×

Bertók László: Visszanéző

Sturm László

2017 // 10

A kötet alcíme röviden így igazít el: Írók, alkalmak, élet. Bertók László könyve a költő alkalmi pró­záját gyűjti egybe, ritkábban önmagáról, gyakran a számára otthoni tájról (Somogyról-Baranyáról), leggyakrabban költőkről, irodalmárokról (elő­dök­ről-társakról-utódokról). Emlékezések, évfordulós beszédek, ünnepi megemlékezések többnyire. Mindezt egy interjú vezeti be, és egy másik interjú zárja.

Aki a költő műhelytitkaira vágyik, először zavarba jöhet. Bertók – a mai világban szokatlanul? – nem tesz meglepő vallomásokat, nem veti magát a könnyed szellemességbe, nem törekszik meditatív tisztánlátásra. Adatokat, tényeket, évszámokat mond, helyzeteket idéz föl a pontosság aggályosságával. A föl-fölbukkanó vallomástöredékek, jellemzések pedig maguktól értetődőnek tűnnek. Egy-egy alkalom tisztes „letudása”? Mégis szívesen olvassuk tovább. És továbbolvasva rájöhetünk: a tisztes feladatmegoldásban bizony ott van a többlet, ott van a műhelyvallomás. Épp a látás evidenciája, épp a józan paraszti ész, a földhözragadtság látszatát vállaló földhöz ragaszkodás a vallomássá alakuló többlet. A normális valóságlátás fönntartása, bemutatása az az izzó középpont, amely átmelegíti az írásokat, és amelytől idegen lenne a figyelemfelhívó petárdadobálás vagy a görögtűzzel bűvészkedés. Közben kirajzolódik az az út, amely a gyerekkori falusi közösség józanságát átsegítette a tudatos, világnézetileg leülepedett, „intellektuális” józanságba. A csurgói érlelő diákévek utáni, versek hozta börtönbüntetés, a teljesség kegyelmét jelentő és a költészet teljességét újranyitó forradalom („Nem is írtam néhány évig, de aztán a forradalom után, 1957-58 táján megint elkezdtem.”), majd a városi évek mesterei (legtöbbször megidézve: Csorba Győző), társai, költészetének beérése, gondolatibbá alakulása – ez a kötet egyik gerince.

És – a gerincre vetülő árnyékként – kirajzolódik az a gondolati ív, amely mindennek a fedezete, igazolása. Amely magától értődőségével megtéveszthet egy pillanatra, mert a sablon is hasonlóan adja magát. Bertók evidenciái azonban – sablonosan szólva, azonban tudunk hirtelen jobbat? – „kiküzdött” igazságok, átgondolt gondolatok. Tudjuk, a közhelyek szólammá kopott igazságok. Ezeket az igazságokat azonban vissza lehet nyerni. Újraelevenedve pedig ezek lesznek a leglényegibb igazságok (egy ideig, míg el nem koptatják őket megint), legalábbis azoknak, akiket nem téveszt meg szólamszerűségük. Bertók ezen a szűk, de talán egyedül üdvözítő mezsgyén mozog.

Alapigazság, de ma akár bátorságnak számíthat kimondani, hogy élet és költészet összetartozik. Ezért újra jogaiba lép az ősi „ismerd meg önmagad” követelménye, a költészetben a téma, a társadalomban a műveltség: „Mivel azonban mindig azt írom, amit élek, általában a helyzet, a lelkiállapot, a »téma« az elsődleges, az ragadja meg, forgatja ki a formát”; „A verset meg kell élni, csak azután lehet megírni. Azután érdemes”; „Az a »jobb rész«, ha megismerjük önmagunkat, ha a lelkünk rendben van”. A Levél egy ifjú költőhöz tanácsai csokorba gyűjtik a tudást. Az önismeret egyben műveltség, az alkotóerő egyben hagyomány- és korismeret – és mindennek a feltétele az alázat, következménye a tartás: „Ismerd meg magad, mondom a régi igazságot, mondom magamnak is. Ismerd meg gyökereidet, családodat, őseidet. Ez akkor is tartást ad, talajt a talpad alá, ha közülük esetleg nem mindenki volt makulátlan. […] Olvasd a nagy költőket, írókat, ismerd meg a legjobbakat azok közül, akik még élnek. […] Légy alázatos! A nagy mű csak úgy enged magához, és úgy készül, ha tudod, hogy önmagad milyen kicsi vagy.”

A vershez (is) tudás kell. A tudáshoz pontosság. A pontosság az egész személyiséget igényli:
„A vershez fölény kell. Bizonyosság. Birtokolni az egészet. Uralkodni fölötte. Minden benned van, oda nyúlsz, ahová akarsz, azt emeled föl, amit éppen jónak látsz. De inkább ösztönösen. A tudat utólagos, másodlagos. Jó, ha a kettő együtt. Hasznosabb. (Ha van ilyen.) De nem biztos, hogy a legpontosabb, a legjobb.” Talán a modernség tapasztalata, hogy a teljesség nem átlátható, nem megragad­ható. Viszont Bertók számára ebből nem az következik, hogy föl kellene adni. A részben megsejthető, megérezhető, valamennyire megragadható az egész: „a darabok vannak, a van van, s benne minden, ami volt, lesz. A vers belőlük, a darabokból készül, va­lahol az ismert és az ismeretlen valóság határán. S annál jobb, minél több van benne az ismeretlenből, a megfoghatatlanból”; „Nem a polihisztorok ideje ez, de a részletről mindent meg kéne tudni. Akármelyik múzsa hódít el, a részletekben a tökéletességre törekedj. Bennük van a teljesség.” (Bertók érett költészetének szándékolt és talányos töredékszerűsége és öregségverseinek elmotozó aprólékossága egyaránt itt alapozódik.) Barátjáról, Csűrös Miklósról írva szintén egyfajta egész jelenlétét méltatja, „értő és alapos elemzéseit, mindig az egész pályára tekintő észrevételeit, konklúzióit” említve. (A hatvanéves irodalmárt köszöntő írás a kötet talán legszebb, hagyományos értelemben is vallomásos darabja.) A Bertók egész pályáját meghatározó elköteleződés a szülőföld mellett szintén levezethető rész és egész fenti viszonyából. A szűkebb haza kapu a tágabb(ak) felé: „haza-élménye csak annak lehet, aki szülőföld-élményét tudatosítja magában, s a haza-élményre nagyobb szükségünk van, mint bármikor, mert a ránk zúduló információözönben kényelmesebb világpolgárnak hin­ni magunkat, mint egy kis ország felelős gazdájának, s divat becsmérelni, lebecsülni a talajt, melyen a láb áll”.

A jelent máshol is kritikával szemléli. Kitér a tömegtermelés „konfekció”-szerűségére, az érzelmek kiiktatására. A kínálkozó gyökértelenséggel szemben mindig a valóságban megalapozott tartást, a (táji-szellemi-közösségi) otthonhoz fűző elkötelezettséget választja és méltányolja: „Vállalni, hogy nem értenek meg azonnal, hogy nem szeretnek mindnyájan, hogy összefognak ellened, hogy nem tudod pontosan, hogy milyen lesz, mekkora lesz, mennyit ér, de az életedet teszed föl rá, de teljesen az övé vagy.” Bertók világában evidencia a felelősségvállalás, az elköteleződés, az etika. Mivel a személyiség legalább annyira érzelem, mint ész, a választást az „idegivé” érlelt tudás, vagyis az erkölcs irányítja. Az irodalomban is: „Az írók, még ha megkeményítette is őket a kor, s versenyben a tudománnyal és technikával a rációra esküsznek is, alapjában érzelmi és etikus lények.” Az etika fő parancsai pedig: a szülőföld iránti hűség, a lakóhely otthonná élése (Pákolitzról írja: „Ha valaki ilyen batyuval indul az életbe és a Parnasszusra, az sohasem felejti el a családját, az halálig ragaszkodni fog a szülőhelyéhez, s új lakóhelyén is csak akkor lesz otthon, ha aprólékosan megismeri, magáévá öleli-szenvedi azt”), a közösség, a „közös ihlet” szolgálata és kiteljesítése, a megismerés „aprólékossága” és egészelvűsége, a foglalkozás hivatásként való megélése.

Ez a tartás amilyen ősi, olyan lényegi. Talán a – mára paródiává koptatott – „haladás” egyetlen történelmi lehetősége: „A felelősség a legközelebbi társak, a család, a munkatársak, a pályatársak, az egyazon templomba járók kisközösségéért, a nagy titokhoz, az örök dolgokhoz való esendő emberi viszony, s a tudat és a hit, hogy az adott helyen és időben, azokban az ügyekben, amelyek ránk vannak bízva, helyt kell állnunk és helyt tudunk állni. Igen, van efféle. S ez nem kispolgári attitűd, ahogy valaki mondta róla, s pláne nem az annak pejoratív értelmében. Ez a legősibb emberi magatartásforma, a megmaradás, az előbbre lépegetés évezredes útja és hatóereje.” A világ rendje, a megismerés természete is ezt az aprómunkát és együttműködést követeli: „Hajlamos az ember arra gondolni, hogy az igazság hatalmas hegy, egyszerre csak egyik oldalát, sőt, egyik oldalának is csak egyik részét láthatjuk, foghatjuk fel. Körbe kell járni, végig kell gondolni, el kell képzelni, hogy megköze­lítőleg pontos képed legyen róla. S hogy a közös igazsághoz ennél is többre van szükség. El kell mondanod a többieknek a te igazságodat, meg kell hallgatnod az övékét, aztán pedig beszélni kell róla, megvitatni s együtt fogadni el, mondani ki a pillanatnyilag teljeset, a közöst. És vállalni a következményeket!” (Jellemző, ahogy Bertók nézete érintkezik a – mondjuk: neoliberális? – „tolerancia”-szlogennel, de végeredményben a megvitatás és a választás-vállalás igényével túl is megy rajta, tulajdonképpen cáfolja azt.)

A vállalás vallomással jár. És bár az érzelmeket lejáratta gyakori túlfeszítésük, „az érzelmeket nem lehet megfojtani emberségünk elpusztítása nélkül”. A modern iro­dalom egy részének programos szenv­telensége alatt beszakad az erkölcs pallója, így irodalomként is hamis: „Aki a vallomást, bevallást konzervatívnak véli, annak valahol az embersége körül nincs rend.”

Bertók rendjében viszont még az irodalomba vetett ifjúi hit is megelevenedni látszik: „a szent, a nagy, a mindenható irodalom”. (Pro Pannonia, 2017)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben