a Szamothrakéi sebeire
Állok a magasban
semmi nem szebb sem szomorúbb
nálam
márványcsendből széppé
istenné formált a közömbös kéz
csodálni járultok elébem
mert arcom szétzúztam rég
nem látjátok könnyeim
„Győzelem Istenasszonya”
sírással sem győzöm
vakon is arctalan torzótok látom
bukott csatátok magatokkal
az elfecséreltpillanatot…
árnyak! maszkotok lopott
sáros vér csupa jaj mocsok
nem vágytam diadalra
sem értetek sem ellenetek
idegenek vagytok
idegen a vésőtök és szívetek.
Utat nyissatok
könnyeim tengerfenekére
milliárd kő közé a mélybe
egy legyek köztük én.
Arcom már a semmi
nem látja könnyeim
földi szem soha
angyalibban ragyog
a maszk hiánya
mindenem elhagyom
ízenként oldom szerte
a szárny fenntart
lélek árkusa
istenlényem ő
fájdalom mosolyhajlata
ívbe zárt messzeség.