Láng Csaba: A madarak alkonyi hangja

A költészet a meglepetések műfaja. A számos nyelvi eljárással, nem utolsósorban iróniával hatástalanított érzelem, amit nem kis erőfeszítéssel kidobtak az ajtón, most visszajön az ablakon. Az egymásra csúszó nemzedékek, a fiatal vagy a nem is annyira fiatal, a középnemzedékhez sorolható, negyvenes éveik végén s az ötvenesek elején járó költőnemzedék is szép lassan visszaperli az érzés jogát. Jó példa erre a filozófia és a költészet összefüggéseit kutató Láng Csaba első verskötete, amely – úgy vélem – nem egyszerűen a költői magánérzelem miatt fontos, hanem azért a nemzedéki életérzés miatt is, amely a posztmodern akadálypályán haladva visszaperli az én természetes jogát, hogy érezni, gondolkodni merjen. Túl a kliséken, a receptesztétika elvárásain. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni Prágai Tamás egykori dolgozatát, amely elsőnek vállalkozott arra, hogy hidat verjen az idősebb és a fiatalabb nemzedékeket elválasztó szakadék fölé. Elméletileg is megalapozott felvetései közt különösképpen hangsúlyos volt az a megállapítása, amely a tágabb világkép, elkötelezettség, a képviseleti költészet elutasítását többek közt azzal indokolta, hogy a fiatalok kiábrándultak a létező szocializmusból, amelyben viszonylag kevés időt töltöttek. Tény, hogy a közéletiség mint téma s ezzel együtt a magyar sorskérdések is (leszámítva bizonyos kivételeket) ad acta kerültek. Prágai másik, ugyancsak sarkalatos eszmefuttatása Nietzschére hivatkozva magyarázta az új nemzedék semmi-élményét, amely Isten elve(sz)tésével valósággal kihullott, fogalmazok így, a modernitás kínálta humanizmus hit- és érvrendszeréből. Az ilyesféle szabadulási kísérlet, nem fogom elemezni, meglehetősen veszélyes. Az erkölcsi keretek, a tartalom és forma egyensúlyának megbontása, az elszabadult dekonstrukció, amely sokáig menlevelet adott (és ad) a művészet szellemétől idegen formátlanságnak, azt eredményezte (sok egyéb, az irodalom egészét érintő változásokkal), hogy a líra elvesztette korábbi pozícióit. A világítótoronyban kialudtak a fények?

Erről a pontról szemlélve érthető, hogy Láng Csaba már nem akar verset írni. A vers gyanús lett. („Verseim nem versek, variációk könnyekre.”)

Sikerült lejáratni a lírát. Sikerült-e? A líra, ha eretnek utakon is, de megkísérli visszahódítani a költői megszólalás jogát. A hitelességet. A feladat nehézsége, mint egyfajta tehetetlenség, a semmi présében vergődő én szenvedéseként értelmezhető. A pacsirtadal árnyéka című monológ szavaival: „Ha az igazságról beszélsz, akkor hazudsz legjobban.” A paradox fordulat ebben az, hogy erről még mindig érdemes beszélni. Az igazságról, a jóságról, a szépségről, az ideákról, szóval csupa olyasmiről, ami a hitvesztés szélviharában elveszni látszott. Látszat és valóság azért különbözik. Az erkölcs mint az emberi életműködés alapját jelentő hardver mindenek dacára megkerülhetetlen. A felszámolási kísérletek (relativizálás) alapvetően rossz közérzethez, instabilitáshoz vezetnek. Többek közt azért, mert a létezés működési rendjének felrúgása a pokol bejáratát, a káoszt nyitja meg. Láng Csaba verseiben ennek veszélyeit érzi. Az emberi elszemélytelenedés ellen harcolva a szellem (nemhiába a hivatkozás Nietzschére) önmagát sebzi meg. A tét az, hogy a személyiség újra önmaga legyen. Lírai alany. Az a lírai én, aki önmaga megváltásával másokat is megválthat. Nagy szavak ezek. Az emberi igazság és a végső Igazság közt a „Semmi sodra” (József Attila). „De költő az – visszhangozza Láng Csaba –, aki az égre tekint és a földre ír.” Az emberi alaphelyzet következetes megértése és megélése kell ahhoz, hogy a visszaperelt én birtokolja önmagát. Valahogy úgy, ahogyan ez az ars poeticában olvasható: „Csak azt a verset fogadhatom el, / ami olyan, mint a véletlen vércsepp / a kövön. / Amit nem leírni akartak, / nem is elmondani. // Csak élni akart vele valaki.”

A költő módszere lényegében szómágia, amely a semmi határvidékén bolyongva, akarva-akaratlan a transzcendencia útját járja, a végső csillagokat keresi. A határoltban a határtalanságot. Azt a misztikusok, szentek és költők és írók által megélt hitet, amelyben az izolált én kiszabadul a partikuláris határoltságból, hogy mámorként élje meg az Univerzum csodáit, a létezést működtető, mindenkit magába foglaló hierarchiát. Önmagát mint kozmoszt. Ez a költészetben mindig is jelen lévő élmény, amely szükségképp kilóg a világból, gyakran tragikusan, mégis katartikusan, mint Trakl és Paul Celan esetében (nem véletlen, hogy épp ezeket a költőket szólítja meg), szükségképp lépi át a hétköznapi nyelv konvencióit. A költő a hideg és forró, de mindenkor megrendítő érzelmei kifejezésére a maga képére és hasonlatosságára formálja a nyelvet. A paradoxonokat szikrázó költői képek feszültségeivel ragadja meg az önmaga kereteit meghaladó reményt. Álljon itt mindezek illusztrálásra néhány példa. A (ha írni akarsz) így érvel: „ha írni akarsz / dobj el magadtól mindent // a zenék mostantól benned szóljanak / ne a kristálytűk hegyén / ahol egy vízcsepp felszárítja a napot / fogd vissza szemedbe a ragyogást // még nem láttad a tengert”. A Georg Trakl című helyzetértékelés, kapcsolódva a költői eszmélés hálózataként felfogható versvilághoz, így: „Az igaz szomorúság / szavakat talál a rejtelem szívéhez. / Költők szaváig terjed a lét határa. / Egy véletlen képre majdnem / válaszol az Isten. / Egy véletlen képben Isten / hiánya szól. / Mintha Ő maga mondaná. / A vers ajkáról isszuk a könyörtelent.” De szólni kell a Pilinszkyhez című, rilkei felütéssel kezdődő, a Pilinszky utáni líra helyzetére reflektáló alkotásról is: „Ugyanannyi életünk van, mint neked. / Hogy merjük elkezdeni? // A bibliában felütni a poros fényt, / és szeretni az asztalnál ülve. // Az idők mélyére lehajló fővel, / múltból felénk imádkozók / arcába nézni. / Mint halott csillagok fényébe.”

A verspéldák tanúsítják, hogy igazi eszmélés zajlik Láng Csaba lírájában. A tét, nem véletlen a mesterségre reflektáló művek nagy száma, hogy a költő eljusson ahhoz a hitelességhez, kikezdhetetlen költői tömörséghez, ahonnan – az (Olykor…) szavaival – „a létezésre látni”. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2016)