Baka István: Összegyűjtött versek

Baka István legenda. Jelentőségéhez képest szűk körben és fájdalmasan kevesek tudatában. Maga a költő jövőre lehetne hetvenéves, és már huszon­két éve halott. Így még azt is feltételezhetjük, hogy műve még nem igazán szállt fel a félig elfeledettség purgatóriumából. Holott ennyi évvel haláluk után Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila már mind középis­kolai tananyag voltak, irodalomtörténet – Radnóti jóval előbb –, érettségi tétel, nemzedékek kezdték tanulni műveik által a szépirodalom mű­vészetének és a modernebb életérzésnek alapjait.

Valami félrebillent, vagy csak egyszerűen megállt az irodalomtörténet ideje valamikor a 20. század közepe tájt. Életérzések – többnyire manipuláltak – jöttek-mentek percről percre, divatos stíluseszközöket gyötörtek halálra, agyonmetaforizált szavak koptak el végérvényesen és többé lejegyezhetetlenül. Tehetségek tűntek fel és el számolatlanul; mindez lehetne a természetes kiválasztódás folyamatának része is, de félek, hogy nem az, hanem pusztán egy falsra nyomorított világérzés kudarca, a verskatedrális összeomlásának porfelhője. Születtek persze irodalomtörténet-írási kísérletek is eközben, azonban szinte kivétel nélkül hiányzott azokból a megértés higgadt toleranciája.

Zavaros, értékpazarló, stílusideológiák vezérelte idők követték Baka István lírájának lezáródását, s a velük együtt járó könnyű feledés tornagyakorlatai. „Meghalt.” Ez nagyjából annyit jelent a mában, a ma sürgetőnek látszó életében, hogy bárkinek oda lehet lépni kihűlt helyébe, mert amit alkotott, a „felgyorsult időben” vele együtt megsemmisült. Azaz nincs többé, de mintha soha nem is lett volna. Csakhogy az effajta értékpazarlás igen kevés eredménnyel kecsegtet, mert a holt minduntalan kidugja ujját a rálapátolt humuszból, éppen úgy, mint az Engedetlen kisfiú a Grimm-mesében. Baka István költészete ugyanis súlyosabb tömb annál, hogy elmozdítható lehetne addig elfoglalt helyéről. Egyrészt súlyosabb, másrészt kérdésesebb. Súlyosabb, mert amit alkotott, ma már klasszikus és megkerülhetetlen, a szó legnemesebb nemében. Kérdésesebb inkább az, hogy milyen mértékben. Értő, tudós, respektálandó tanulmányok szólnak lírájáról, ám irodalomtörténeti helyét az óvatosak nem jelölik ki. Bátortalanság volna ez? Aligha. Vagy csupán a kortárs bizonytalansága: hátha téved?

Baka lírája ugyanis maga a teljes magyar irodalmi hagyomány felidézése. És annyiban többletet adó, amennyiben új értékekkel gyarapította azt, s amiért a legjelesebbek között kell számon tartanunk. Ifjan mindenkitől tanult, s jó tanítványként: egyszerre, hiszen ha úgy vesszük, ő is csodagyerek volt, ha nem is oly mértékben, mint Weöres, de tény, hogy már tizenhat évesen publikálható, jó verset írt, de korántsem volt akkor még a múzsa fejéből kipattant annyira kész költő, mint az Öregek alkotója. Későbbi hangjára, költészetének viszonyulási pontjaira hamar rálelt, első könyvének jó részét mégis jobb, ha feledjük, vagy óvatosan kihagyhatjuk egy-egy készülő válogatásból. A Magdolna-zápor (1975)a mesterség fölényes tudásán kívül ugyanis alig mutatott valami kiugrót, illetve amit felmutatni tudott, annak a hatvanas évek legvégén, hetvenes évek elején nagy számban színre lépő nemzedék legtöbb tehetsége birtokában volt. Magyarán szólva: az ő líráját is magával ragadta acsordaszellem – már ami az alkalmazott stílusjegyeket illeti . (Megvallom, utólag szíven üt a felismerés döbbenete: milyen laposkásan is indult nemzedékem költészete!) S a többsége nem is a neki jó irányból. Ebből a több évtizednyi távlatból visszatekintve adhatok igazat Nagy Lászlónak, aki az egyformaságot vetette a társaság szemére. Bizony, az induló Baka verseinek soraiból is szinte kikiabál a – kétségtelenül meglévő – formai tökély mögül a korszak képi közhelyeinek tömkelege, a ma már sutának ható, nem oda való erőszakolt azonosítások garmadája: hol partizánmód rejtezik / s szép tervet sző a holnap(Azt hittük, hogy a dzsungelek); Hóhullás-arcú Asszonyom(Szerelmesvers); Vérem piros didergés (Gyóntató fehérség) stb. Még a nemzedéktárs (Döbrentei Kornél) képzuhatagos-indulatteli stílusával is próbálkozik a Mahler-versben (Trauer­marsch).

Láthatjuk, nem éppen szerencsés nemzedék tagjaként indult Baka. A költők éppen úgy tömegeltek, előszobáztak a szerkesztőségeknél – azidőtt létezett valóságos, személyes előszoba is, nemcsak virtuális-emailes –, mint mostanában. A késleltetett kiadásoknak köszönhetően nemzedékek találkoztak s ütköztek össze nagy hirtelen, válva eggyé, az 1943-ban született Petri György az 1946-ban született Döbrentei Kornéllal, ő az 1948-ban született Baka Istvánnal stb. Holott eleve más és más volt mindegyikük világtudata, életérzése, az élménytartomány nyelvkészlete.

A Baka-életrajzokban több helyütt olvashatjuk, hogy az atyai jó barát Ilia Mihály Ady és Széchenyi tanulmányozását javasolta az induló költőnek. Nem valószínű, de feltételezhető, hogy Ilia ezzel a jó tanáccsal indította az alanyiság átkától irtózó Bakát a szereplíra felé. De van itt fontosabb, lényegibb is, egy mondata Bakának: „Felfedeztem, hogy a versben nem az én személyem a fontos, hanem a kép” – próbálkozott ebben a nyilatkozatában a mondandó személyes jegyeinek fortélyos kicselezésével Baka. S valóban: a képalkotáshoz olyan különleges tehetsége és arányérzéke volt, ami csak a legnagyobbakéhoz mérhető. A komplex képek elsőrangú varázslóját, építőművészét becsülhetjük benne. Számos verse egyetlen képhalmaz (Égi zsebóra, Siralomház), egyik kép hívja magához a másikat: a metafora a metonímiát, a metonímia a szinesztéziát stb.: „s Pallasz baglyának hányadéka, én / görgök, rút szőrgolyó, a föld színén; / s törött ezüstmaszk: utcalámpa-rom / csillámlik jéggé dermedt arcomon” (Farkasok órája). „Hullnak a barna-piros levelek, / ágak közt átszitál a kék üresség: / száraz avarra üvegcserepekként / Isten halott tekintete pereg” (Ősz van az űrben).

Az ilyen költőtől legalábbis csengés-bongást várnánk. „Szépségek” özönét. Némi idillt. Van persze olyan is, varázslatos, amilyen pl. a Kerti óda: „Giliszták, eleven, tekergő / cipőfűzők, ti! A rögök / bakancsát hogy tartjátok össze? / Hogy szét nem mállott még a föld, / s fák lépegetnek benne nyárba / tavaszból s őszből tél fele, / rózsás zsinórok, hála, hála / tinéktek! Ezzel van tele / a szívem, míg a kertet ásom, / miközben tűz reám a nap, / s eszembe villan – tán a mennybolt / gilisztái a sugarak. – / a kékséget furkálva egyre / (ezért oly porhanyós a lég) / lehullnak végül fára, gyepre, / és féreg-testük ott elég. / Elégedett az égi kertész, / és tán a mennyek susztere / is, ki a legfénylőbb sugárral / Isten bakancsát fűzi be.”Ritka pillanatok ezek.

Helyettük a valóban pazar képek ún. inherens expresszivitásában részesülünk, bennük lefokozott, majdnem zéró stilisztikummal: „Bár dögszagú volt s aztán hajnalonta / Fény-hányadékát szertezáporozta / kirókáztuk mi is az olcsó mámort / S megundorodtunk életünk nyarától” (Strófák). Vagy némiképp szelídebb tónusban: „És csont a csonthoz nem tér meg soha / Kiömlött vérünket beissza a / Semmi fűrészpora s kilóg a lószőr / Istenből mint kibelezett babából” (A jelenések könyvéből).

Egy eleve illúziótlan, a világot a maga kegyetlen tárgyszerűségében látó, keserű költő néz velünk szembe. Az villan észbe, hogy az efféle stílushasználatban Baka lehetne talán Petri György alig öt évvel fiatalabb nemzedéktárs-rokona, de Petri komorság-szarkazmusa (néha könyörtelen cinizmusa) nélkül. Ám égtájnyi a különbség is a két kemény férfilíra között. Petri nyugatról, elsősorban az amerikai beatköltészet eredményei felől közelít a magyaréhoz, Baka – oroszos lévén – keletről, az orosz költészet irányából. Mondani se kell talán, hogy az orosz költészet – nemcsak földrajzilag, de az intellektus tragédiatudatában, életérzésben is – közelebb van a magyar hagyományhoz, hogy a nyugati és keleti életviszonyok közti különbségről ne is beszéljünk. Petri költészetében több a modern vetület, Bakáéban több a nemzeti, a sorskérdésbéli. Petri illúziótlansága intellektuális, Bakáé létközeli, anyaföldet markoló. Petri Szabó Lőrinchez hasonlón élve boncolja személyiségét, Baka maszkokat próbálgat, hogy maga elől is rejtse önmagát. És még folytathatnánk a sort. Ami mégis valamiképp összeköti költészetüket, az a korszakos felismerés, hogy a hagyományos értelemben vett esztétikai szép – az élet más szépségeivel egyetemben – a romjaiban hever. De honnan származik ez a Baka-féle illúziótlanság? Nyilvánvalóan volt ebben alkati, tartózkodó, „szekszárdi” magatartás – gondoljunk csak Babits vagy Mészöly Miklós életművére! –, nemzedéki hangulat, de szüksége volt valami másra, a hazai kultúrától kívülről jövőre is. Baka 1971–72-ben volt leningrádi ösztöndíjas, s mit tesz Isten?, nem az abban az időben (s szerte a „szocialista táborban”, nálunk is) annyira divatossá varázsolt Jevtusenko, Vinokurov és Voznyeszenszkij ragadták meg a huszonhárom-huszonnégy éves Baka figyelmét, hanem Arszenyij Tarkovszkij (a filmrendező apja), a tragikus sorsú Cvetajeva, a kivégzett Gumiljov s az emigránsok: elsősorban pedig Brodszkij és talán leginkább: Hodaszevics keserű keménysége.

„Akkor lettem szekszárdi, amikor Szegedre jöttem. 75 után, az otthontalanságban. És persze Leningrádban. Ott is »hazataláltam«. Akkor lettem nemzeti is”–jegyezte fel Baka.Azt ne firtassuk, hogyan élt és terjedt kézről kézre a kivégzettek, elűzöttek és száműzöttek szamizdat irodalma a legkeményebb brezsnyevi időkben a leningrádi egyetemen. Hadd fedje mindezt továbbra is jótékony homály. Amit Baka mond, viszont el kell fogadnunk: „Nekem a hagyományaimat meg kellett keresnem. Én nem kaphattam készen, sajnos nekem szellemi hagyományokat kellett keresnem, könyvekből. Tehát ami nekem hagyomány, az szinte mind könyv.” Csoda-e, hogy a „nemzeti” költővé válás legerősebb impulzusát épp az örök ellenzéki orosz értelmiség képviselőitől: leningrádi társaitól kapta?

Ha hihetünk – márpedig miért ne hinnénk? – a gyűjteményes kötetben szereplő versek datálásának, akkor Sztyepan Pehotnijmaszkja és alakja is Leningrádban született meg: „Már elmerült az alkonyat / A csatornák piszkos vizében, / Pétervárt a sugárutak / Kötéllel verik a sötétben / Az éjszaka, csillagait / Vonszolva, mintha lánca volna / Előbotorkál, s én a csörgő / Lombokat hallgatom szorongva” (Raszkolnyikov éjszakái). Ebből az „ősmaszkból” lép elő később a többi: a Széchenyi (Döbling), a Yorick (Yorick monológjai), a Liszt Ferenc(Liszt Ferenc éjszakái), a Háry János (Háry János búcsúpohara) alakmás. S a „kisebb” maszkok: Ady Endre vonatán, Trisztán sebe, Tél Alsósztregován, Philoktétész. Ezek közül vannak személyiségéhez közel állók (Széchenyi, Yorick, Philoktétész) és távolabbiak is.

El kell fogadnunk, hogy aki az oszlop mögül más-más személyiséget öltve elénk lép, mindegyikük Baka, a költő, hiszen ő maga is erről beszél:„Akkor vagyok a legszemélyesebb, mikor álarcot veszek fel. ” Ezek szerint egy magyar Pessoával állanánk szemben? Aligha. Bakánál a maszk nem arra való, hogy alakot, költőszemélyiséget vagy stílust váltson, képességeit csillogtatva clown-arcokat vonultasson fel a lényegi felismerésre alkalmatlan világnak. Baka a mondandóra helyezi fel az új és új maszkokat, s alkalmanként azokra a személyiségekre cseréli, akik annak véleménye szerint a legjobb kifejezői lehetnek. Nem lehet az véletlen, hogy kivétel nélkül illúzióvesztettek ezek a változatok, s hogy illúzióvesztésük minden esetben veszteség-, sőt vereségtudattal párosul: „Csend van tán Isten elharapta nyelvét / csillag sem csikordul tengelyén / hallgass te is aludj Széchenyi István / legnagyobb magyar szerencsétlen gazfi én” (Döbling); „ez nem a te világod már Yorick mondom magamban / kiballagok a tengerpartra, letelepszem a fövényen / és Hamlet bon mot-it mormolgatom amíg leszáll az éj / s az ég falához mint spion füle félhold tapad fehéren.” (Yorick alkonya)

A főmű, a Sztyepan Pehotnij testamentuma keretbe foglalja Baka költészetét. A műfaj – az ál-műfordítások – választása kellő alkalom a rejtőzésre. Nevének orosz megfelelője pedig szellemes és alkalmatos trouvaille a teljes történelmet átélő orosz baka szerepéhez. Megkockáztatom, hogy költészete úgy értelmezhető igazán, ha mindegyik verse mellé hozzáolvasunk egy-egy Pehotnij-darabot. Evvel együtt válik még szívszorítóbbá a Baka-vers, ami – valljuk be! – nem könnyű olvasmány, s aligha lesz valaha is „népszerű”. Súlyos anyagot hordoz: az emberi lét és egy korszak lényegét. (Kalligram, 2016)