztetett mitikus rétegekhez, egyénivé tette beszédmódját. A körvonalazatlan lírai én egyszerre szólaltatta meg a kollektív emlékezetet és tanulással, böngészéssel szerzett ismereteit; szokatlan egymás mellé rendeléseivel ironikus hatást keltett, kísérletezett, provokált. A Szextánshoz érkezve az ellentmondások felmutatása immár a múlté lett, a provokatív hang visszahúzódott, a témák elszegényedtek, a sokszínűség megfakult. Eltűnt Észak flórája és faunája, a svédek ételkülönlegességei és perverziói. A társadalomkritika helyét átvette a szex és az alkohol, no meg egy matrózkaland.
A tengerész kedvese című kötetnyitó versben felsejlik egy matróz és a vele való kapcsolat rajza: „Mostanában nagy hajókról álmodom, / […] / Nézem, ahogy révbe érnek vagy nem. / Nézem, ahogy a padlót sikálod rajtuk, / vagy őrségben állsz a Rio de Janeiró-i kikötőben, / miközben a városban zajlik a karnevál. / Nézem, hogy Kobéban autóstoppolsz, / vagy amikor Cape Townban fekete lányokat szedsz fel, / egyszerre kettőt.” A szövegek prózaiak, epikus cselekmény híján pillanatképeket rögzítenek, egy rövid vagy kevéssé kibomló, netalán fiktív szerelem történetét a Távolodás, lassan című versig: „láttam távolodásodat, / ahogy a hajó elhagyja a kikötőt. / És nem lehet már megállítani.” Az allegorikusnak tűnő keretben a tengerész szabad, a kikötőkben rá váró nők (valójában prostituáltak), a róla ábrándozó – kissé koros – sellőlány pedig fel-, illetve megidézi a tengerész életének állomásait.
A Vörös tetoválás című vers a tűzmadárról és a sellőkről szóló mítoszok ötvözete, amely ironikusan reflektál a mítoszképzés természetrajzára: „a legenda szerint ötszáz, ezernégyszázhatvanegy / vagy tizenötezer-kétszázkilencvennégy / évig élt, attól függően, / milyen eredetű forrásban / olvastunk róla”. A hím főnixmadár a női bőrön immár a szerelem állandó tüzének jelölője, s a tengerész kedvese a testen lévő főnixtetoválástól reméli, hogy szélcsöndet hoz a tengerészekre, amely a sellők képessége. Kár, hogy máshol nem találkozunk ilyen parafrázissal, illetve torzítással, amely a szerző kedvelt eljárása.
Az első kötetben nem körvonalazódó lírai én a másodikban kissé előrébb lép, de szégyenlősen. Gyakran belehelyezkedik a matróz pozíciójába, kölcsönveszi emlékeit, hiszen az ő kalandjainak krónikása. Amikor könnyű a szó, akkor egyes szám első személyben nyilatkozik, és van, hogy csak utóbb derül ki, hogy a férfi (Kikötők) vagy a női tudat közvetítője. A Szextáns fülledt, egzotikus helyszínekre vezet: Thaiföld, Malajzia, Indonézia (Szumátra) és a Perzsa-öbölHáborús övezetébe. Afrikába (Maputo); Dél-Amerikába(Ecuador) és gyakran Cape Town kikötőjébe. A tengerész Emlékezetéből visszatérünk Strömstadba (a szerző lakóhelyére), amely kettőjük szűk horizontú jelene (Strömstad és Sarpsborg között). A Cádizi dal tisztázza a kötet alaphelyzetét, vékonyka epikus vázát: „Már ötvennégy éves voltál, / amikor megismertelek. / A cádizi utak is emlékek voltak, / az is, hogy a legjobb barátod meghalt. / Minden este elmesélted Terje halálát, / és a legszebb nőkről is sokat beszéltél.”
Az Ilyen svédhez hasonlóan a földrajzi helyekre, ételekre, italokra, kereskedelmi cikkekre vonatkozó adatok még mindig fontos alapanyagnak bizonyulnak, de a fókuszban a vitorlások és az olajszállító tankerek története és nagysága áll: „Az első hajó, amin szolgáltál. / Százötvenhat méter hosszú, / huszonkét méter széles és kilenc méter mély, / az öt rakománytérből kettő hűtőtér. / Mindent lehet vele szállítani: / gyümölcsöt, ruhát, edzőcipőt, traktort” (A tengerész kedvese). A Christiana című vers megmutatja, hogy a szerző általános (historikus vagy geográfiai) adatok segítségével közelít a személyes tartalomhoz, ugyanakkor játszik az öntükrözéssel is. A cím egy sellőt formázó szobor jelölője, ennek kapcsán rövid áttekintést kapunk a hajóorrdíszek történetéről, majd megpillantjuk őt egy vitorláson: „Amikor leszereltél a Christiana Radichról, / harmincöt Vivalt vettél be egy üveg Curaçaóval. / Szemed előtt végig Christiana aranyhaja lobogott.” A nő vágykép, mozdulatlan állandóság, illúzió. Sikamlós témáknál a lírai én a harmadik személyű megszólalásmód fedezékébe húzódik: „Az eszméletlen rövid hajam / és alakom a mombasai lányokra / emlékeztette – a fekete prostik, / akik a bárokban vártak rájuk, / kerek popsik és mellek, / mint a legyek, körüldöngték, / amíg meg nem döngölték őket” (Emlékezet). Az „ötvenes–hatvanas évekbe lépettek” szexuális életét rögzítő versben a miénk helyett Szerelmükről beszél.
Az első kötetben is előfordultak közhelyes fordulatok, s ebben még több: „váltott lovakon lovagolnak reggelig” (Ecuador), „kókuszdiók görögtek a döngölt földpadlón, / és a tigrisasszonyt hallottad még hörögni, / mielőtt visszavitted volna a bazárba” (Szumátra). Retorikai kisiklásoktól hangos az Utolsó októberi éjszaka: „Tenyerek kacagnak, csapkodnak, elrepülnek. / Ma este szabad még a csók, / holnaptól fagyokra kell számítani. / […] a nyelvünk a vasra fagy”; a szalonban szalonka és finom jazzbevonat.
A kiadvány legízlésesebb csendes darabjai az elhidegülés állomásait rögzítik, leginkább ezek csípnek el valamit az életből és a költészetből: „A pohár jó fogódzó, / a kortyolás szüneteket iktat be, / ritmust ad / a beszédnek és a hallgatásnak”. A soráthajlásokban az érintések nem érnek célba: „kényszerből, / kelletlenül nézték egymást, / már-már mániákusan, / anélkül hogy egy érintés célba ért volna. / „Hajók vonultak el, testes, nagy tankerek.” (Eltávolodás) A lassú távolodás felismeréseken át vezet, hogy „mi nagyon is másformák vagyunk”. (Távolodás, lassan)
Az első kötet rész-egész metonímiái és szokatlan társításai jól működtek, a Szextánsban tovább egyszerűsödik a nyelv, mindössze néhány hasonlat („édes a nyelved, / mint a sűrített tej”, „forró az ölük, / mint az egyenlítői szél”) s pár metafora árválkodik. A Tengeri időszámításban a hajó – amelyen a férfi utazik – az állandóság érzetének metaforája, valójában illúzió, hiszen „az időkapszulában” nincs „lehetőség megszabadulni / a napi politikai eseményektől”. A feszültségmentes ellentmondások abból fakadnak, hogy a férfi csak mesél, s a nő többnyire reflektálatlanul hagyja, esetleg finoman ironizál.
A Szextáns aprócska kötete egy valós vagy fiktív szerelmi kaland tüzénél csiholt ciklusnak tekinthető. Szeles Judit nem kitárta, hanem magára zárta az ajtót, a külvilág és szereplőinek megfigyelése helyett alkotott egy hajókatalógust. Kihullott a szövegeiből a közéletiség, maradt a családtörténeteken átívelő alkoholizmus (Jéghegyek népe) és a svédek meg a tengerészek másik függősége, a szex. A Szextáns Napja a matróz, a szögmérő két szára két széttárt női láb, amelyek között férfi és nő tekinget egymásra, és nincs közöttük nyílt nézetütközés. A nő felfüggeszti mind megfigyelő, mind elemző pozícióját, mesél, de meséje tét nélküli.
A szerző végül leszámol a tengerészlét romantikus és közhelyes ábrázolásával, és megfogalmazza annak rettentően unalmas és korlátolt voltát, de ez már csak a konklúzió, a leltár (Tengerészkönyv). A Szextáns üres körében ülő sellő, a tengerész bőrére rá nem varrt nő, a maga sorsával is számot vet a Lenyomat című létösszegző versben. Leginkább vadnyom szeretett volna lenni, de egyelőre csak „ennyi marad meg belőle, / lenyomat, vagy még az sem, csak matrica” (Lenyomat). Igen kemény önkritika ez, amellyel nehéz vitába szállni, de a Magvető Kiadónak biztos vannak érvei.
(Magvető, 2018)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
