Papp Tibor: emlékmeder

„A költő megállítja az időt. A vizuális költemény pedig a befogadás pillanatát időtleníti” – írja Papp Tibor Avantgárd szemmel költészetről, irodalomról című kötetében, nem kényszerítve be a képversek kategóriájába az általa látható nyelv nek nevezett kísérletező költői közeg alakzatait. Az itthon Kassáktól induló európai avantgárd hagyományaira, illetve a széles körben kevésbé ismert vizuális költészet (már a 16. századtól kezdve alkotó) formaművészeire támaszkodva Papp egy elfeledett, legalábbis kevésbé hivatkozott lírai vonulat megelevenítésén keresztül lép fel az újító, frissítő szándék igényével. Az emlékmeder. vizuális költemények című összeállítással pedig valóban olyan esztétizált érzethalmazokat nyit meg – nemcsak az olvasó, hanem a szemlélő befogadó előtt is –, amelyek nem simulnak bele a kortárs költészet kontextusába, s amelyek elsősorban nem a lineáris szövegszervezés mentén hozzák létre sajátos időstruktúrájukat.

Ám a versek fölötti elidőzés nem feltétlen eredményez egyfajta kontemplatív állapotot, a szokatlan formák és tipográfiai megoldások első körben zavart, értetlenséget is okozhatnak, így fosztva meg a műveket attól a szerző által minden bizonnyal áhított aurától, amely provokatív volta mellett egyfajta szertartásosságot is magában hordoz, sokszor a részletekben bújtatva el a kibontásra szánt üzenetet. A versek poétikus angyala néhol úgy tűnhet, mondvacsinált hírt hoz, hiszen rendszerint a költői koncepción van a hangsúly, amely nem törvényszerűen szervesül a hozzá kiválasztott „szószedettel”. Nyilvánvalóan nem találomra előhívott szavakkal, kiemelésekkel van dolgunk, miközben az automatikus írás jegyeit is felfedezhetjük a szövegekben. Kérdés, hogy az emlékmeder sodrának gazdag hordaléka – visszatérő motívumainak, a szerző kedvelt szófordulatainak felcsillanásával, összecsengésével együtt – hogyan ülepedhet le a befogadóban, aki a nyelvi-vizuális érzeteken túl a költemények belső ritmikájára, hangzósságára is rezonálhat. (Az egyébként hangköltészettel is foglalkozó Papp Tibor verseszménye érezhetően valamiképpen a Weöres-féle zeneiséggel is kapcsolatban van.) Hogy milyen vezérfonalat találhatunk, gombolyíthatunk fel a kötet olvasása során, szintén kérdéses marad, ugyanakkor nem feltétlenül kell mindenáron konkrétan levezethető intenció után kutatnunk.

Ha mindenekelőtt érzékileg viszonyulunk az érzékiséget egyébként tematikusan is megjelenítő betűkompozíciókhoz, sorról sorra (majd visszaugorva egy-egy acrostichonhoz, betoldáshoz) szakadhatunk ki az általában vett lírai beszédmód „egyirányú folyamatából”, vagy akár mi magunk is ide-oda cikázhatunk különböző alkotói fordulatok között (például az ún. cubus quinquepartitus szótáblázatán belül, ahol a vízszintes és függőleges összeolvasás során is ugyanaz a szövegdoboz felett kiemelt ötsoros költemény „jön ki”). A matematikai gondolkodásmód logikai lépései, illetve a digitális világ (ld. a Számítógéppel generált disztichonok végeérhetetlen sorának pár, kötetbe emelt darabját) által nyújtott generatív műveletek látszólag a költészet kiszámíthatóságát, programozhatóságát teszik lehetővé, a szerző által meghatározott szabadságfokokon belül téve véletlenszerűvé a művek megszületését. Az így létrejövő alakváltozatok természetesen nem elidegenítő effektek eredményei, hiszen a belső, megformálandó folyamatok analí­zisére is szolgálhatnak, miközben éppen azt a kiszámíthatatlanságot kísértik meg, amely a szövegszinten nehezen kikövetkeztethető élményanyag nar­ratíváját bizonyos esetekben termékenyebb módon segítheti elő, mint bármely más bevett költői közlésforma. Papp Tibor poétikai merészségének egyik reprezentatív példázata, mintája az emlékmeder, amelynek végiglapozása során különböző kizökkentés-kísérleteinek lehetünk tanúi, résztvevői; kicsit úgy is érezhetjük magunkat, mint egy bemutató előadáson, esetleg kiállításon. A költemények kétségbevonhatatlan attraktivitása, vizuális vonzereje ellenére – a mindenkori avantgárd ars poeticájához hűen – persze korántsem zökkenőmentesen végigkövethető kötetről van szó, bár ez nyilvánvalóan a befogadó nyitottságán is múlik, akiben a kötet megtelő/apadó mondat csatornája váratlan képzettársításokat, kulturális asszociációkat hozhat felszínre, mű­ködésbe léptetve a személyes és kollektív emlékezetet, elfedve ugyanakkor a mindezek fölött álló rendszerező hajlamot. Az irodalmi közlés konkrétságának, didaxisá­nak ily módon történő relati­vi­zálá­sával viszont megvalósulhat a fogalmi-képi művészet primer, érzéki észlelése és a – szerző szavaival élve – „szellemileg bénító ítéletek” felszámolása is, amelyek persze poétikai elvárásokra is vonatkoztathatóak.

Személy szerint az volt az érzésem, mintha ebben a szövegtérben a „befogadó-idő” egyre inkább szűkülne, hiszen a különleges formák (cubus quinquepartitus) és kiemelések (telesztichon) felfedezésén, a megidézett szellemi holdudvar (Kaffka Margit, Bartók Béla, Marsall László, Moesch Lukács, Mátis Lívia, Bohár András, Prágai Tamás) körüljárásán, illetve a megszokottabb irodalomfelfogás komfortzónájából való ideiglenes kimozduláson túl kevéssé sikerült közel kerülnöm az igével foncsorozott képek belvilágához. De a látható nyelv kaptatóin mindenképpen érdemes felkapaszkodni, bármelyik pillanatban kizökkenhet az idő. (Parnasszus – P’art könyvek, 2016)