Turczi István: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei

Turczi István irodalmunk egyik alakítója. Több mint egy tucat verseskötettel bizonyítja, hogy a magyar költészeti hagyományokat kiválóan ismeri. A világirodalmat fordítóként is követi. A jelenkori költészettel pedig a fiatalokat fórumhoz juttató Parnasszusfolyóirat és kiadó alapító főszerkesztőjeként is teremtő kapcsolatban áll.

Legújabb verseskötete láthatóan nagyon is tudatosan szerkesztett. Erre a tudatosságra utal az egyik legerősebb verszárlat is:„Amit kimondtál, már mindig / mozdulatlan. Hallgass!” (Emlékmakett). A könyv anyagát ugyanis úgy képezi 45 vers, hogy közülük 43 már korábban megjelent kötetben. Megdöbbentő újítás, hogy mindez jelöletlen. Erről a nem éppen elhanyagolható tényről nincsen tájékoztatva az olvasó. Nem is kell, hogy legyen. Azonban felfigyel-e vajon erre a gesztusra a kritika? Amennyiben nem, akkor Turczi István legújabb kötete egy az egyben felfogható a kritika kritikájaként.

Turczitól különben sem idegen a már megjelentetett darabok újbóli, akár többszöri kötetbe illesztésének gyakorlata. Ez az önismétlés azonban eddig nyíltan történt. Az Uram, nevezze meg a segédeit! (1993) vagy a Hívásra szól a csönd (2004) vállaltan gyűjteményes kötetek, ahogy a 2006-os és 2014-es Turczi István legszebb versei című könyvek is kétségkívül azok. Ezzel szemben most mintha inkognitóban került volna aSegédmúzsák fekete lakkcipőben (1985) kötetből 12, aZene állástalan zongoristáknak-ból (1990) 10, A nők és a költészetből (1991) 3, az Amerikai akcióból (1991) 9 és a Hosszú versek éjszakájából (1997) szintén 9 darab hol tömbszerűen egymás után, hol szabad szórásban e gondosan válogatott, sokszínű szemelvénybe.

Ez az ötkötetes válogatás csupán két új, kötetben meg nem jelent darabbal bővül: A Válságvers 2009-ben az És hasábjain jelent meg. A mottó („A szorongás gyülekezési jog”) ugyan még Erdély Miklóstól származik, a zárlat szóválasztása viszont már egyenesen mutatja a vers viszonylagos (up-to-date) újszerűségét: „Lám, bónusz is jár a tízparancsolathoz, / imígyen szól: Ne parázz!” A másik új vers a Metamordózis. Ezzel a címmel találkozhattunk már a Hosszú versek éjszakája (1997) vagy az Áthalások (2007) kötetekben is, azonban három eltérő darabról van szó. A cím kapásból Ovidius Metamorphosesét (Átváltozások) juttatja eszünkbe, másrészt pedig bravúros szójátékként kitágítja ennek a görög eredetű kifejezésnek a jelentésmezejét a mord (morcos, komor, kedvtelen) és dózis szavakkal. Érdemes hosszabban elidőzni a kötet minden bizonnyal kulcsdarabjánál: „Kétségbeesésemben elhatároztam, hogy ezentúl / rugalmasabban haladok a korral /…/ Nincs több trükköm. / Marad a való látszat: győztesnek kell feltüntetnem / magam, hogy időben rajtaüthessek / másik énem gyanútlan lelkiismeretén. / A hazugság hasznos kábítószer mamutok, / medvék, sarki ludak és papagájok ellen. / Bármikor beve(t)hető, s a hatás is biztosított, / csak az adagolást kell illendően megválasztani.”

A legtöbb darabot Turczi éppen első kötetéből vette át, szám szerint 12-t. A Segédmúzsák… versei, miként a fülszöveg mondja, „kevés kivétellel 1976 és 1982 között születtek”. De az érintett kötetek legfrissebbje is már húszéves. Milyen versalkotási nóvumról és minőségi teljesítményről beszélhetünk tehát jelen esetben? Kétségtelen, hogy a színvonal kiegyensúlyozottan igényes, és mint ilyen a költői oeuvre reprezentatív mérlege. Azonban megnyugtató összegzésnek semmiképpen sem mondható ez a kötet. Hiányoznak például a hosszúversek. Egy Platón úr vacsorája nyilván szétfeszítette volna a kereteket. A textusok jelenlegi összjátékából biztos kézzel rostálódtak ki a szimpla imitációs gyakorlatok, túlírt vagy csak félig megírt, kommersz és utánérzéses darabok. Mégis veszélyesen kétélűnek tűnik ez a célirányosság és hatáskeltés mezsgyéjén billegő szerkesztési eljárás. Ötletes megoldás, de óhatatlanul levon a versek önértékéből. Az újraértés önmagát sem kímélő iróniája viszont már olyan korszerű jelentéslebegtetést hoz létre, amely a versbeli beszélő és a költő biográfiai személyének szoros megfeleltethetősége révén a saját identitás meg (nem) képződéseként íródik bele a kötet anyagába.

Turczi egész életműve felfogható úgy, mint ami az emlékezés jegyében áll. A bizonyosság és a kétely most is az emlékezésben található meg. A válogatás alapjának is magát az emlékezést, pontosabban az önemlékezést tarthatjuk: nem pedig – ahogy elsőre tűnik – a különböző irodalmi és művészeti tradíciók vagy életművek jellemzően hommage-szerű intertextuális vagy inter­mediá­lis átsajátítását. Turczinak vannak kimondottan tematikus kötetei, mint például a testiséget és a nő(k)höz való viszonyt reprezentáló A nők és a költészet (1989), a Venus Vulgivaga (2002) és az Erotikon (2008). De gondolhatunk akár az SMS 66 kortárs költőnek (2002) vagy az elhunyt pályatársaknak címzett Áthalások (2007) kötetekre is, amelyekben a beszélő eleve dialogikusan szituálódik. Jelen kötet is ez utóbbi, tágabb perspektívából látszik tematikusnak. Az egész életművet átható párbeszédesség most is a szöveg nyelvi megalkotottságának egyik legfőbb tulajdonsága marad. Turczi lírai személyiségét a címek, mottók, idézetek és szövegszerű utalások révén olyan alkotók függvényében helyezi el, mint Homérosz, Jean Genet, Gregory Corso, Laurence Olivier, Kurtág György, Czesław Miłosz, Dürrenmatt, Almásy Aladár, Erdély Miklós, Pilinszky János és Petri György. Inkább magukat a művészeket, mint műveiket vonja párbeszédbe. De például A 22-es csapdája korántsem csak a címével idézi meg Heller regényét. A Két Perc Gyűlölet is rafináltan összetetten játszik rá Orwell 1984-ére.

A heterogén témák és hangnemek társítása ellenére letisztultan és jó arányérzékkel vonulnak fel a Turczi-líra meghatározó elemei. A macsó humor és az öncélú szójáték viszont csak nyomokban lelhető fel. A szövegalakítást leginkább a hétköznapiság és emelkedettség am­bivalenciájából fakadó intimitás és személyesség határozza meg. Az emlékezés mellett a kötet döntő szer­vezőelve az a viszonylagos formai kötetlenség, amely egyetlen prózavers (Laurence Olivier naplójából) mellett a szabad verset preferálja. Ki­ma­radtak tehát a mesterien kötött ritmusú, rímes strófaszerkezetek. Egyaránt találunk viszont a pálya kezdetének (neo)avantgárd – írásjel nélküli és kisbetűs – írásmódú darabjai mellett központozással ellátottakat is.

A versek random sorrendjéből is adódó enig­matikusságot csak tovább fokozza a ciklusokra tagolás hiánya. Legfeljebb Für Emil fekete-fehér grafikáit tekinthetnénk egyfajta mediális cezúrának, azonban ez ellen szól a rajzok versekét is meghaladó száma. Für grafikái ugyan egyediek és szarkasztikusan karakteresek: kép és szöveg mégsem erősítiegymást. Ettől az együttj­árástól nem igazán gazdagodik valódi többletjelentéssel a kötet.

A címválasztás viszont több mint telitalálat. Az Amerikai akcióban (1991) megjelent A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei egy animációs filmgyártásból vett terminussal a mozgásra, pontosabban a mozgás illúziójára irányítja a figyelmet. A fázisrajz segít ugyanis létrehozni a mozgás illúzióját. (Scolar, 2016)