×

Még jobb; A fájdalom

Marno János

2018 // 06

 

Még jobb

Hangszál híján megölt a szmog. Hirtelen
hűlt a levegő, éppen elkerülte
a figyelmemet, összegyűrődtünk még
a busz ajtajában egy hájas óriás-
csecsemővel. Ez foglalkoztatott,
mikor a buszról leléptem, és szőttem
volna terveimet az esti munkára
készülve, ereszkedve lefelé az
Alkotáson a Márvány-sarokig.
Bosszantott a buszban az a jelenet,
elvonta figyelmemet az óvatos
lélegzésről, ehelyett fújtathattam
magamban, mint a szegkovácsműhelyben
gyermekkoromban a cigány fújtató,
bámultam arcán a kormot s a kékes-
sárga és vörös izzást a pedállal
hajtott kohóban, vitt csak úgy a lábam,
miközben már javában ziháltam.
Mentem tehát dúltan és tudván mélyen
a gyomromban, hogy ez így nem fog menni;
nem megy a beszéd, mindig eljön a pont,
ahol meggondolom magam, és vissza-
kozok: rögtön a sarok után, épp a
szépségszalonnál megtorpantam,
néztem a szennyes égdarabokat,
és megcéloztam a kiskereskedő
boltokat meg a kínait, ahol már
egyszer rosszul voltam. Amit túléltem
akkor, az most odáig el sem enged,
gondoltam, itt az ideje, mondta egy
hang, moss szépen fogat, és lefektetlek,
gyereket azonban nem láttam többet,
idegenek a zebrán átlökdöstek,
neki egy hullámzó drótkerítésnek.
Hozzácsapódtam és megkapaszkodtam,
mert fagyott rongydarab lett a lábam,
mely ha fölenged, ott ül egy tócsában
az ember, akit a többi embernek
muszáj kerülgetnie, és ez persze
a legtöbbjében ingerültséget szül,
és ingerültségük a belemre megy,
amire rengeteg levegőt nyelek,
s a szakorvos szerint ezzel már együtt
kell élnem, mint a halottaimmal,
akik bennem rekedtek. A levegő
hirtelen hült le és telt meg szennyel,
jól jött a háló, belecsimpaszkodtam,
és hamar bennem is elsötétedett.
Nem számítottam fényalagútra,
sem arra, hogy ide visszatérhetek,
csak viszolyogtam. Mielőtt megszakadt
a vétel, és azután is, hogy újra-
eszméltem. Kvázi satuban találtam
magam, megkeményedetten-holtan,
s eszerint haladhattam is foltokban
át a mocskos vasúti felüljárón,
ahonnan lenézve jó látni a sín-
párok gabalyodványát. Ők én vagyok
már, ahogy a költő mondja. Aki már-
pedig nem én vagyok, egy átkelő
pont, elveszőben, még haza kell érnem,
ez foglalkoztatott, és ha elütnek
közben, mért ne lehetne úgy az még jobb.

A fájdalom

Nyelvpocsékolás. Kilépni az idő
domborművéből a megszédítő
térbe – mintha szemgolyód a puszta
gondolatra egyszercsak egy másfél
fordulattal önmagába nézne.
Tekintete ott rögzülne, fehére
rekedve rajtad kívül, megkövülten
az embertelen erőfeszítéstől.
A Főtér néptelen ilyenkor. Egy-
egy érszakasz könnyen kiugorhat
ilyenkor a vádlin (alsó lábszáron),
s elszíneződvén kövér piócához
lesz hasonlatos. Hirtelen egy durva
csípést érzel ott, odakapsz is rögtön,
ám a nadrágszárad szövetében
semmi szokatlan. Mért gondolj hát bármi
rosszra a továbbiakban? Megéri
egyáltalán beszélni róla? Szólni
bárkinek, mintha beszélnél magadban,
miután beleszívtál még a csikkbe,
mely már a körmödre égett?
Az már nem kérdés. Nyelvpocsékolás csak,
kiszólni a térből, amit az ember
éppen hátrahagyni készül. Vissza-
húzódni néma birtokára, mely nem
visszhangzik semmit, és attól nem is
különbözik, egy pillanat műve már
épp elég, hogy a fájdalom átjárja.
És ha nincs fájdalom, mert az idő túl-
haladta, tér sincs, mely ne porladna
szét magába, régi időket össze-
hordva fölelevenítő; szertartás lesz
újra, rituális nyelvpocsékolás,
és táncolni fogunk a végén, és
cibálni egymást éjt nappallá téve.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben