„Beszélhetnek a kortársak”

2013-ban indult el Radvánszky Anikó szerkesztésében a Libra Librorum című könyvsorozat, amelynek eddig két kötete látott napvilágot. Olyan szerzőkről szólnak, akik a modern magyar irodalmi kánonban nehezen meghatározható helyet foglalnak el, vagy ahogy Dérczy Péter fogalmazza meg az első kötet előszavában, „e nem szokványos publikációk hátterében egy nem szokványos életút, pálya és életmű áll”.

A sorozatban eddig bemutatott két szerző Lengyel Péter és Weöres Sándor. Mindkét esetben a kiindulási alapot egy-egy róluk szóló konferencia jelentette, azonban a kötetek többek a szerkesztett előadások gyűjteményénél, hiszen egyrészt tartalmaznak már publikált, a recepcióban fontos szövegeket, ugyanakkor számos esszé és értekezés a szerkesztő felkérésére íródott. Átfogó jellege nemcsak a széles körből merített tanulmányokban jelenik meg, hanem szisztematikus felépítésében is. A Weöres-kötet esetében a költő jellemző alapfogalmainak újragondolása és tisztázása után az egyes műfajok, majd művek elemzése következik, végül a hatástörténet áttekintésével zárul.

A 2013-ban Piliscsabán, Weöres Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett „Beszélhetnek a kortársak” című konferencia adta az azonos címet viselő kötet törzsanyagát. Míg a kiadvány borítójának stílusa a sorozat egységét, addig színvilága a kötet tematikai önállóságát jelzi. A Rongyszőnyeg 150. darabjából címként származó idézet és a nevető költő fotója együtt jól jeleníti meg Weöres Sándornak a tévutakon járó értelmezőkről szóló, ironikus véleményét, ugyanakkor engedélyt ad és fel is szólít minket az új szempontú elemzésekre.

A kötet négy nagyobb, az egyes pályaszakaszok és kulcsfogalmak mentén felépített tematikus fejezetet tartalmaz. Az elsőben a weöresi magatartásforma, a személytelen lírai én, a létezés-egészet megszólaltató beszédmód és az ezekhez rendelt formavilág lesz a szövegek témája. Ács József a költői magatartást a szerzőre értve, az alkotási folyamat felől közelíti meg, visszavezetve azt az ambivalens szülői elvárásokra, az ezekből fakadó unalomra és neuraszténiára, amelyek levezetését, az ezektől való elidegenedést Weöres a lírában találta meg. A szerep kérdését járja körül Papp Ágnes Klára is, azonban a személyt meghatározó tényezők helyett inkább az irodalmi forrásokra, a populáris alkotások és a népművészet darabjaira fókuszál. Kiindulópontjában az életmű groteszk, olykor vulgáris szövegeinek beszédmódjai és alakjai állnak, amelyeket a bahtyini karneváli jelleg mentén vizsgál.Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódik Bartal Mária dolgozata is, aki a Weöres-versekben megképzett karneváli testképeket mint a lírai én világhoz kapcsolódó viszonyrendszerének és létmódjának megjelenítéseit vizsgálja. A kiválasztott versek motívumait, hangszimbolikáját, versformáit elemezve mutatja be a megképzett testek és a személytelenség összjátékát. Míg ezek a tanulmányok a lírai anyag alapjellemzőinek átfogó bemutatását tűzték ki célul, addig Horváth Kornélia a formát, a vers alkotásának másik összetevőjét vizsgálja. A dolgozat elején reflektál a Weörest mint formaművészt aposztrofáló negatív kritikákra, majd a forma definíciójának irodalomtörténeti és -elméleti alakulását tekinti át, kitérve a korabeli és Weöres Sándor által is használt formafogalomra.

A második fejezetben különböző, akár már a művek címében is megjelölt műfajok, majd ehhez szorosan kapcsolódva, a harmadik részben az egyes szövegek keletkezéstörténete, poétikai és szemantikai jellemzői kerülnek fókuszba. Érdekes volt látni, hogy a keleti és az antik mitológiai hagyományok mellett a kötet Weöresnek a középkori és kora újkori műfajokhoz való visszanyúlását is bemutatja. Visy Beatrix elemzésében a dans macabre hagyományának továbbélését vizsgálja Weöres és Babits verseiben, Ócsai Éva az Orbis pictus című mű intertextuális elemzését végzi el Comenius azonos című munkáját állítva párhuzamba, Boros Oszkár pedig a fúga ellenpontos szerkesztésmódjának a versszövegben való megvalósulását követi végig. Új műfaji megközelítést jelent G. István László tanulmánya, aki az életmű távol-keleti meghatározottságát a japán haiku felől közelíti meg. A formai és tematikai jellemzők segítségével elemzi Weöres háromsoros költeményeit, rámutatva arra a kettősségre, ami az akár már a címben megjelölt műfaj és a megvalósulás között fennáll. A weöresi líra mechanizmusainak komplex elemzését olvashatjuk Hernádi Mária és Tamás Ferenc tanulmányaiban. Az elveszett napernyő című vers elemzésében Tamás Ferenc fokozatosan fejti le a jelentésrétegeket az előbb szerelmi, majd szabadság- és hazatérés-történetnek tűnő költeményről. A toposzok, motívumok, versbeli nézőpontok kínálta értelmezési modelleket sorban leleplezi, míg végül a vers valódi szólamának a teremtett világ dicséretét tekinti. Hasonlóan széles körű szempontrendszerrel dolgozik Hernádi Mária is a Tizedik szimfónia vizsgálatkor. A verset a szakaszcímekben jelölt zenei tempók szerint felépített szerkezet feltárásával mint a lélek különböző, egymásból kialakuló állapotainak ábrázolását elemzi.

Végül az utolsó fejezet, főleg személyes hangvételű esszékben, a hatástörténet alakulását vázolja fel: kik hatottak Weöresre, illetve hogyan él tovább a kortárs költészetben a weöresi hagyomány. Márton László a Psyché műfajának, a pastiche-nak a kortárs irodalomban való újabb és újabb megjelenéseit veszi számba, majd arra keresi a választ a mű eredetében, felépítésében, a hősnő alakjának megalkotottságában, hogy miért is olyan nehezen meghaladható ez a műfaj szempontjából kiindulási alapnak tekinthető alkotás. Az utóbbi években már feltűnt a recepcióban Weöres Bolond Istók című műve, Szilágyi Márton dolgozata most egy új oldalát, jelesül a Petőfi és Arany nevével fémjelzett irodalmi hagyományban elfoglalt helyét világítja meg.

A fenti felosztás mellett a kötet más olvasatokat is kínál: a tanulmányok és esszék egymásra olvashatók a vallási és bölcseleti, távol-keleti és keresztény motívumok, a ritmus és a zeneiség kérdései szerint. A műelemzéseken túl nyomon követhető a kritikatörténeti szál megjelenése: A vers születése kapcsán felmerült szakmai, tudományos kritikák mellett a hatvanas–hetvenes évek ideológiai meghatározottságú bírálataira is reflektálnak a szerzők. Az egybecsengő szólamokból az esszék sem maradnak ki, például Horváth Kornélia eszmefuttatása a formáról Lackfi János példatárában lel visszhangra.

Habár a szövegek egymást erősítik és kiegészítik, a kötet egészét jellemző dinamika és átgondoltság egy-két tanulmány esetében a szövegek együttes színvonalához mérten elmarad. Előfordul, hogy a versekből vagy szakirodalmakból származó idézetek értelmezése kimerül a szöveghelyek átírásában, parafrázisában, ami nem visz közelebb a beígért gondolatmenet kifejtéséhez. Néha elvész, de legalábbis megkérdőjeleződik a lényegi mondanivaló, amikor az elemzés kiindulópontjaként választott elméletet nem a primer Weöres-szöveg révén, hanem annak átalakításával lehet csak igazolni. Az elméleti megalapozás az interdiszciplinaritás szellemében, a fizika és a filozófia elméleteinek beemelésével és egyszerre szándékozott érvényesítésével, olykor messzi kerülővel jut vissza a lírai értelmezéshez. Az idézett versek nem mindig kapnak hivatkozást. Ez a Fuga elemzésében válik érdekessé, ahol az egyik állítás részletét nem igazolja a költemény, habár a tanulmány eredeti megjelenésében idézett versszöveg esetén ez az ellentmondás nem áll fent. Emellett előfordulnak pontatlanságok is, például kötetcímek között, A hallgatás tornya Hallgatás tornyaiként is szerepel.

Vannak olyan szerzők, akiknek művei szinte mindenki könyvespolcán megtalálhatók, értő olvasójuk mégis kevés akad. A magyar irodalomban ilyen Weöres Sándor, akinek varázsversei, imitációi, személytelen lírája olyan kivételes művészetet jelent, aminek értelmezéséhez kevés kapaszkodónk van. A Radvánszky Anikó szerkesztette kötet épp ebben van segítségünkre, az általa válogatott tanulmányok és esszék egymással párbeszédet alkotva kalauzolnak minket végig Weöres szerteágazó, sokszínű, változatos pályáján.

(Ráció, 2017)