Hajnal Géza: Ördögárok

A Kortárs Kiadó két, egymástól címben – Ördögárok és Kristóf –, tartalomban és stílusban is eltérő, mégis logikai egységet alkotó irodalmi alkotást jelentetett meg egy kötetben, Ördögárok címen. A címben szereplő név egy létező patakot jelöl, amely a Nagykovácsi-medencében ered, s onnan délkeleti irányból érkezik a Hűvösvölgybe, majd a Hidász utcát elérve a föld alatt folytatja útját a Dunáig. Búvópatak, amely láthatatlanul élt és él ma is közöttünk, akárcsak az 1956-os budapesti forradalom emlékei. 1956 óta hatvan év, egy emberöltő telt el, amelyről a szerző ezzel a 2016-os Budapesti Tavaszi Könyvfesztiválra megjelenő könyvével emlékezett meg.

Hajnal Géza egyike volt azoknak a szerencsés diákoknak, akik Magyarország 20. századi történelmének talán legnehezebb napjait nemcsak középiskolás történelemkönyvekből, hanem a modern kori magyar keresztényüldözést személyesen is átélő jezsuita szerzetes személyes életvallomásaiból is megismerhették. Vácz Jenő atya börtönévei után kötelességének érezte, hogy lelki és erkölcsi tanítása mellett beszéljen a fiataloknak nemzeti történelmünk sokáig eltitkolt, valós részleteiről is. Az író elsődleges célja, hogy Vácz Jenő jezsuita atyának – és vele együtt minden sokat szenvedett, hitét és nézeteit megtartó papnak, szerzetesnek és szerzetestanárnak – irodalmi és lelki emléket állítson, ugyanakkor, generációk közötti híd szerepét betöltve, korunk középiskolásainak továbbadja autentikus forrásának drámai tapasztalatait.

A könyv első részében az Ördögárok cím után különös műfaji megjelölést olvashatunk: „Drámázat három jelenetben”. Az egyedi műfajmegnevezés, amely a dráma és a példázat szavak kombinációja, előrevetíti azt a szerzői célkitűzést, hogy egyrészt nem minden elemében szeretné követni a dráma műfajának konvencióit, másrészt arra is felhívja a figyelmet, hogy a mű allegorikus és univerzális üzeneteket is hordoz. A dráma elolvasása előtt a kiadó egy további különlegességre hívja fel a figyelmünket, miszerint a műnek a szentendrei Ferences Gimnázium 2013. március 22-én a Radikális Szabadidő Színházban színpadra vitt, Kaj Ádám rendező és Pásztó András dramaturg által átdolgozott, rendezői instrukciókkal kibővített szövegváltozatát tartjuk kezünkben. A darab tehát élő drámaként színpadi előadásra is alkalmas.

A két szereplőpáros, a két besúgó illegális kommunista, Vörös és Bárdos, valamint a két jezsuita szerzetes, P(áter) Vörös és P(áter) Bárdos egymás közötti párbeszédeinek helyszíni, mozdulatbeli és szó szerinti megegyezése megrázóan mutatja be, hogy 1930-ban Magyarországon mennyire azonos módszerekkel lehetett embereket besúgással börtönbe juttatni vagy egymást halkan segítve megmenteni. A dráma második részében már 1952-t mutat a naptár, és megdöbbenésünkre a két szereplőpáros egy-egy tagja, Bárdos és P. Vörös egy cellába vetve találkoznak. A besúgóra és áldozatára, az elvtársra és a rendtársra azonos vádak, összeesküvés, kémkedés, izgatás miatt kegyetlen napok várnak. A szerző a mai középiskolások figyelmét azokra a különleges pillanatokra szeretné felhívni, amikor a börtöncellában a két ellentétes gondolkodású ember között az árok pár centire szűkült. A korábbi ellenségek a közös sorsot felvállalva emberek tudtak maradni.

A darab nyelvhasználatában és szövegalkotásában is segítséget nyújt fiatal olvasóinak. A budapesti térelnevezések nemcsak segítik a történelmi helyszínek azonosítását, hanem azokon túlmutatva konkrét időt és hátteret adnak az allegorikusan is értelmezhető cselekménynek. A diáknyelvben, az utcai szlengben és a korabeli politikai diskurzusban használt kifejezések újraélesztik és testközelbe hozzák az akkori szereplőket. Az író az inter­textua­li­­tás lehetőségével élve Ady Endre, Faludy György, József Attila, Kosztolányi Dezső és Sík Sándor közismert versrészleteit a történet szituációihoz igazítva, a szereplők saját mondataiként használja fel. A történet így egyszerre lesz mai, történelmi, költői és példázatértékű is.

A kötetben szereplő második dráma, a Kristóf társszerzője Hajnal Géza unokaöccse, Hajnal Márton. Az író ezzel a közös alkotással is követi azon célját, hogy az ’56-os hősöknek egyedi irodalmi emléket állítson, és betöltse a híd szerepét az előtte és őt követő generáció között.

A dráma mottójául egy latin nyelvű, négy mondatból álló szöveget választottak, amely magyarul így szól: „Asszony, íme a te fiad! Azután azt mondta a tanítványnak: Íme a te anyád! És attól az órától magához vette őt a tanítvány” (Jn 19,26). A katolikus értelmezés szerint ezek azok a mondatok, amelyekkel Jézus még halála előtt gondoskodik anyjáról, és Jánoson keresztül minden keresztény anyjává tette Máriát. Ahogy Benedikt Schwank János című könyvében fogalmaz: „Mind Mária, mind János alakjában teljes részvéttel Isten egész népének titkát kellene meglátnunk, amelybe mi is beletartozunk”. A mű tehát egyetemes értéket hordoz, és allegorikus üzenete mindannyiunkhoz szól. Gondviselő Istenünk van, és csak a szeretet parancsára épülő „új szövetséggel” tudjuk fájdalmainkat feldolgozni és életünket tovább folytatni.

Bár a szereplők listáján három név szerepel – Mária, Magda és János –, a cím egy további fontos szereplőre utal. A mottóban sugallt bibliai jelenet egyértelművé teszi, hogy nevüket bibliai példázatként kell értelmeznünk. A címben szereplő Kristóf Szent Kristóf nevét rejti, az úton járók patrónusát, aki nemcsak a zarándokokat, hanem a gyermek képében megjelenő, de ólomsúlyú Jézust is a vállán vitte át a félelmetes folyón. Innen származik a név jelentése: „Krisztus hordozója”. A drámában szereplő Kristófot azonban csak a három másik szereplő emlékeiből ismerhetjük meg. A fiatal orvos második külföldi orvosi missziós útján, Romániában, másokat segítve válik áldozattá. Kristóf barátja Jani, aki a legfiatalabb apostol, János nevét viseli. A mottó ráirányítja figyelmünket, hiszen a legfontosabb szerepet kapja: barátja halálhírét kell vinnie, és az elhunyt rokonainak támaszt kell nyújtania. Kristóf anyja Mária néni, aki korábban „csak Mária volt”, egyértelműen Szűz Mária nevét rejti, a fiát elveszítő, fájdalmas anyáét. Magda pedig nem más, mint Kristóf fiatal felesége. Ha a két otthon maradt asszony (Mária és Magda) neveit együtt értelmezzük, akkor Mária Magdolnára, a rossz hírű, de bűnbánó bibliai asszonyra ismerünk. Míg a dráma Máriája az elmulasztott anyai segítségnyújtás miatt érez lelkiismeret-furdalást, Magdának a mindkét fiú iránt érzett vonzalmai miatt kellene bűnbánatot tartania.

A fiatal szereplők jellemábrázolását, valamint az egymás közötti múltbeli, jelenkori és jövőbeli kapcsolatváltozásainak lehetőségeit a montázstechnika alkalmazása teszi újszerűvé. A szerzők a verbális és mozdulatbeli montázstechnika lehetőségeire a legkülönbözőbb ötleteket vonultatják fel: a klasszikus mindent megváltoztató telefonhívástól, a fiatalkori emlékek és jövőbeli álmok egymásba fonódása mellett, a közelmúltban egy televíziós műsorban látott szituációs játéktechnikáig, amelyben az egy hasonló pózban kezdődő és végződő mozdulatok egymástól teljesen eltérő történeteket kapcsolnak össze. Így lesz a történetben egy kézfogásból leánykérés, a Titanic című filmben a hajó orrában álló, kitárt karú, szabad és szerelmes fiatal lány alakjából Jézus keresztre feszítésének képe, amely végül sírkeresztté alakul át. A mozdulatok mellett a dialógusokban elrejtett fekete humor tovább fokozza az olvasó bizonytalanságérzetét. A mű középponti gondolata tehát maga az állandó változás. Életünket egyaránt befolyásolják a történelmi események, a saját szabad akaratunkból meghozott döntéseink, és sokszor maga Isten is közbelép, és megváltoztatja a körülményeinket. Ennek megfelelően a dráma alaptörténetének amőbaszerű változásai az olvasót arra kényszerítik, hogy keresse az állandót, a viszonyítási pontokat.

A történet statikus szereplője az anya, Mária néni. Fia iránt érzett szeretete, gyásza, az ő emlékének hordozása és megőrzése az idő múlásával, a történet lehetséges változásai között is állandó marad. „Minden ugyanaz. De mégis más. A változás, a halál megmutatja, milyen lenne a végtelen.”

Az olvasó számára fontos viszonyítási pont lehet a cselekmény ideje (a kilencvenes évek eleje) és helye (Budapest, egy Attila utcai lakás). A történet tehát Magyarországon, az 1989-es romániai véres rendszerváltozás után játszódik. A két fiatal magyar orvos, Kristóf és Jani nemcsak szemtanúi a szekusok tömeggyilkosságainak, hanem Kristóf barátja szeme láttára golyólövést kap az utcán. Máriában, az idősebb generációt képviselő szereplőben fia megsebesülésének története az 1956-os budapesti véres utca képeit és hangjait idézi fel: „Aztán a volt Piarista rendház felől fegyverropogás hallatszott, a következő pillanatban meg a színház felől”, „[p]ont úgy, mint ötvenhatban a Parlament előtt”. Itt válnak érthetővé a kilencvenes évek bizonytalanságának, zaklatottságának és félelemérzetének múltbeli gyökerei. 1956-ban sok magyar fiatal haláláról a rokonok bajtársaktól, barátoktól vagy hivatalos telefonhívásokból értesültek, majd kényszerültek váratlan, egész korábbi életüket megváltoztató döntések meghozatalára. A történetet záró telefonhívásban sok akkori fiatalasszony és anya reménye elevenedik meg, miszerint halottnak hitt férjük és fiuk mégis él.

A két „drámázat” az 1956-os magyarországi események azon szereplőire mutat rá, akiket a történelemkönyvek nem említenek: a mártírhalált halt szerzetesekre, az egyedül maradt anyákra, feleségekre és barátokra. A két irodalmi alkotás egy könyvben való megjelentetése a Kortárs kiadó részéről valóban „kortársi” megvilágításba helyezi az 1956-os magyar történelmi eseményekre való megemlékezést. (Kortárs, 2016)