×

Bevezetés a Tansarokba

Thimár Attila

2017 // 03

Magyarországon mindenki úgy véli, hogy ért az oktatáshoz, és meg is van a véleménye az oktatási rendszerhez kapcsolódó aktuális problémákról. Annyi igazság a dologban mindenképpen van, hogy az oktatási rendszerben diákként, aztán később szülőként, majd nagyszülőként mindenki részt vesz, tehát közvetlen, saját tapasztalatai vannak. Amíg egy egészséges szervezettel és stresszmentes élettel esetleg el lehet kerülni az egészségügyi ellátórendszert, addig a tanügyi intézményeket semmilyen körülmények között sem tudjuk kihagyni életünkből. Ráadásul egy olyan hatalmas, az egész társadalmat átfogó rendszerről van szó, amelynek rengeteg eleme között csak egy a tanár és diák közti, a közvetlen tudás átadását célzó kapcsolat. Ugyanígy részei azok az intézmények, amelyek fenntartják az iskolákat, biztosítják, hogy mindennap be lehessen menni az órákra. Ugyanígy részei ennek a rendszernek a szülők, akik külön életstratégiát dolgoznak ki gyermekeik tanulásának idejére, s ez nemcsak abból áll, hogy logisztikailag ki viszi-hozza a gyerekeket az iskolából, hanem az is fontos része, hogy a család anyagi erőforrásait miként osszák be azokban az évtizedekben, amikor a csemeték iskolába járnak. Ebbe a rendszerbe tartoznak továbbá olyan szereplők is, mint a tankönyveket és taneszközöket gyártó cégek, amelyek piaci részesedésükért és hasznukért folyamatosan küzdenek. S nem kis piacról van szó, évente körülbelül összességében egy-két százmilliárd forintról legalább. A sok-sok résztvevőnek és érdekelt szereplőnek mások-mások az érdekeik, szándékaik, érdekérvényesítő képességük. Mindezt színesíti még az egész országot tekintve az a sokféle gazdasági-társadalmi anomália, amely a közép-európai és hazai viszonyokat jellemzi. Egy másik nézőpontból viszont éppen azok a hatások nagyon erősek, amelyek a globalizációs változásokból, az egységesítő tendenciákból következnek. Szerintem hátborzongató, hogy bármelyik délután egy kínai és egy venezuelai diáklány ugyanabból a YouTube-videóból tanul meg valamit, tehát ismeretszintjük abban a témában hasonló módszerrel és hasonló hatékonysággal fejlődik, noha teljesen más kultúrkörben nőttek fel, és egymástól több ezer kilométerre vannak.

S ha egy másik délutánon az édesapa megkérdezi fiát: „– Mi volt ma az iskolában? Hányast kaptál? – Kettesre feleltem… – Na, akkor gyerünk tanulni!”, akkor ebben a jelenetben, avagy társadalmi képletben a bevezetőben felsorolt összes résztvevő, a tanároktól az intézményeken át a taneszköz­gyártókig összegződik. Az egész rendszer, mint egy nagy pókháló, azonnal megrezdül, bárhol mozdítják is meg, s rögtön továbbít minden ingert és reakciót, és az öszefüggések egyszerre fejtik ki hatásukat a háló bármely pontján.

Mindezekről nem lenne különösebben érdekes beszélni, ha mindenki jól érezné magát ebben a rendszerben – ám ez nem így van. Tegyük hozzá, régóta nem így van, tehát már 1990 előtt sem érezte jól magát mindenki az oktatási rendszerben, csak akkor, az egypártrendszerben ez senkit sem érdekelt különösebben. 1990 után viszont – elméletileg – a táradalom intézményeit mi, a választópolgárok határozzuk meg. S ebben a reményben és szándékkal veszünk részt a társadalom és az oktatás életében. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű, mert azokat a problémákat, amelyek már 1990 előtt is megvoltak, nem lehetett egy jó tündér varázspálcájának suhintásával, egy pillanat alatt semmissé tenni, ezért aztán az összes jobbító szándék, változtatás és reform sokszor azon akadt el, hogy kiötlői nem vetettek számot az egész rendszer működésével, nehézkedési sajátosságaival, összefüggéseivel.

Valószínű, hogy a Kortárs folyóirat sem tudja megoldani az összes problémát egy varázsmozdulattal, de úgy gondoljuk, hogy egy nyitott, józan, konstruktív javaslatokat kereső és nyújtó párbeszéd sokat használhatna az ügynek. A tanügyi rendszer jelen pillanatban olyan, mint egy több évtizede gyulladásban lévő szerv, amely minden behatásra, változásra túlzott reakciókkal válaszol, azonnal görcsbe rándul, befeszül. Pedig ezzel együtt a helyzet megoldása csak az lehet, hogy ha a sok feszültség részbeni kioldásával sikerül olyan javaslatokat kidolgozni, amelyek a nagy egész működését figyelembe veszik, s ezért egy nagyobb konszenzus, adott esetben nagyobb társadalmi támogatottság mellett lassú, hosszú, de eredményes változásfolyamatot tudnak elindítani. Ebben bizakodom most, amikor elindítjuk a Tansarok sorozatot, ahol reményeim szerint sokan hozzászólnak majd a kifejtett gondolatokhoz, észrevételekhez, elemzésekhez. A tanügyi helyzetet nem fogjuk megváltoztatni, mert ez nem a mi dolgunk, de legjobb szándékaink szerint igyekszünk olyan körültekintő javaslatokat tenni, amelyeket az éppen aktuális döntéshozók megfontolhatnak, esetleg megvalósíthatnak.

2017. január 29.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben