Történet Annának; Sebhely

Történet Annának

Volt egy nevetés.
Az író-olvasó találkozó után
a falusi művelődési ház
fűtetlen terméből átmentünk
a szomszéd kocsmába,
ahol fazékban főzték a kávét,
de forralt bort is adtak.
Ültünk a színes furnérlemezzel borított,
billegő asztal körül,
és egy fiatal tanítónő
egészen magas hangon nagyokat nevetett.
Majdnem üres volt már előtte
a kissé maszatosra törülgetett pohár,
és amikor ismét felkacagott önfeledten,
a pohár hirtelen kettérepedt,
a maradék bor szétfolyt az asztalon,
döbbenten néztük. Volt egy pohár.
Volt egy nevetés. Volt egy tanítónő.
Hazamentünk. Sohasem láttam azután.
Ez csak ennyi. Egyszerű rezonancia.
A fizika törvénye. Csakhogy mostanában,
évtizedek múltán újra eszembe jut,
nem a nevetés, nem a pohár,
hanem az a különös csend,
ahogy rémülten nézte a lány
saját kettétört nevetését a furnérlemezen,
valószínűleg nem véletlenül
idézem fel ezeket a réges-régi
történeteket, amelyek a vers
aprópénzére válthatók, íme,
de mégsem ez a legfontosabb,
hanem hogy te is sokat nevettél
valamikor, és beismerem, egyszer-kétszer
már beleremegtem, lassan kiürülő,
összefogdosott pohár leszek asztalodon,
feszülten figyelem mosolyod,
hiszen tudod, szeptemberben születtem,
az én születésnapomon ősz van mindig,
te pedig májusban, minden születésnapodon
tavasz van, ez most már így lesz,
nem lehet rajta változtatni,
üresen didergek: nevess már!

Sebhely

A kivágott aranyeső helyén
még sárgán vibrál a levegő,
nem kell segítség a képzeletnek,
sem egy letört ág,
sem egy elhullt szirom,
és másról szól a vers is,
nem önmagáról, hanem ami megvolt
ezelőtt néhány nappal,
másfajta üresség ez még,
mint ami előbb-utóbb megtelik
saját magával, aztán később mással is,
ahogy gyermekkoromban
addig ismételtünk egy-egy szót,
amíg egészen magára maradt,
védtelenül dideregtek a betűk,
csak elég kitartón kellett mondani,
hogy kenyér, kenyér, kenyér,
vagy anya, anya, anya,
és pina, pina, pina,
meg szerelem, szerelem, szerelem,
hogy ne maradjon rés a tárgyak,
az élőlények vagy a fogalmak közt sehol,
és mutatkozzék meg teljes valójában
a zöngés vagy zöngétlen,
ajakkerekítéses vagy veláris semmi,
ám most még érződik az a könnyű remegés,
az a szélfújta, napsütötte tegnap,
a levegő finom foszlányai ott is, ahol
már tulajdonképpen nincsenek
sem színek, sem illatok, sem formák,
a nehezen csillapuló emlékezet
nem akarja elengedni a múltat,
mert halálunk is csak folyamatos változás,
éppen olyan, mint a fű növése,
eregeti az ördög odalentről
a vékony zöld szálakat,
vagy talán fentről húzza valaki,
de ha makacsul ismételgetem,
kirothad az aranyeső szóból az aranyeső,
majd értelmet kap az a szó, hogy Isten,
rózsaszínű szájpadlás az alkonyi ég,
járok-kelek a mindenható szájában,
nem tudom, lesz-e időm még kihátrálni
a sárgán vibráló emlékezetbe,
hogy egyre áttetszőbb legyek,
míg aztán Isten már csak önmagát figyeli,
mint egy jelentés nélküli, tökéletes mondatot,
ne szólíts túlságosan gyakran,
mert lehet, hogy nem az emlékezés,
hanem a felejtés tart meg engem.