Zuglói, fagyzugos kertek

1.

Kipréselted a memóriahabot,
lepedőbe töpped párnahuzatod,
aszúszem
lapul meg
a dűlőre vitt vesződségen,
idefönn, ahol lakunk,
s tönkremegy kapcsolatunk,
a tetőtérben.
Mi köztünk tátong, egyre fonja át
a botritisz,
a szürkerothadás,
most viszik
Bíborkáné lányát, most viszik,
szeretője bort iszik,
pimpós bort iszik.
Árnyékaid becsavarodnak,
összekunkorodnak,
mint perforált végű közértes zacskók
− kétbalkezemben vergődsz, bajlódsz −,
szétfúvom, teliszedem őket
frissen leszüretelt nőkkel,
s leméretem,
egytől egyig leméretem
a hatósági zárjegyes emlékeken.


2.
Ne hidd, hogy pótolhatatlan
kényes súlypontod alattam,
mint forgószéken a bosszé,
vagy kandúrunké, ha sasszéz,
rugaszkodik, s nagyot reccsen
komódunk, tudod, a rattan.
Rég kirúgta magát a dormeómatrac,
meg se jegyzett, föl se fogott egy dekát
belőled, amióta hazataxiztattad,
s azon alszunk, élvezzük az ergonómiát.
Többé derekad se fáj,
becsípődött, mikor a lépcsőn feladtad
a bebábozódott vákuumcsomagolást.
Áthurcolkodtunk a kifűthetetlen
tetőtéri világűrbe ketten,
hideg lesz hármunknak, hogy a büdös
életbe… megint azzal szembesülök,
hogy harminckét éves szobatudós
létemre sem tudok hatvanöt
négyzetméter szobahőmérsékletet
összekuporgatni felszínfalak mögött,
s míg én festékboltban falszínekre bökök,
elhagysz, de hidd el, megértelek.
Nyolc évvel vagy fiatalabb nálam,
a te korodban, huszonévesen,
szorongtam én is halálra váltan:
az elköteleződés rendőrállam.


3.
Apádat bosszulod meg középkorú
hímjeiddel, ha fölém borulsz,
rajtam néhai feleségem új házassága
vesz revansot,
s én hosszú, vigasztalan
aktusainkban magvaválva
visszavágok a kisasztalon.
Várj, ne kapkodj,
csalárdul kiszámolom,
a csúcsra hányszor jutsz,
deresre húzom a hűtlent:
kidöglik, ha foltos lepedőre gyűrten
átfordulsz –
végrehajtom az ítéletet.
Kényszerítelek? Ki kérte ezt?
Valamikor szerettelek,
egy szó sem igaz ebből.
Oksági láncát csördítvén
minek fenyít az erkölcs?
Itt és itt mi rontjuk el,
ott te léped át a határt,
az ész csodásan működik,
parancsolj neki megálljt.


4.
Felróttad, hogy úgy méltatlankodom,
mint apám, ha megalázzák,
s ha felgőzöl az alkohol,
szótól tettig nincs határsáv.
Te meg, mint az apád, olyan gorombán
szórod rám
megjegyzéseidet, hogy arcizomjáték
rángat konditermi hasizommunkámért,
s hideg ráz, mert váltig az a vád ér,
hogy vágyaidhoz nem alkalmazkodom.
Álmaim izzottak magas hőfokon,
pikkeltek rám, hogy feltaláltam
magam épületszerkezet-tanból,
kijártam mérnök iskoládat,
se kisebb, se nagyobb rangot
nem ad, mint a büntetés-végrehajtás –
megpenészedett leckekönyvem
nosztalgiázva visszadöbbent:
érdemjegyét bevésték, bevarrták.
Összetett tanaink ékezetei
kidagadnak a kötőjelhúzástól,
mint az erek, ha szétfeszegeti
drótseprűvénánkat borseprő,
kávézacc, neocitránpor –
lakásfoglaló, honszerző
zuglói, fagyzugos kertekből
iszkolva zokogok, zokogok
kataton bérházsorokon,
fölváltva esik, havazik,
képtelen volna tavaszig
kihűteni felségvizeit,
fölváltva havazik, esik
az ágrólszakadt tél, idegi
didergését dér csípkedi.


5.
Belegémberedek víznemű
halmazállapotodba,
tetőnkön a hó szétterül,
csordogál, dobol kövér eső,
elharapódzik a rozsda.
Beázunk, egy cserép félredől,
kivitelezőink spóroltak
az üveggyapot rétegvastagságán.
Lakásunk kifűthetetlen marad,
mint padlásföljáróban a szabad
lélekre rátört galambcsontváz.
Összeroppannak az örök órák,
csonkák az exhumált másodpercszilánkok,
a reumás percízületek csonkák.
Íme, a valóból élesen kivágott
keretek, a hírhedt fényképes szatyor,
ilyet állítottál össze valamikor
feleségemnek.
A tárgyak mellényzsebben hordva
bemerészkednek
csontvelőnkig, te oldalborda,
velük együtt apránként
tisztulnál és ürülnél,
velem együtt kopnál szét,
mielőtt gyors rutinműtét
hegesen ölt össze múlttá.
A költői képeket félbe törjük,
mint az algopyrint,
nincs többé se bent, se kint,
fogalommá őrül
a szóba zárt teremtés.
Elharapom a jelentés
legkisebb egységeit,
s a legkisebb szoba, hol nem húz a hideg,
öled a semmit jelképezi,
rám szakad, mint eretnek hited.


6.
Nem rotyog, nincsen ebéd,
elfagy a vízvezeték,
az öblítőtartály se tölt,
befordult a csaptelep,
mint monitornak vetett kamaszbánat.
Csetelsz csak, jelekké összetörsz,
pedig kiteljesednék, hadd legyek
anélkül, hogy bedigitalizálna
avatarrá a mindétig utánad
való kívánkozás kisstílű alkuja.
Rossz a kézügyességem,
add, Uram,
hogy a csavart ne húzzam ferdére,
békésen kivárjam az olvadást,
mikor falakból enged a jég görcse,
födémsalakból pállott víz csöpög le,
átázik a friss vakolat, fronthatás
nem sajdít karomban szkanderforradást.
Árasszon el a szennylé, mely kiold
meszet, vasat, ásványi sót,
párát, füstöt, légkörnyi port,
s míg visszafordulsz, hogy utoljára
utánahúzz az üres asztal és labilis
öntudatom minden apró csavarjának,
egekből mossa ki, ami van, ami nincs,
a kipufogógázba diffundált,
torokkaparó harangzúgást.