A nagy háború után száz évvel

A sudárzsálya – nyersezüst-robbanás,
érces fényözön villódzik szememben,
és megfürtösödnek kék szilánkjai
emléklapján a szaggatott jelennek.
És megfürtösödött kék szilánkjai
eltalálják a verklizett filmekben
halálba vonuló vén bakákat is.

Úgy estek össze a valóságban ott,
hol araszolt a jövő-látó monstrum,
rémrejtelmekkel a lánctalpas titok…
S rohamoznak a sisakok, a bornyúk,
és halál-hagyományt éltet a szurony…
Avarrá rongyolt tölgyfalomb a sorsuk,
s bombatölcsérekben adagolt iszony.

Marad-e élő a front össztüzében?
halála helyén ássák meg a sírját;
így épül egyre a harctéri skanzen
a lövészárkok torzult sokszögében.

A tüskés spanyolbak mint rozsdahalom
a „ne ölj!” tilalom parancsolatát
foszforeszkálja az égi torlaszon
a nagy háború után
száz évvel is…

Száz éve is,
hogy helyt állt a honvéd!
mit sem tudva azt,
mi vár rá otthon?
A széthullott haza…

Nagyapáinké a porladó visszhang:
földmélyi marsban éneklik a nótát
a csillagokról…
S korhadt mankóiknak
támaszkodnak a vénséges diófák.

Dzsudó

Az ébredező borókafenyőn
aranyöves darázs
próbálgatja a hajnalka
lila virágát;
szirmait cibálja,
tölcsérét gyötri…
Dan-dan,
dan-dan…
Aztán odébb száll,
egyre feljebb,
mint aki meg akar szökni.
De új menetbe fog,
majd még újabba…
Dan-dan,
dan-dan…
Mintha nem tudna mást,
csak győzni.