×

A közreadástól a befogadásig

Dsida Jenő és az Erdélyi Helikon

Mózes Huba

2018 // 06

 

Az Erdélyi Helikon indulásának 90. és Dsida Jenő halálának 80. évfordulójára

Dsida Jenő az Erdélyi Helikon indulásának évétől és hónapjától, 1928 májusától korai halálának évéig, 1938-ig – egyetlen évfolyam, az 1935-ös kihagyásával – mindvégig jelen volt a folyóirat hasábjain. 1928 májusában Szentimrei Jenő ismertette Leselkedő magány című verseskönyvét. 1938 augusztus−szeptemberében Kovács László és Molter Károly írt nekrológot a fiatalon elhunyt költőről. Közben a folyóirat Dsida 62 versét közölte, s a harmincas évek derekáig 23 műfordításával, 14 irodalomkritikai-irodalompublicisztikai és 2 szépprózai írásával árnyalta a folyamatosan alakuló Dsida-képet.

A közölt írások ismeretében két kérdésre kereshetjük a választ: 1) Milyen helyet foglal el Dsida Jenő a korszak vezető erdélyi irodalmi folyóiratának szerzői között? 2) A folyóiratban olvasható írásai milyen mértékben járultak hozzá Dsida Jenő költői életművének kiteljesedéséhez?

Az Erdélyi Helikon 15 teljes és 2 csonka évfolyamában mintegy 100 szerző versét közölte, köztük olyan nagyságrendű költőkét, mint Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula és József Attila. A szerzők közül 22 a Helikon íróközösség tényleges tagja, azaz olyan, aki a 15 marosvécsi találkozó legalább egyikén részt vett. Hadd soroljam fel itt az ismert és a sokak által talán kevésbé ismert neveket is: Áprily Lajos, Balázs Ferenc, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Jékely Zoltán, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kiss Jenő, Maksay Albert, Olosz Lajos, Ormos Iván, Reményik Sándor, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István és Tompa László. A folyóirat több mint 1660 eredeti magyar nyelvű verséből 665-nek ők a szerzői. A legtöbb verset, költőnként mintegy 110-et Reményik Sándor, Szemlér Ferenc és Kiss Jenő jegyzi. Dsida Jenő a maga 62 versével közvetlenül utánuk zárkózik fel. Őt követi Tompa László 44, Bartalis János 43, Jékely Zoltán 36 verssel. A közölt versek számát illetően Dsida Jenő csak negyedik a sorban. Ám ha figyelembe vesszük azt is, hogy a legismertebbek közül még Reményik sem feltétlenül a legsikerültebb költeményeivel szerepel a folyóiratban, Dsidát viszont olyan emblematikus alkotásai képviselik, mint aKóborló délután kedves kutyámmal, aMiért borultak le az angyalok Viola előtt, aHulló hajszálak elégiája, a Tíz parancsolat vagy a Tükör előtt, akkor be kell látnunk, hogy az Erdélyi Helikonnak ő a legkiemelkedőbb, ha úgy tetszik, a vezető költője. Ismertségét a folyóirat hasábjain a többi közt Catullus és Propertius, Eminescu és Arghezi, Toller és Trakl verseinek míves tolmácsolásával növeli.

Az Erdélyi Helikon a legtöbb Dsida-verset 1930 és 1933 között, a legtöbb Dsida-fordítást 1933-ban közölte − a Nagycsütörtök című kötet megjelenéséig tartó időszakban. A kötet 49 verséből 19-et a folyóirat egymást követő évfolyamaiból vett át. Ezek a következők: Krisztus (1928), Messzire jöttem (1929), Hajnali séta, Hegyenlakók, Esti elmélkedés → Álmot adsz címen (1930), Távolban élő kedvesemnek, Kettétört óda a szerelemhez, Elalszom, mint az őzek, Szobor és drágakő, Immáron ötvenhárom napja, Szerenád Ilonkának, Elysium, Panasz gyengülő gyökerekről (1931), Az utcaseprő, A költő feltámadása, Jegenyék (a végleges változat), Túl, jégmezőkön, Öreg postás a város végén és Szerelmes ajándék (1932).A felsoroltakhoz további 19 társul a Pásztortűz hasábjairól, köztük a Légy már legenda, aHarum dierum carmina, a Tóparti könyörgés (1931), az Amundsen kortársa (1932), valamint még 2 az Ellenzék című lapból. A címadó Nagycsütörtök és másik 8 költemény tudomásom szerint először a kötetben látott napvilágot.

A kötetszerkesztő, illetve kötettervező Dsida nagyfokú tudatosságára vall az a tény, hogy amikor második verseskönyve elhagyta a sajtót, olvasható volt már az Erdélyi Helikonban két nagy lélegzetű remeke, aKóborló délután kedves kutyámmal és aMiért borultak le az angyalok Viola előtt, valamint az Angyalok citeráján című versciklusa is, ezeket azonban egy későbbi kötet számára tartalékolta. A tervezett új kötet Angyalok citeráján címmel már nem az ő, hanem közvetlenül halála után a fiatalabb költőtárs, Kiss Jenő és az ifjan megözvegyült Imbery Melinda gondozásában hagyta el a sajtót. A posztumusz kötet 45 eredeti vers mellett 42 műfordítást is tartalmaz. Az eredeti versek közül 23 a Pásztortűzben, a Keleti Újságban, az Erdélyi Lapokban, az Ellenzékben, valamint a Hölgyfutárban jelent meg, további 22 pedig az Erdélyi Helikonban látott napvilágot. Az Erdélyi Helikonból fent már idézetteket a következő emlékezetes címekkel egészíthetjük ki: Február, esti hat óra, Harminc év közelében, Hulló hajszálak elégiája, Vallomás, Légyott (1934), Nap és hold, A tó tavaszi éneke, Hálóing nélkül, Út a Kálváriára (1936), Már hiába nézed (1937), Elárul, mert világít, Tükör előtt, Örök útitársak, Tíz parancsolat (1938). Nem kevésbé emlékezetes az Erdélyi Lapokból aHúsvéti ének az üres sziklasír mellett (1934), a Keleti Újságból A sötétség verse (1935), a Búcsú az elítélttől (1936) vagy a Pásztortűzből a Vendéglő havas hegyek között (1937). Megemlíteném, hogy az Erdélyi Helikonból a posztumusz kötetbe átemelt fordítások közül alighanem Eminescu Csak egy vágyam maradt (1929) és Catullus Meghívó (1934) című versének tolmácsolása a legsikerültebb. Ezekhez társul az Erdélyi Lapokból Assisi Szent FerencCantico di frate Soléjának (1934), a Keleti Újságból pedig Puskin Exegi monumentumának (1937) fordítása. Megjegyzendő, hogy Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát a kötet a Keleti Újság közvetítésével, sajnos, csonkítva jelentette meg (helyreállított szövegét a Kortárs 2003. novemberi számában közöltem), Eminescu Glosszájának vélhetően szintén a Keleti Újság közvetítésével közreadott, több fordításváltozat utáni végleges tolmácsolása viszont az esztétikai igények mellett a textológiai követelményeknek is megfelel.

Dsida igényes elgondolás szerint, jó érzékkel rostálja meg kötetbe szerkesztendő verseit. Így érthető, hogy második és harmadik verseskönyvéből az Erdélyi Helikonban publikáltak közül 21 költemény kimaradt, közöttük olyanok is, mint az Aranyország, szerelem (1930), a Virrasztás a dzsungelben (1931), azEsős éjszaka (1932) és az Éhes a kutyám (1933). AzEsős éjszaka, akárcsaka kéziratból 1943-ban publikált Vers a Sétatérről, hosszú ideig nem került be a későbbi Dsida-kötetekbe sem.

Kis túlzással állíthatom, hogy az Angyalok citeráján kötetbe az Erdélyi Helikonból átvett költemények megejtő sugallatossággal szólaltatják meg a kötet és Dsida érett költészetének vezérszólamait: „Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát: / máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát. // Súgva mondja: »Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan, / menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam! […]« // Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz, / surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához. // Visszanézünk… − Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér, / vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér” (Kánai menyegző) – „Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én. / Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám. / Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni, / átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján, / így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre […], / felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedűk víg / hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító / angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre… − / szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva rohanni előre, / mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük: – »Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség […]«” (Kóborló délután kedves kutyámmal) – „…Halk suhogás hallatszott, íme, a kéklila esti homályban / halk repeső suhogás, mely ütemre suhog s mindegyre erősebb, / suhogó repesés, repülő zúgás, lengő szárnyak suhogása, / verdeső puha angyali szárnyak csattogó muzsikája: // jöttek az angyalok át a parasztos, öreg monostori utca fölött, / szálltak a kis kápolna fölött csapatostul, özönlöttek seregestül, / jött a sudár, gyönyörűszép angyali kar, lágy mandolinokkal, / víg énekkel az égből, fényességgel az arcukon, édes // ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel, száz meg ezer […]” (Miért borultak el az angyalok Viola előtt) – „Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik, / nem vagyok senki teremtett asszony szeretője, / se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás, / törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok, se vándor, / aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok, / csak ember, aki minden idegével / lágy takaró s melengető vacok után sír / és csak áll a nagy sötétben / s meztelenül / Isten előtt vacog” (Hálóing nélkül) – „Ez itt a költők esti promenádja, / amott, ahol az Uránus lángja gyúl, / Arany János lakik s népes családja: / az öreg itt is verseket gyalul, / vagy ha Shakespeare, a leghívebb barátja / toppan be hozzá este szótlanul, / borozgatnak s a borzasbajszú szittya / a morcos ánglust magyarul tanítja. // A tárt kapukhoz fényösvény viszen, / a végtelennek nincsen messzesége. / S lágyan lebeg az üdvözült vizen / a kék sziget, a némaság vidéke” (Tükör előtt) – „Ki most lefekszik, nem kívánta, / hogy földje legyen, háza, ökre, / de amit látott, gyönyörű volt / és véle marad mindörökre” (Tíz parancsolat).

Az összképet csak árnyalná, de alapvetően nem változtatná meg, ha a fentiek helyett más részleteket választanánk a kötetből. A versek, a kötet és végső soron az életmű ily nagyfokú koherenciáját a kortársak legfeljebb sejtették, de nem tudatosították. Fájlalhatnánk is, de elég tényként megállapítanunk, hogy az Erdélyi Helikon, a vezető erdélyi irodalmi folyóirat legkiemelkedőbb költő-munkatársát semmiképp sem becsülte túl. Tanúskodik erről az 1938. június–júliusi kettős számban megjelent gyászkeretes nekrológ: „E folyóirat lapjai már kiszedve álltak, amikor érkezett a hír, hogy Dsida Jenő, a Helikon Írói Közösség, az Erdélyi Irodalmi Társaság, a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság, a Katolikus Akadémia stb. tagja, a Pen Club romániai magyar szakosztályának titkára, a nagy tehetségű erdélyi költő, fiatalon, 31 éves korában, június 7-én városunkban meghalt. Az erdélyi magyar irodalom tragikusan elhunyt fiatal munkásáról a következő számunkban fogunk méltóképpen megemlékezni.” De erről tanúskodik az 1938. októberi szám hátsó borítóján olvasható hirdetés is: „Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent Dsida Jenő, a nemrég elhunyt nagy tehetségű fiatal erdélyi lírikus kötetben még meg nem jelent verseinek gyűjteménye: Angyalok citeráján. A terjedelmes kötet Dsida kisebb költeményei mellett tartalmazza mindazokat a hosszabb verseket és versciklusokat is, melyek különleges művészi értékükön kívül a költőre és emberre egyaránt a legjellemzőbbek.”

Mégis akár meghatározásnak is elfogadhatnánk a reklámszövegbeli megfogalmazást, s a meghatározásból kiindulva kereshetnénk választ a kérdésre: verseinek különleges értékei hogyan is válnak Dsidára költőileg és emberileg a legjellemzőbbekké?

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben