Fényfestés, ecsettel és ecset nélkül

Hihetetlenül hangzik: ifj. Durkó Zsoltnak tizenkét éve nem volt kiállítása Budapesten. Szemérmessége, miközben százakat segített (organikus tárlatok, különféle szervezések), akadályozta meg abban, hogy a nézők elé bocsássa műveit? Egyik kiállítóhelynek sem volt igénye arra, hogy eme különleges – a festészet és a fotó együtthatását,egyediségét reprezentáló –táblaképeket mint a szépség szokatlan formáit népszerűsítse? Netán a figyelmetlenség, a közöny játszott szerepet ebben a méltatlan elhallgatásban?

Kérdés kérdés hátán, és nem tudhatni a képzőművészeti társadalomban nem is annyira szokatlan miértek okait – nem csupán az ő művészetét takarja a homály –, az érték ilyesfajta negligálását.

Ha figurális, miért nem marad meg az alakrajznál, ha absztrakt, miért lép ki minduntalan nonfiguratív körökből? Minő párosítás az, hogy a történelmi emlékezet (hősök, királyok, nagy emberek) kéz a kézben jár – mert karakteresen, halljuk a dübörgést – az elvontabb dolgokkal? Mátyás király (a Duna jege) és Paul Klee (a vonalakra épült szellem színorgiája) illik-e abba a vonulatba, amely Jézus életéből is merítve – lásd az Évszázadok jelenéna motívumok, többek közt a torinói lepel őrizte arc és egy Epres kerti lányportré összetartozását – a hit igazságát az egyetemes művészet (magyar – József Attila, Bartók; külföldi – Mozart, Verdi, Richter) értékeivel ötvözi?

S akkor a technika, a kép furcsasága! Van úgy, hogy egy korábbi festmény vagy rajz mint továbbfejleszthető alapmotívum adja meg az indító lökést, hogy aktívvá téve a fényképezőgép, a számítógép és a print működését, létrejöhessen a többrétegű látvány. Idő és türelem kell ahhoz, hogy a nyolcszor, tízszer egymásra „borított” – az alkotó képteremtő fantáziájával megsokszorozódó – elemek valódi, összhatásukban lenyűgöző alkotássá egyesüljenek.

Az ecset helyét, rajzi vibrálását átveszi a fény (annak is megannyi, „színezett”, tompított stb. változata), s a képmezőt alakító különleges kazetták egymáshoz való illeszkedése, egyik a másikban való áttűnése eredményezi (ne lepődjünk meg!) a „faktúra” különlegességét. Akár papír, akár vászon az alap (préselt lemezre feszítve, vagy magában), észlelni – szinte a hagyományos színfelhordás plasztikájának illúzióját keltve – a felület csaknem érzéki kisugárzását.

Ám ifj. Durkó Zsolt képeinél nem a technikai megvalósítás az érdekes, csak csodálhatjuk a több évtizedes kísérletező kedv elevenségét, hanem esztétikai megformáltságuk, üzenetük.

Amit az egész sugall.

Az alkotó több ágazatot is (képzőművészet, irodalom, zene) magába ölelő műveltségélményét és gondolati tágasságát képpé transzformálja. Mi izgatta, izgatja máig is? Heinrich Lützeler nevezetes könyvének (Absztrakt festészet) egyik fejezetcímével szólva: „az új képfogalom”. És a benne rejlő, a pontos megfogalmazásból látni fogjuk, emberi többlet. „Mondrian kész volt arra, hogy lemondjon a művészetről. A művészet nem cél volt számára, hanem csak a célhoz vezető út, a felszabadulás és a tisztázás eszköze. Az arányt és az egyensúlyt nemcsak érzékelhető, optikai valóságnak, hanem etikai tényezőnek is tartotta, és úgy hitte, hogy képeinek érzékelhető megjelenítésében az erkölcsi magatartás képletét is nyújtja. Az esztétikai rendnek emberi rendet kellene sugallnia…”

Ifj. Durkó természetesen nem Mondrian és nem Paul Klee, az általuk művelt absztrakció fényfestőnknél elemeket sorjázó dús mezővé változik – egyértelműen kitűnik ez a Klee grafikai portréját festői elemekkel (elszabadult vonalakkal, foltokkal) egy szerkezetbe emelő A kép születése című táblán is –, ám fénnyel stilizált, szinte szakrálissá tett látomásaiban gondolati vázként, tartószerkezetként, akárcsak klasszikusainknál, ott az ethosz örökérvényűsége.

Hogy közvetítő, de sosem didaktikus tartalmakkal, arra a figurálist absztrakttal vegyítő, a nagyok életművének filozófiáját, tartását, világlátását az illető arcának kiemelésével hangsúlyozó művek a legjobb példák. Közülük is elsőbben az organikus hátteret különféle keretekkel (bezártság-szimbólum) eltakart, szomorúan a semmibe nézőJózsef Attila. De Mozart is, akárcsak Richter a Szonáta című festményen, ezzel a megjelenítésmóddal dicsőül meg. Az Operajelenet ugyancsak a bal oldalon lévé kirajzolt arc (Verdi) és a jobb oldali, violába rejtett sejtelmes nőportré (Callas) szimbiózisában él.

A föntiekkel ellentétben nem a megidézendő alkotó fizimiskája visz közelebb az absztrakt léttükör mint életművet fölvillantó magyarázat megfejtéséhez, hanem az alkotás címével sugallt közlés. Így válik egészen különös szépséggé a polisz forgatagát látomásként valaminő organikus élménnyel vegyítve (a stilizált dobbantó alak egyúttal virágot formáz) a bartóki „csodálatos” Mandarintánc.

A tárlat címe (Évszázadok jelene) egyúttal az ifj. durkói időjátéknak is tükre, hiszen – a képek világosan beszélnek – az ősi magyar hitvilág nevezetességei (Jelküldő, Táltos) és történelmünk nagyjai (Hunyadi János, Szilágyi Erzsébet – Szülők, Szent László – Monda, Szent Márton emlék) éppúgy fölidéztetnek, mint a többrétegű körök mélységével forgó keréknek ábrázolt, többek közt a zodiákus jegyeivel díszített Időtükör.

A művész egyetlen gesztus értékű súllyal – fekete a színpompák között – érzékelteti Paul Kleehez való vonzódását (Közel – távol), másutt pedig az absztrakcióba ivódott fénytechnikával láttatja velünk azérzelmi dinamika múltidéző gesztusba csomagolt élményét (Egykor). Ha festői módon érzékeltethető a zene – az emberi szimfónia mint léttenger – káprázatos imája, akkor a Hangszínek a magyarázat. Az ehhez hasonló nonfiguratív képek, mint azÁramlásban, az Egy távoli szigeten vagy mindenekelőtt az Éjjeli tükör a káprázattal előhívható égi s földi élményeket hivatottak szolgálni. Mindennek, a fényfestő ecsetet forgatva, ifj. Durkó Zsolt mestere. (2018. február 13 – március 22.)