Juhász Tibor: Ez nem az a környék

Az olvasás során az olvasó óhatatlanul is két, a valós és egy fiktív világ részese. Ám míg az olvasott világnak csupán értelmezője, addig a valóságosnak egyben szereplője, alanya, jobb esetben akár alakítója is lehet. Kérdés, hogy egy mű ismerete hogyan s miképpen befolyásolja olvasóját utóbbi szerepkörében. Juhász Tibor Ez nem az a környék című verskötetét épp ebbéli funkciójára figyelemmel érdemes áttekinteni. Már csak azért is, mert a fiatal szerző könyvében egy izgalmas kísérletre vállalkozik: egy város, Salgótarján elmúlt évtizedeinek szociálisan érzékeny, átvilágító ábrázolására, éspedig a költői szónak mint posztmodern nyelvi jelenségnek az alkalmazásával. E kettősség különös fénytörésbe helyezi a kötet verseit, hiszen szemünk előtt bontakozik ki a város és hazánk elmúlt harminc évének egybetükröztetett – a folyamatokat alulnézetből megközelítő – története, a rendszerváltás után született nemzedék írói anyanyelvén, az erősen önreflexív, a fikció horizontján kívüli világra alig-alig reflektáló, úgynevezett posztmodern nyelviség alkalmazásával. Itt jegyzem meg, Juhász Tibor kötete mintegy válasz is arra a nyelvfilozófiainak tetsző dilemmára, hogy vajon a szerző alkotja-e meg műve nyelvét, vagy a mű nyelve alkotja meg szerzőjét. Avagy: az író, az olvasó olvassa-e a művet, vagy inkább a mű olvassa szerzőjét, olvasóját. Nos, aligha vitatható, Juhász Tibornál a modernitást követő idők nyelve az, amely a fikciót láttató eszközzé válik. Verseivel – ahogy azt a hátsó borítón olvashatjuk – „az a célja, hogy egy sajátos, narratív hangot alakítson ki, mellyel karaktereket bemutatva és történéseket elméselve olyan problémákkal tud foglalkozni, melyek személyessége sokakat érinthet”.

A kötet öt ciklusból áll. Az első A város felé, a második az Ez nem az a környék, a harmadik Egy kisvároslételemei, a negyedik a Városom, míg az ötödik a Kitartó címet viseli.

A város felé, címéhez híven, a könyv azon verseit tartalmazza, amelyekkel a szerző mintegy a főszólam bevezetőjeként a város környékének kisebb-nagyobb részeit, telepeit a líra láttató erejével térképezi fel. Itt bádog- és faviskókról, putrikról, berogyott tetőkről, kitámasztott házfalakról olvashatunk. S a kötet első, A harangszót várják című versében a megidézett tárgy, pontosabban a harangszó jelensége az, ami a maga szakrális voltából adódóan mindjárt olyan, a kötet egészét átlengő, a könyv utolsó soráig ható hangulatot indukál, amely fikció és valóság egymásra találásának igazi, poézisbeli élményét ígéri. „A tekintetek nem akadnak fenn / a megroggyant házak közötti / szemétdombokon, alig rebbenve / átsiklanak a félig földbevájt / autóroncsokon, a sárba fulladt utcák / tengerén, a telep mögötti völgyön, / dombokon, s egy messzi templom / csúcsára szegeződnek. // A harangszót várják, gondolom.” A reménytelenségnek s a várakozásnak ez a remek, a szimbolizmusra emlékeztető sorokkal érzékeltetett kettőssége a kötetben végig érezhető és eleven marad.

Alighanem a könyv legerősebb verseit olvashatjuk ebben a ciklusban. Juhász Tibor mondatai fiatal kora ellenére is nagyfokú költői erudícióról, nyitottságról tanúskodnak, nyelve meggyőző, a posztmodern beszédmód ábrázolói lehetőségeinek eddig rejtett vagy alig ismert regisztereit bontják ki akkor, amikor kortársai többségénél a színrevitel inkább elszürkülő, prózai, szövegszerű változataival találkozhatunk. Juhász Tibor kötetében ezzel szemben az alábbi módon megformált sorokat olvashatjuk: „Az öregasszony háta mögötti befóliázott / ablakban két kisgyermek arcát lobogtatta / a szél. Nem bírtam levenni róluk a szemem. / Úgy tűnt, talán a fólia miatt, mintha a düledező / ház részei lennének, biztos voltam benne, / hogy a hámló falakkal együtt testük is elengedte / bőrüket” (Ami nem hajlik). Vagy: „És láttam […] lábast tesz az asztal / közepére, szedni kezd, tőlem haladva maga / felé, majd, mint akit tetten értek, / kifejezéstelenül a legkisebb fiára mered” (Legkisebb). Az ilyen s ehhez hasonló mondatokat ízlelgetve valóság és fikció, nyelviség és szocializáció egymást feltételező, egymást átható viszonyán tűnődöm, s olykor nem tudom eldönteni, versei a lemondás, a beletörődés tanúsítványai-e, vagy inkább egy-egy konok j’accuse, vádirat.Versei egyszerre leíró és analitikus jellegűek. S épp ebben az eldönthetetlen kettősségben rejlik erejük. A következő, egyben a címadó ciklus opusai – amihez hozzávehetjük még az Egy kisváros lételemei és a Városom fejezeteket is – nyelvi kifejezőerejüket tekintve mintha kissé visszafogottabbak lennének, intellektuális töltésük azonban súlyosabb. Ahogy valóság és fikció, úgy tartalom és kifejezése is híven követik a változást. A környezet itt már lakótelepivé, városiassá válik, a kiszolgáltatottság azonban marad, ahogy azt a Részletek című versben is olvashatjuk: „Kinyitnak, becsuknak egy-egy / ablakot, mögöttük az emberek / jövedelmeikből napokat és heteket / tervezgetnek”. Majd néhány, a miliőt érzékeltető skicc: „Egy erkélyről félig szívott cigaretta / esik a járdát szegélyező virágágyásba”. „kontyba csavart nő áll egy festésre váró / buszmegálló oldalának dőlve”. Vagy: „A váróterem régi portréit nézed […] [a] dobogós / műszakok túlélői ők, amiket még / azokban a működő gyárakban / húztak, amik Salgótarján múltjának / fekete felhőiként oszlanak / a város iparformái felett” (Padló). Idekívánkozik Mizser Attila fülszövegben olvasható megjegyzése: „Juhász Tibor sorai stigmaként égnek a helyre. […] Hogy végül kíméletlen pontossággal tudatosuljon bennünk a felismerés, amit a költő bemutatkozó kötete már tud: ez nem az a környék!”

Számomra Juhász Tibor versvilága a 20. századi magyar költészeti hagyomány egy olyan változatának tűnik, amelyben a vátesz-szerep elnémul ugyan, ám a szimbolizmus újra helyzetbe kerül. Beszédmódját talán ezért érzem erőteljesen metaforikus, allegorizáló stíluskísérletnek, szinte már posztmodern realizmusnak. Ezzel elkerüli a nyelvi ezotéria zsákutcáit, miközben a líra teljes eszköztárát képes mozgósítani az ábrázolás, esetünkben a közösség egzisztenciális és szociális állapotának minél érzékletesebb megjelenítése érdekében. Ugyanakkor az is érezhető, hogy a fikcióban zajló történés ideje elkülönül, valószínűleg az élményszerűség hiánya miatt, önmaga történetiségétől, előzményei, azok a fogódzók, amelyek ismerete segíthetné az összehasonlító értelmezést, s amelyek fellelhetők a valóságban, alig érzékelhetőek, ezért a narráció kvázi-valósága jóval inkább képszerűnek, mint folyamatszerűnek hat. S ez hátráltatja az adottnak tekinthető igazságon túli értelem megnyílását. Hogy említsek néhányat a történetet történelemmé segítő, itt-ott azért fellelhető irányjelzők közül: „Nem kell játszani / a […] sorsával elégedetlen / hőst, aki elindul, és […] közben legyőzi a pénzszínű / óriásokat”. „Írj arról, hogy a családod / nem látszik a hitelek között. / Hogy apád bejárta egész Európát, / de a kamionosokra vonatkozó / törvények miatt nem látott mást, / csak az autópályát”. „halkra veszik a tévét, hírek / és olcsó filmek történeteit bámulják” (kiemelések tőlem – B. G). A szövegben tehát találunk az igazságszóródás jelenségére utaló részleteket, de ezek nem válnak a szöveg áramlatokat kezdeményező részévé, így az ábrázolt (poétikai) helyzettel való tágabb összefüggésük rejtve marad.

A kötet végén a Kitartó című ciklust olvashatjuk, amit akár önéletírásnak is tekinthetünk. Noha „A Kitartó eldugott kiskocsma állandó vendégekkel”, a vers, ahogy azt már többértelmű címe is jelzi, egy átfogó korrajz. Ez a hétoldalas hosszúvers a kötet talán leginkább szövegszerű, mondhatnám, legszikárabb darabja, ám a szerző így is mélyen érzelemteli, bensőséges vallomása. Egyúttal jelzi, hogy a szociális és nemzeti közösség most kollektíven nem, de az egyes ember egyénileg kikerülhet a rossz helyzetben tartottak sokaságából. A környék ebbéli állapotát így aposztrofálja: ők, akik számára „mindez élet volt. Látták, ahogy a semmiből / falak emelkednek, és a gyárkémények mögötti / naplementék fényében fekete gyémántként / üzemelnek. Aztán legtöbbjüket bezárták, és / megszülettem én, akit ugyanúgy kúsztak be / különféle növények, mint az elértéktelenedett / drágaköveket.” A versszöveg nem csupán a fikció hősét, de a környék, sőt egy egész ország lakosságát érintő odisszeát sejtet. Az opus vége felé úgy a saját, mint szociális és nemzeti közössége egymásba tükröződő sorsáról vall: „Szerettem / őket, bármilyen ridegek is voltak. Közöttük / hangja volt a verseimnek, bár egyszer sem / olvastam nekik. Éreztem, hogy értenek”… „[De] nem lehetett / otthonom, ahol éltem. Új voltam itt, fiatal, / velük ellentétben, akikkel a történelem esett / meg. A Kitartó olyan volt, mint egy romok alá / szorult, lélegző test, mely túl sebzett ahhoz, / hogy segítségért kiabáljon, viszont túl erős, hogy / feladja.”  (FISZ, 2015)