Bánffy Miklós: Milolu

A jól működő bűnügyi regényekben olykor maga a nyomozó számol be a történtekről, máskor a társa vagy a segédje. Leggyakrabban azonban egy hozzá közel álló személy, aki majdhogynem azonos vele: ott van a helyszínen, az utcán, a kihallgatásokon; a nyomozó terveit, gondolatait is ismeri. A konvenció része, hogy az olvasó a megoldást előre nem tudhatja meg, de korántsem ez az egyetlen eszköz, amivel a narrátor érdeklődésünket fenntartja. Győzzön meg arról, hogy ismeri az életet, hogy a világról olyan dolgokat tud, amelyeket mi nem! Mutatkozzék intelligensnek! – másként hogyan látná át, hogyan is közvetíthetné zseniális főnöke esze járását? Ekként tehát ne terheljen felesleges részletekkel, legfeljebb érintse a kitérőket, a közbülső kudarcokat.

Bánffy Miklós Milolu című kisregényében elébb a narrátor összefoglalja azt, ami a bűntény körülményeiről tudható. Budapesten vagyunk, az 1930-as évek elején: a Szépművészeti Múzeumból elloptak egy Leonardo-vázlatot. A kép azután megkerül, de egy múzeumi restaurátor kideríti, hogy az eredetinek csak megtévesztően hű másolatát kapták vissza. Az esetet eltitkolják, tehát ez a narrátor, aki összerakta a részleteket, amolyan múzeumi belső ember lehet, mondjuk, a grafikai osztály vezetője.

Eztán viszont hirtelen Vida Tibor szicíliai naplójából következnek bejegyzések. Vida sikeres és gazdag operettszerző; Palermóban, az Excelsiorban szállt meg, a lakosztályába zongorát hozatott, és önmagával is felettébb meg van elégedve. Naplója sem puszta emlékeztető, mintha ezzel is másokat kívánna szórakoztatni. Némi felszínes ország­is­me­retről ugyan tanúságot tesz, de önálló gondolatok híján közhelyeket sorol Itália örökké kéklő égboltjáról, az ultramarin tengerről, a balzsamos levegőről, arról, hogy az olaszok „bármikor roppant szolgálatkészek”, amúgy pedig „roppant fogékonyak a szépségre”. Szólásokat vegyít, képzavarokba botlik, miként feltűnő az egyes bejegyzések időnkénti poentírozottsága is. A szerző célja a jellemzés – szavakkal, tettekkel, gondolatokkal (iskolában így tanítják), de az eredmény itt kevéssé hatásos, mint inkább szegényes és idegesítő. Sablonos kedélyeskedés, nyelvi panelek cserélgetése. Arra gondoltam: vajon van-e itt valami írói csavar, amit nem vettem észre? Nincs. Ez a Vida tényleg egy öntelt majom. Amikor megismerkedik Millával, és elnevezi Milolunak, a naplójába ezt írja: „Én mindig átkeresztelem a nőket, ha viszonyom van velük, és igazán ízlenek. Mintha az új névvel igazán az enyém volna. Talán valami ősi atavizmus ez. A vad népeknél még ma is a név tudása birtokba vevést jelent. Valahogy én is így érzem. Más mindenkinek ő Milla volt, más férfiak már így szólították. Profanálták ezt a nevet. Két ölelés között virult ki az új neve: Milolu! Milla, azt meleg hangon, hálásan nem lehet mondani. De: Milolu! – az jó, az simogatós, és így nem hívta őt senki.” Nem hiszem, hogy ennyi laposságot (és ízléstelenséget) ki lehetne gondolni: ez csak úgy működik, ha magától árad. És ha árad, az nagy baj.

Milolu egy palermói árverésen megvásároltatja Vidával az ott felbukkant eredeti Leonardót. Vida nem tudja, miről van szó (ő tubákosszelencére vágyott volna) – igaz, általában sem ért semmit, mi több, ezt kedvvel hangoztatja. Közben a maffia is érdeklődni kezd a kép iránt. Ám Milolut valójában Radák Máriának hívják, és a foglalkozása rendőrségi riporternő. Ekként tehát távirati úton Budapestről egy detektívet rendel Palermóba, viszont a detektív is teljesen idióta: két útlevéllel jön, és a hamisat a panzióbéli szobájában hagyja. Miért hozza magával, és miért hagyja a panzióban? Azért, hogy az olasz rendőrség letartóztathassa. Ezt a történetrészt megint az a narrátor mondja el, akit az elején bennfentesnek mondtunk. Amikor a magyar detektívet elviszik a csendőrök, a kocsiban figyelmeztetik: „Silenzio!” – ezt a narrátor gyorsan lefordítja: „Csönd!” Itt nyilván hangulatfestés volna a cél, hiszen a párbeszéd többi része magyarul van. Kivéve azt, hogy „ungarese” [!] – ezt viszont nem fordítja le. De miért nem fordítja le?

Közben szaporodnak a baljós jelek. Egyik éjszaka a maffia kloroformmal tölti meg Vida szállodai szobáját. Történt pedig ekként: midőn Vida aludt, valaki átmászott az erkélyére a szomszédos balkonról – a távolság másfél méter, tehát nyilván egy vasalódeszka segítségével –, egy kis darabon betörte az üveget, és bepumpálta a kloroformot… Aztán befeszítette az ajtót, és átkutatta Vida lakosztályát. Gondolom, gázmaszkban. Mindez a harmadik emeleten: Vida alszik, kint zajlik a nyári éjszaka. (Az aneszteziológiai vonatkozásoktól most tekintsünk el.) Óh, és Vidának később eszébe is jut, hogy előző este, amikor mosakodott a saját fürdőszobájában, hirtelen, csak úgy, megjelent [!] ott egy férfi, aki angolul beszélt (rossz kiejtéssel), azt állítván, hogy eltévesztette az ajtót, aztán még kérdezett valamit „tán az árakról vagy a kosztról”. De nincs baj, mert Vida a képet már korábban átvitte Miloluhoz, és azt a gonosz maffiózók nem találhatták meg.

Most rövidítünk. Vida és Milolu másnap tanácskoznak. Egy jóakarójuk figyelmezteti őket, hogy sürgősen meneküljenek. Erre újra tanácskoznak. Igen, már menekülnének, de előtte Vida mindent bejegyez a naplójába (öt oldal, most ő fordítgatja az olasz kifejezéseket). Bejelentik a szállodában, hogy néhány napra autóval elmennek Trapaniba. Vida kifizeti a szobaszámlákat, „Nyilván semmi gyanút sem foghattak” – írja. Nyilván. És már menekülnek is! De nem Trapaniba mennek, hanem Messinába, ahol hajóra szállnak. Közben egy Bodoki nevű magyar fiatalember csatlakozik hozzájuk, aki gyanúsan viselkedik, és lerí róla, hogy a maffia ügynöke. De ők hagyják. Milolu Lipariban epret kap, „itt meleg források folytán korai gyümölcsöt termesztenek” – köszönjük, ez fontos információ volt. S noha életveszélyben vannak, Nápolyban az egész délelőttöt a régészeti múzeumban töltik, andalognak a márványszobrok előtt.

A délutáni csendespihenő alatt Milolu külön programot bonyolít le, és este diadalmasan beszámol Vidának, hogy kivallatta Bodokit, aki végre bevallhatta, hogy valóban a maffiának dolgozik. Aztán mindezt jóval részletesebben elmondja a bennfentes narrátor is, mert Milolu „azzal a néha csodálatos ösztönnel, amivel gyakran bírnak a nők” (néha vagy gyakran?), rájött arra is, hogy Bodoki volt a múzeumi tolvaj. Mert vékony, fiatal, szőke, és csapott válla van: „Olyan bizonyos volt benne, akárha mellette állt volna abban a képtári szobában.” Bodoki letérdel, és az életéért könyörög. Milolu megkegyelmez neki: „Szótlanul haladtak fel a lépcsőkön. A nő győzelmesen, Bodoki pedig mögötte, mint a megvert kutya.”

Milolu és Vida Rómán megállás nélkül hajtanak át, mert ott megtalálnák őket. Inkább Viterbóban szállnak meg, a főtéren, de az autójukat – bölcs előrelátással – „elrejtik” egy szűk mellékutcában. S valóban, másnap reggel a Piazzán áthajtanak a maffiózók, és lám, Vida felismeri közöttük a kloroformos szállodai szomszédot. Olyan ez az egész üldözés, mintha Biatorbágy és Bicske között, a régi 1-es úton játszódna, és nem az akkor negyvenmillió lakosú Olaszországban. És Vida még papír rendszámtáblát is fest, és felragasztja az autóra. És még… és még… Hagyjuk. Hiszen már Messinából elhajózhattak volna Fiuméba, Triesztbe, akárhova. Legalábbis Kogutowicz Manó iskolai atlaszában így látom. De akkor nincs rózsás labyrinth, nincs autós hajsza.

A szerző más irányú érdemei nyilván elvitathatatlanok. És a bűnügyi regény is rettenetesen nehéz műfaj. A legfontosabb a hitelesség, úgy is mondhatnánk: realizmus a legapróbb részletekig. A műfaj klasszikusainak, Dashiell Ham­mett­nek, Ellery Queennek (ők valójában ketten voltak), sőt Georges Simenonnak is adódtak melléfogásai. De a mondanivalónak nem voltak híjával. Amikor Raymond Chandler Hosszú álom­jából a filmforgatókönyvet írták, a legenda szerint külön embert kellett szerződtetni, aki emlékezett az egyes történetszálakra. Ilyen feladatkör itt nem akadna. A Milolu könnyed és könnyű, mondhatni, egészen súlytalan munka. (Helikon, 2015)