×

Virt László: Mindszenty és alternatívái

Sturm László

2018 // 02

Virt Lászlót eddig Márton Áron kutatójaként és tisztelőjeként ismerhettük elsősorban. Itt sem tagadja meg önmagát: Mindszenty legfőbb alternatíváját az erdélyi püspökben mutatja föl. És azokban, akik vele rokon szellemben intézték az egyház ügyeit. Többek között ilyennek találja Shvoy Lajos pátriárkakort megért székesfehérvári püspököt és Belon Gellértet, akinek püspöki beiktatását az állam évtizedekig hátráltatta. Mesterüket, szellemi ősüket főleg Prohászka Ottokárban leli föl. („Ami a magyarországi katolikus egyházban ma életképes, annak modern kori forrása Prohászka Ottokárnál van” – kockáztatja meg a szerző. Igaz, egy helyen futólag arra utal, hogy Prohászkát olvasni ma nem mindig túl lelkesítő.) Kitér a környező országokban nagy eredményeket elérő érsek-„kollégákra” is, Josef Be­­ranra, F. Tomasekre, Wyszinskire.

Nehéz Mindszentyről árnyalt képet adni. Rendíthetetlen szembenállása kora két diktatúrájával (nácikkal és kommunistákkal), mártíriuma, az ellene folytatott majd fél évszázados rákosista és kádárista hajsza és számos kétségtelen erénye kikezdhetetlen tömbként állítja elénk. Ha érezni vélünk is némi ridegséget alakjában, azt készségesen az ellenpropaganda tudat alá is beszivárgó mérgének tudjuk be, és annál dacosabban mondunk ellent neki. A szerző vállalja azt a könnyen hálátlanná alakuló szerepet, hogy részleteiben – és egészében is – szembenéz a legendás bíboros döntéseivel, be­állítottságával és tetteivel. Nem azonosul sem a gyűlölködő elutasítás, sem a kritikátlan rajongás táborával. És végül arra az eredményre jut, hogy Mindszenty nem annyira példás a maga teljességében, hogy szentként tiszteljük. Provokatív, de értelmezései tükrében logikus következtetés. Ítélete esetleges viszonylagosságát, álláspontja vitakészségét jelzi a könyv műfajjelölő alcíme: „szubjektív irat”. Érvelésébe többször beleszövi személyes élményeit és családtörténetét, így is érzékeltetve, hogy milyen alapról ítél, értelmez, milyen lelkülettel látja Mindszentyt kevésbé meggyőzőnek, mint Márton Áronékat. Egyben belátva a tévedés, az elfogultság veszélyét.

Milyen hát a könyvből kirajzolódó bíboros? Jelesre vizsgázik a diktatúrákkal harcolva, ugyanígy a háború utáni nyomort enyhítő határozott intézkedéseivel. Viszont legalábbis elavultnak látja a szerző a bíboros hatalmi reprezentációját (nem kínálja hellyel Nagy Ferenc miniszterelnököt, magához kéreti még püspökként nála jóval idősebb püspökkollégáját stb.). Nemcsak realitását, de jogalapját sem látja annak a nézetnek, miszerint a bíboros jogosult kinevezni Magyar­ország törvényes vezetőjét (Mind­szenty erre is hivatkozva ragaszkodik az amerikai követséghez). A szerző szerint Mindszentynek az amerikai elnökhöz intézett leveleiben több képtelen, nem csak az amerikaiak számára értelmezhetetlen kitétel van (a magyar–lengyel közös határ követelése például csak világháború által lett volna megvalósítható az adott helyzetben). Még jó, írja Virt, hogy a követség munkatársai tapintatosan kezelték ezeket a leveleket. Mindszenty elítélte a pártokon alapuló demokráciát, még Barankovics keresztény alapú pártját is megvetően kezelte.

Megfontolandó érvek ezek. Érdekes lenne megismerni hozzáértők ellenérveit. El tudok képzelni ilyeneket. Virt többször csak közvetve következtet a bíboros egyes vonásaira, nézeteire, tehát ezek nem mindig állnak szilárd lábakon. Demokráciaellenesség, királypártiság sem az ördögtől való, ha az adott realitásoknak nem is feleltek meg, egy távlatos eszményt kirajzolhattak. Hozzá kell tenni, hogy Virtnek sem egy mai „liberális” demokrácia az eszménye, hanem a neoliberalizmust éppenséggel leválasztja, sőt ellentétbe állítja saját demokrácia­felfogásával. (Prohászkára utalva fejti ki, hogy pluralizmus és relativizmus sem összenőtt fogalmak.) A korban megvalósíthatatlan magyar és egyházi igények ébrentartása szintén egy majdani korszakhoz intézett palackposta-üzenet lehet, az elavultság vádjának nyílt kihívása akár valamiféle szent bohócság. Virtnek azonban mindenképpen érdeme, hogy kérdésfelvetései a sajátjához hasonlóan érett felfogás és elkötelezettség kimunkálására késztetik a vélelmezhető ellentábor képviselőit.

A szerző Mindszenty jellemző véleményeként idézi sajnálkozását, hogy – zalaegerszegi – hívei nem egységes tömeg, hanem ellentmondásosan rétegzett csoport. Úgy értelmezi, hogy a bíboros eszménye a vezetőjének vakon alárendelődő, egyéniségét a gyülekezetben feloldó premodern ember. Ezzel szemben Prohászka – akárcsak későbbi szellemi társai – „értette és vallotta, hogy a szekularizáció miatt nem sopánkodni kell, hanem érteni kell a szekularizált világ nyelvét, ha ezt a világot akarjuk Krisztushoz közelebb segíteni. A szekularizált világban nem fundamentalista, önvédő alapra helyezkedik, hanem lépést vált.” Ugyanígy: „Márton Áron a párbeszéd mestereként, demokrataként – Prohászkához és Belon Gellérthez hasonlóan – képes volt arra, hogy a szekularizált világban evangelizáljon.” A párbeszéd persze elcsépelt kifejezés lehetne, ha a szerző nem határozná meg pontosabban: [Márton Áron] „tudta, hogy kevés, ha csak »jó katolikus« lesz a növendékeiből. Ha csak ennyi történik, ha marad a régi stílus, ami szerint a kereszténység a pap dolga, akkor a hit nem adatik tovább, így pedig a szekularizáció viszonyai között elhal a kereszténység. Növendékeit apostollá képezte, ez pedig csak párbeszéd által lehetséges.”

Márton Áron prédikációja, akármekkora tömeghez is szólt, úgy érintette a hallgatót, írja Virt személyes élményére hivatkozva, mintha a püspök személyesen hozzá szólna. Shvoy ugyancsak meglátta a tömegben a személyt, és így a tömeget közösséggé formálta át: „Engem Shvoy Lajos bérmált […] Ekkor a 87. évében járt. Áldásosztás közben, ahogy körülnézett, a teli templom közösségét vizsgálta, érdekelte a hívő közösség. […] Átható, mélyen látó tekintete volt, nekem mint 12. évemben járó lurkónak az volt a benyomásom, hogy mindent tud rólam, lát engem. Szabályozó erejű tekintete volt, ami egyúttal barátságosságot, biztonságot sugárzott.”

A bíboros nem állt szóba a kétségkívül alattomos és szószegő kommunista hatalommal. Bátor erkölcsi következetessége azonban Virt szemében nem az egyetlen, és nem is a legmegfelelőbb út volt az ő helyzetében. „Alternatívái” igazolják, hogy a hatalommal is lehetett megalkuvás nélkül tárgyalni, és a tárgyalással többet el lehetett érni, mint a mindenáron fenntartott elzárkózással.

Mindszenty legendás bevonulását az amerikai követségre Virt szintén kivetkőzteti a legenda ködéből. Amellett érvel, hogy ehelyett Esztergomba kellett volna mennie. Minden valószínűség szerint háziőrizet várt volna rá. Ám éppen Márton Áron, Beran, Tomasek, Wyszynski példája mutatja, hogy az egyház vezetője így is sokat tehetett a rábízottakért. A követségen a bíboros elszigetelődött híveitől, és nem tudta megakadályozni – ellentétben a fentiekkel – a békepapság eluralkodását. (Lékai és Paskai békepapsága pedig állami megbízásra kíméletlen harcot indított az ókeresztény egyház szellemét fölelevenítő kisközösségek ellen. Ezeknek a hívő közösségeknek a felértékelődését, különösen az egyház elleni terror korában Mindszenty is belátta.)

A könyv – bevallom, meggyőző – logikája szerint Mindszenty nagy formátummal képviselt egy csak részben eszményi beállítottságot. Hiszen a közjogi kérdéseket gyakran a lelkipásztori mellé emelő szemlélet, a civil társadalmat a klérusnak alárendeltnek látó „tradicio­nalizmus nem evangéliumi, hanem hatalmi kereszténységet akar”. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2016)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben