Oláh András: április bolondjai

Az életünk csupa indulás és érkezés, kapcsolatok kusza viszonyrendszere. Mindig mások szemében vagyunk valamilyenek, soha sincs objektív tükrünk. Kik vagyunk valójában? Ez végül is szemléleti kérdés. Épp akkor a leginkább az, amikor viszonyokról, viszonyulásokról beszélünk, hiszen maga az egyéni létezés is már önmagában kizárható fogalom, ha egy kapcsolat, egy körülmény relatív valóságában gondolkodunk. Bolondok vagyunk, ha nem így teszünk: április bolondjai. Oláh András tizenharmadik verseskötetében ez a szemléleti kérdés a megha­tározó.

A könyv fülszövegében mintegy felvezetésként olvasható: „Oláh András valódi költő.” És nem csupán azért, mert a kortárs lírában több évtizede jelen lévő, rangos folyóiratokban folyamatosan publikáló alkotót ismerhetünk Oláh Andrásban – objektív értelemben nem ez a költő-lét mérőfoka –, hanem azért, mert versbeszédére az az esztétikai cél a jellemző, hogy a nyelv közösségi hatókörét és annak lírai lehetőségeit egyformán szem előtt tartva „szenvedi meg” az alkotói folyamatot. Költőien lakozik egy költőietlen világban.

A magyar lírának mindig is voltak divatjai – és itt direkt módon nem az irodalomtörténeti diskurzusban elfogadott irányzat szót használom –, amelyek kisebb-nagyobb mértékben oda-vissza hatottak alkotói nyelvre és olvasói közízlésre egyaránt. A Nyugat folyóirat például nem lírai irányzatok bölcsője volt a 20. század elején, hanem ilyen értelemben irodalmi divatot teremtett, tehát azonos módon formálta az alkotói folyamatot és az olvasói igényeket. Ezt nyugodtan nevezhetjük irodalmi marketingnek is. Én úgy ítélem meg, hogy az utóbbi évek magyar lírájában ugyanilyen divat az, hogy a versszöveget – szinte témától függetlenül – sajátságos módon az épített tér, az architektúra koherenciája határozza meg. A legkonzekvensebb módon talán Térey János képviseli ezt a kortársak közül, de Oláh András legújabb kötetének versbeszédét is nagyban jellemzi. „a gyulafehérvári székesegyház előtt” (láz), „a villanydrótokon egyensúlyzavarban / hintáznak a madarak” (eltévesztett pillanat), „mattuló házfalak pergő vakolat” (leselkedő háztetők), „a hídon sápadt villamos halad” (hajnal a buszmegállóban), és még lehetne a könyv számos verséből idézni a példákat. Az épített tér, a környezet – csakúgy, mint a fentebb említett Téreynél – az érzelmi-gondolati megnyilatkozás kiindulópontja a szövegekben, felfogható tudati tájékozódási pontként is, hiszen az emlékezetben felidézhető történések, hangulatok, érzések térhez és időhöz köthetők.

Az április bolondjai című kötet négy fejezetre bontva tárgyalja „az ifjúság utáni nosztalgia, a szerelmi csalódás, a betegség kórházi drámája, a szülőhaza bumfordisága, a háborúkkal és Trianonnal és besúgókkal és pofonokkal terhelt huszadik század” versekbe szőtt érzelmi vetületét – olvashatjuk a könyv fülszövegében. Az első, lecke a hazáról című fejezet közösségi lírája után a tájékozódási pont versei már a személyes pszichikai tér viszonyrendszerét, lélektanát tárgyalják múlt és jelen párhuzamában. Ebben a térben „a magára zárt álmokat” (tájékozódási pont) folyton kikezdi, átírja „a suttogott szavak szétpattanó / buborékja” (üresjárat), mert „nem tágít a múlt”(tükröd vagyok), és „nincs több mentesítő járat”(elhalasztott utazás), az emlékezésbe „beletört az idő” ([sokáig álmodtalak]). A lelkek játékának kimerevített képe ez a „szunyókáló emlékezet” (üresjárat) ecsetével festve, és találóan fogalmazza meg a szerző az emlékezet örök statikus valóságát a jelen dinamizmusával és tünékenységével szemben: „még emlékszem / […] kimeríthetetlen történet maradsz” ([sokáig álmodtalak]). De az emlék csalóka is, mert az idő a képek olyan tárházát építheti a lélekben, amely végül már éppen a megtörtént valóság ellentétét mutatja. A magyar líratörténeti hagyomány két jelentős költője, Vajda János és Juhász Gyula emlék-szerelem versei ugyanezt támasztják alá. Gina vagy Anna két olyan eszményített személyiség a költői emlékezetben, akiket a vers emelt azzá, és nem a tényszerűség. Oláh András nőalakja is „borgőzös emlékek” (maradt még) által lett ideál, erényei és elégtelensége ezért az emlékképek valóságtartalmától, maradandósága pedig kizárólag az emlékezés hatóerejétől függ.

A kötet harmadik fejezetének címe: Anna naplójából. A fentebb említett Juhász Gyula Annája lép elő főszereplővé (nem véletlen tehát az emlék-versek párhuzama). A fejezet címadó költeményét a tisztelt költőelőd emlékének ajánlja egyébként a szerző, de a vers több tisztelgésnél, az emlékezés szubjektivitásának rabságát, vagyis azt a pszichés állapotként leírható folyamatot fogalmazza meg, ahogy az emlékképek mindennapjaink állandó látványává válnak, egyre inkább befolyásolva a személyiséget. A múlt ezer apró mozzanata, egy ismételt gesztus, egy vissza-visszatérő szó így válik hosszú éveket végigkísérő (terhes) érzelemmé, és teszi élhetetlenné a mindenkori jelent: „már csak múltunk van” (mérleghiány).

A könyv két utolsó (szökési kísérlet és modoros modortalanságok című) fejezete megtartja ugyan az emlékezés tematikáját, de a nyitó fejezethez hasonlóan újra a közösségi líra perspektívájába helyezve. Juhász Gyula mellett így olvashatunk Borbély Szilárdot, Oláh Jánost, Kocsis Zoltánt és Rékasy Ildikót felidéző hommage-verseket, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, József Attila és Ady Endre szövegeivel komolyan játszó átírásokat, hogy ezekhez (is) kapcsolódva keserűen mutassa végül a szerző, miként őrizzük „a leszegett fejű emlékeket” (szökési kísérlet) „szavakra szomjasan”(szomjúság), mert „védekezünk a felejtés ellen” (fejfákból titkot).

A szerzőtől megszokott műfaji és tematikus sokszínűséget, mégis markáns szemléleti egységet megvalósító, a nyelvi megformáltság és a nyelvi játék magabiztosságát egyaránt tükröző újabb verseskötetével Oláh András a mai kortárs irodalom frissességéhez és a magyar lírai hagyományokhoz egyformán kötődik. Világos, a különböző jelentésrétegeket mégis kihasználó kifejezésmódja miatt úgy vélem, széles körben szívesen olvasott kötetté válhat az április bolondjai.

(Magyar Napló, 2017)