Gyukics Gábor: Végigtapint

Gyukics Gábor legújabb verseit olvasva először ámuldozom, aztán tamáskodva berzenkedem, végül megadom magam.

Ámuldozom a hangyavilágtól a felhőkig, sőt, a felhők szelleméig terjedő világának tágasságán, berzenkedem sosem látott-hallott kapcsolat-teremtésein (correspondence), tamáskodva igyekszem tetten érni bennük a mesterkéltség kihágásait, végtére elfogadom minimálisra faragott eredeti tudományát, s némi fenntartással megemelem kalapomat újjá teremtett képzetei, öntörvényű költészete előtt.

Kicsit játszadozom a megközelítés lehetőségeivel: ugyan ki az, aki végigtapint mindent, kérdezem, és elindulok a vakság képzetéből. Már amennyiben vaknak nevezhető, aki szinte mindent másnak, másképp lát, mint mi, közönséges látásra ítéltek. De a versek pontos látványleletei mindjárt eltérítenek: „nem érezni az elhajló időt / hiába kanyarog // semmi az / ha hagyják szétfröccsenni” – írja pél­dául Cahokiáról, Észak-Amerika legnagyobb ősi indián városáról (cahokia).

Legfeljebb szerzett lehet tehát Gyukics vaksága, vagyis olyan világtalan, aki valamikor, talán gyermekként látott, s most, befelé tekintve, visszatalált gyermekkori szeméhez. S meglehet, hogy ha az ilyen vakság (látás) régen szerzett, mindent, amit felnőttként lát, meg- és kifordít. Azt mondhatná például, egyszer volt Kutyán budavásár, mert neki már a hajdani Buda kutyává lett, és Kutya lett a buda.

De lássuk a láthatatlant, vagy amit csak a szerzett vaksággal élők látnak! Az ilyenek tudhatják például, hogy az agy a koponya kosarában fészkel, de „szemétkosárnak” csak az láthatja agyát, aki úgy hiszi, agyában fészkel a koponyája, és ha belenyúl, emlékezetfoszlányokat talál csak benne, amelyek azért térnek vissza a „tükör nélküli világba”, hogy együtt lélegezzenek a nyúlkálóval. Az emlékezet foszlányai is képesek volnának lélegezni? A vakságtól elfedett, tükörtelen világban bármi megeshet (nem tervezett utak).

Megeshet, hogy „prédát leső szemed napégette fekete lyuk // pedig a havat ugyanaz a nap szívta fel // és vetette fiatalító magját / a megnyíló földbe” (utókezelés). Itt a képhalmazt értelmezni vágyó logika és képzelet már hajlamos meghátrálni. Hipotézisünk is (a vakság mint kulcs a rejtvényfejtéshez), hiszen a vak szeme már hiába is lesne prédára. Úgy látszik, előfeltevésünk mégis használható, hiszen a lírai én szeme kiégett „fekete lyuk”. Az igazi csapda a magyarázó „pedig”. Mit magyaráz, hogy „pedig a havat ugyanaz a nap szívta fel”? Azt, hogy akkor hogyan égethette ki a szemet? Hogy a hó (a tisztaság?) ki kellett volna, hogy oltsa a fény gyilkos erejét? De vajon mit mondhat (a jelenthet igét már csak félve írhatnám le, félve, hogy itt bármiféle jelentés, ki-jelentés kockázatos volna) a megnyíló földbe fiatalító magot vető nap az értelem kapaszkodóját keresőnek? Bármit és semmit. Rejtvényfejtő igyekezetünkben a megújuló természetnek a látásra vágyó ember iránti közönyösségétől akár az élet és halál örök ellentmondásáig is eljuthatunk.

A találomra kiragadott példákat vég nélkül sorolhatnám. A végén úgyis ugyanarra jutnék: arra, hogy Gyukics Gábor leheletfinom versszerkezetei (sok-sok egyéb mellett) talán csak egyetlen igazi kérdést vetnek fel. Azt nevezetesen, hogy vajon a költői erényei szerint neki mindenképpen kijáró elismerést elnyerheti-e az a költő és az a költészet, aki és amely leginkább önjogán érdemesült erre az elismerésre, függetlenül közege, befogadója felkészültségétől, fogódzókat kínáló jelenbeli vagy történeti előzményeitől. Másképp: ha valaki kivételes költői erővel és leleménnyel leginkább a sehovába pozícionálja magát, annak van-e, lehet-e helye egyáltalán valahol? Van-e, lehet-e értéke, szépsége egy magában függő, nehezen megmagyarázható, de mégis nagy erejű képnek egy fehér falon?

Pedig a Gyukics Gábor verseiben (nem igazán valamelyikben, inkább együttesen, összességükben) kitapintható világ-, lét- és életérzékelés mindnyájunké (lehet). Mindenki érezheti úgy, hogy „akit rég láttál / arról azt hiheted / megállt vele az idő”, de talán csak költőnk képes így személyessé tenni a közöset: „mellkasa bár még emelkedik / ösztönből vesz mély levegőt / mielőtt végleg visszatér / oda ahová / megkeresni őt / gyakran elmegyek” (háztető hajnalban). Mindenkinek ismerős lehet a „tökéletlen város”, de aligha akad még valaki, aki úgy látná, „benne céhed / az organikus hulladék illúzió / a sarkon / vak ceruzaárus / neve judit / nedves befogadó szégyenlős / szempillája gyufabefőtt […] ha tévedsz / elcsúszhatsz városod / céhe felénekelte / ária-járdán // látod?” (kékszakáll, látod?). Akár Kosztolányi is írhatta volna, hogy „a történelem előtti időket / színes tintával kidekorálod”, de csak Gyukics rajzol „rojtokat […] váll-lapot / madáron repülő lovat”, s csak ő száll le így a független hajóhintáról: „hízelegsz a tehervonaton érkező lépegető értekezésnek / kezedre tapaszt tapaszt / nem rögzíthetsz semmi újdonságot // a jelen nevű fertőző kábítószer rabja lettél” (független hajóhinta).

Megadtam magam.

(Lektor, 2018)