Szeifert Natália: Az altató szerekről

Az altató szerekről egy feltűnő borítójú regény: kiszikkadt, felrepedezett, türkiz színű talajon egy nő fekszik, arcába hulló hajjal. Nem világos, hogy halott vagy eszméletlen, mindenesetre semmi jót nem sugall, a kép hangulata a veszteséget, a teljes magára hagyatottságot idézi. Nem is vezeti félre az olvasót, hiszen Szeifert Natália regénye két olyan női sorsot tár elénk, amelyekben valóban ez a hangulat, életérzés dominál. Vallomástevő, egyes szám első személyben megszólaló hősnői Zelma és Zsuzsa, akik felváltva jutnak szóhoz, két szólamban mesélik el különböző, de hasonlóképpen szomorú és magányos életüket. A regény két cselekményszála egy találkozásból bomlik ki: az első fejezetben egy balesetből lábadozó, egyedülálló, harmincas lány betér egy könyvekkel telerakott, antikváriumhoz hasonló kávéházba, ahol az ott dolgozó nővel váltanak néhány semmitmondó szót, de érezhető, hogy találkozásuk mélyén valamilyen megmagyarázhatatlan erő rejlik: „Nem volt ott rajtunk kívül senki, ő véletlenül a szemembe nézett, én meg úgy éreztem, ismerem, de nem jutott eszembe, honnan, honnan ismerhetném. […] Jó negyvenes nő, ápolt, a haja egyszerűen összefogva a tarkóján, csak ahogy rám nézett, az tűnt ismerősnek, a szeme. Zöldesbarna mély fény, mint egy Tolsztoj-regényből kinéző nőalak.” Mindketten beszélgetni szeretnének, ám ez a vágyott dialógus elmarad. Találkozásuk azonban mégiscsak fontos, mert innen tekintenek vissza az életükre, s hosszú monológokban mesélik el gyerekkoruktól nagyjából a furcsa találkozás idejéig.

Zelma kései egyke, anyja zongoratanárnő, aki sokszor nehezen birkózik a gyerek jelentette felelősséggel, ráadásul rosszul viseli, hogy lánya nem lesz zongoraművész. Férjével való kapcsolata is hűvös, a férj olvasásba menekül. A lány tizennyolc évesen elveszíti anyját, majd pár év múlva az apját is, magára marad, és teljesen céltalanul sodródik el egy tragédiáig, egy banális, mégis súlyos balesetig. A felnőtté válással nem képes szembenézni, magányát és a célok hiányát alkohollal, drogokkal és állandó szexuális aktusokkal igyekszik csillapítani. A találkozásukkor a negyvenes évei elején járó Zsuzsa élete sokkal hétköznapibb (talán éppen ezért sokkal könnyebb vele azonosulni). Patikus anyja és antikvitásokkal foglalkozó apja rossz házasságban élnek, anyja uralja az ő és öccse életét. Szeretett apja halála után röviddel férjhez megy első komolyabb partneréhez, kisfiuk születik, egy nagy budai házban, anyagi jólétben élnek, a nő napjait az apjától örökölt kis üzlet tölti ki. Egyikük életében sincs igazán nagy, tragikus esemény a „hétköznapi tragédiákon” túl. Zsuzsa élete akár sikertörténetnek is tűnhet: „Neked van egy rendes életed – mondta. – Szereted a férjedet, ő is téged, van egy klassz nagyfiad, jó helyen laksz, szép ház, kocsi, szóval mindened van, amire az ember vágyik.” De valóban ettől lesz boldog az élet? Szeifert regénye éppen azt mutatja be, hogy a kívülről rendezettnek tűnő életekben is mekkora fájdalom lapulhat, még akkor is, ha semmilyen, egyértelműen megragadható tragédia nem történt, nem történik. A két sors bemutatásával közel engedi az olvasót két olyan nőhöz, akinek – a külső körülmények alapján – jól is alakulhatott volna az élete. Mindeközben persze ott feszül a kérdés, hogy alakulhat-e az élet egyáltalán jól. Van-e ilyen lehetőség? Mert nagyon úgy tűnik, hogy nem csak a két főhősnek nem sikerült, csak most éppen őket látjuk, akiknek nem jött össze a(z el)várt boldogság.

Közös a hősökben, hogy képtelenek szembenézni az élet értelmetlenségével („… mindennap megdöbbentem, hogyan képesek mások az élet hétköznapiságával kibékülni.”), saját jelentéktelenségük tudatával. Talán éppen ezért, mert nem adatott meg számukra a magukat és az életüket rendkívül komolyan vevő emberek „mákonya”, másféle drogokhoz, kiutakhoz menekülnek. Hogy képtelenek a boldogságra, az szorosan összefügg a regény egyik legfontosabb (és a két nőt a sok egyéb mellett leghangsúlyosabban összekötő) motívumával, az álmatlansággal. Maga a cím is utal azokra a szerekre, amelyeket altatóul használhatnak, és használnak is, nemcsak a pszichiáter és a háziorvos által felírt tablettákat, hanem a pornófüggőséget, az alkoholt, a drogokat értve ezalatt. Nagyon tipikus kortünet kap központi hangsúlyt a regényben, az alvásra való képtelenség. Alapvetően a feszültséget szimbolizálhatja, leegyszerűsítve, az nem alszik, akinek problémái vannak, de a szimbólum további rétegekkel is rendelkezik. Aki nem alszik, az nem is álmodik, ezzel is elveszítve egy kiutat a valóság elviselhetetlen préséből. A cím persze megfordítva is értelmezhető. Mert mi van akkor, ha éppen az ún. „boldog emberek” használnak altató szereket, persze nem szó szerinti, hanem átvitt értelemben? Például önálltatással, hazugsággal altatva el magukat, hogy ne vegyék észre, életük valójában kilátástalan, jelentéktelen. Ha azonban valaki nem képes hazudni magának, maradnak a már említett, „egyéb” szerek. Zelmánál a szex, a folyamatos kielégülés iránti vágy az egyik ilyen. Már gyermekkorában is úgy alszik el, hogy magát simogatja, később pornófüggővé válik, majd sorra engedi be az ismeretlen férfiakat a lakásába, egy-egy orgazmus reményében. Ez a téma természetesen azzal jár, hogy az elbeszélőnek meg kell szólalnia a szexualitással kapcsolatban, és ezzel Szeifert egy nagyon nehezen kezelhető, tabukkal körülzárt, ingoványos talajra lép, de egészen megdöbbentő, hogy milyen arányérzékkel tartja a távolságot az öncélú pornográfiától és a finomkodástól is, pontosan érzékeltetve, hogy ott és akkor, abban a jelenetben, mit jelentett (mindig mást) és hogyan zajlott az aktus.

Az élethelyzet és a megélt tapasztalatok ellenére a két elbeszélői hang, megszólalásmód nem különbözik sokban, de a hangok mögötti személyiségek különbsége mégis érzékelhetővé válik. Zsuzsa egy gondolkodó, erősen intellektuális lény, Zelma sokkal több mindent ért meg zsigeri szinten, mintegy megérezve, megsejtve értelmezi az eseményeket. A művészettel való szoros kapcsolat mindkettejük életében fontos, Zsuzsa nem tud megválni apja antikváriumától (ezért alakítja kávézóvá), rendszeresen olvas a pultban, felolvasóesteket szervez, Zelmáék lakása is tele van könyvekkel, kislánykora óta felolvas az apjának, később a rádióban, majd egy kórházban is. Zelmát a zenéhez is nagyon sok szál köti, bizonyos helyzetek értelmezését egész egyszerűen zenei alapokon végzi, illetve saját mozgását és gondolkodását is gyakran jelzi tempójelekkel: „A magam tempójában megyek majd, ahogy megszoktam (adagio), nem veszem tudomásul az utasítást a város partitúráján.” Zsuzsa különös hobbija a babaházak építése, a gyermekkorába visszanyúló tevékenység, ezeket a babaházakat rejti el házasságkötésekor, mikor úgy érzi, felnőtt lett, majd ezeket az elfeledettnek hitt kartonházakat szedi elő egy lelakatolt dobozból a könyv utolsó oldalán. Meglehetősen egyértelmű utalás ez az élethazugságokkal és a női sorsokkal egyaránt foglalkozó Ibsenre, az őt több művében is foglalkoztató házasság válságára. Zsuzsa élete nem más, mint egy babaház, amelyet férje, Bandi rendezett be neki, de húsz év után rájön, hogy ez nem az ő háza, nem az ő élete, sohasem döntött, mindig csak döntöttek helyette. A befejezés így egy egyértelmű gesztus az önállósodás irányába, hogy végre ne az legyen, amit várnak tőle, hanem aki ő maga lenni szeretne. Hogy ez lehetséges-e, arra már nem kapunk választ. Ugyanúgy, ahogyan Zelma élete is nyitva marad: egy tragédia után (lezuhan az erkélyről) képes lesz-e nemcsak testi, hanem lelki értelemben is talpra állni, újrakezdeni az életét? A nyitott befejezés nagyon jó elgondolás egy olyan szöveg esetében, amely valóban csak kérdez, de nem válaszol.

Az altató szerekről elbeszélésmódja és végtelenségig csupaszított őszintesége nagyon sok bekezdésben Bartis Attila stílusát, fogalmazásmódját idézi, mert képes A nyugalom szerzőjéhez hasonló élességgel és tárgyilagossággal megfogalmazni az emberben rejlő ellentmondásokat, és képes ugyanazt a vigasztalanságot árasztani. Szeifert Natália magával ragadó regénye a gyermek születésekor keletkező szorongástól a megcsalt nő szerepén és a szeretői státus kiszolgáltatottságán át a szülő–gyerek kapcsolat mérgező erejéig a legtöbb tipikus és nagyon nehéz élethelyzetet számba veszi, felvillantja, méghozzá olyan érzékenységgel és hitelességgel, amire kevés példát látni, ezért a tavalyi év egyik jelentős regényének tartom.

(Kalligram, 2017)