Utassy József: „A kikelet fia”

Lantom hiába nőtt homlokodra: / Tombol agyam tábortüze, ragyog // El-elsírom magamat néha-néha. / Eddzétek hát damaszkuszi, konok // bátor karddá gerincem: rokonok! / Megostromolom a Lehetetlent is. // Félig bolond, félig zseni vagyok.

Tényleg zseni volt. Olyat tudott, amit csak nagyon kevesen. És a korszakzárók közül való is volt egyúttal. Összegzője annak a stíluseszménynek, ami előtte, a Nyugat korszaka után rövid időt virágzott, nyomokban pedig előlegzője egy utána következőnek, amiről nem tudjuk, lesz-e egyáltalán. Meg is verte őt a zsenik átka: a súlyos idegbaj, amiből élete végéig nem tudott kigyógyulni.

Hat éve halt meg. Hat esztendő elegendő kell legyen az értékítéletnek ahhoz, hogy a korban helyére tudjon tenni egy életművet.

Irodalmi emlékezetünk az utóbbi évtized(ek)-ben azonban súlyosan és fájdalmasan megrövidült. Komolyan veszi azt a felületesen önző feltételezést, hogy aki meghalt, nincs többé. Hogy az alkotóval együtt műve is, szavai is alászálltak a Purgatóriumba, annak mocsaras talaján pe­nészednek, a végső döntésre és a jobb időkre vagy az Örökkévalóra várva. Mintha az új szüle­tésének egyenes előfeltétele lenne minden addig voltak elfelejtése. Mintha mindent elölről, elődök nélkül volna divat kezdeni.

Pedig hát… Körbeforgatva a tekintetet hetedhét határon, nyomokban se látni akkora erejű új költőt, aki első – vagy akár sokadik – kötetében olyan súlyos ólomtömböt lenne képes letenni a magyar költészet képletes asztalára, mint a maga korában alapvető Zúg március. S ha vol­na is, akinek képessége megengedné, hogy effélét leírjon: „Égi szeszt iszom én / szilvafa alakú pohárból!” (Jégvirág) –nem volna bátorsága hozzá, mert annyira más a kánon.

Most itt van a könyv a kezünkben, súlyosan és vaskosan: a teljes életmű, versekkel, fordításokkal, drámai szövegkönyvvel, néhány kisprózakísérlettel, Vasy Géza tanulmányával, mun­kái bibliográfiájával, felesége, Horváth Erzsébet visszaemlékezésével, búcsúszövegekkel, fényképekkel, a Napkút Kiadó és a régi jó barát Szondi György jótéteménye által. Sajátos, talán sohasem volt műfajú könyv: összes munkák és emlékkönyv egyben.

A kikelet fia alig késte le a tavaszi napéjegyenlőség időpontját: 1941. március 23-án szüle­tett. 75 éves lenne. Ünnepelhettük volna testi valójában is tavasszal, kikeletkor, már csak könyvével tehettük.

Egyike volt azoknak, akiket az Úr – Ady szavával – „nagyon sújt és szeret”. Az örök árva­ság sebeit stigmaként magán viselő világháborús árva, akit krisztusi korban korán padlóra küld a betegség, fiát elvesztő apa: rágondolni is hátborzongató. A Csillagok árvája kötet után meg is törik, el is komorodik, meg is keményedik egy időre addig garabonciásnak induló költésze­te, amiről csak az elkényelmesedett gondolkodók állítják, hogy közelebbről Nagy Lászlóéval és Juhász Ferencével rokon. Vélhetően a magyaros versformák művelése, a népi hangvétel és némi szürrealisztikus nyelvhasználati beütés okán. Holott a rokonság nagyon is távoli, talán csak a régvolt ősök – Arany és Petőfi – közösek bennük, de egyben elválasztók is. Juhászban és Nagy Lászlóban több a tempó, Utassyban pedig uralkodó az átvillanás az egymást váltó jelentéssíkok között . Olyan közelebbi rokonokat sejt itt az ember, mint Sinka és Kormos – per­sze csak képletesen, hiszen Utassy verséhez képest Sinkáé balladásabb, mítosz­közelibb, Kor­mosé személyesebb. És egyetlen őst – merjük kimondani! –: Petőfit. Petőfivel éppen az a racio­nális szemlélet köti össze, amit tanulmányában Vasy Géza is észrevesz, de nem bont ki: „Utassy szemlélete alapvetően racionális. Nem rejtélyesnek, megismerhetetlennek tartotta a világot, hanem beláthatónak és megérthetőnek, ahol a jelenség és a lényeg, a kép és a jelentés közti út bejárható.” Racionalitás és indulat. Otthonlét a világban és a haza bármely szegletében, de otthonlét az emberségben is. És legalább akkora indulati töltés van verseiben, mint Pe­tőfiében: „Szervusz, falum! Hát alig ismerek rád! / Hová tűntek a mohos zsuptetők? / Sutok, ámbitusok, mestergerendák?! / Szervusz, falucska! Alig ismerek rád. // Te megifjodtál, én megöregedtem. / Csönded értem ragyog már, temető! / Hogy is tudnálak köszönteni szebben: / te megifjodtál, én megöregedtem.”

Ki tagadhatná: az Alig ismerek rád című vers egy modern Petőfi hangja? Nemcsak megszólításában, felkiáltásaiban, hanem az ellentétezés kedvelésében, használatában is. Utassynak te­hetsége és kellő merészsége is megvolt ahhoz, hogy folytassa a már a maga korában is folytat­hatatlant: Petőfit.

Nem is várható el, hogy bárki azonnal felismerje ezt a félreismerhetetlen hangot, attitűdöt. Rengeteg idő telt el azóta, és rengeteg korszak morzsolódott fel az időben. Petőfit se olvas mindenki. És legfőképpen és természetesen: nem úgy, hogy az a két költészet mértékadó összehasonlításához elegendő volna.S ki is gondolna annyi költői forradalom, annyi izmus, mo­dern és kevésbé modern létérzés, elidegenedés után, a 21. század elején éppen erre, a Petőfi-mértékű költői szabadságra?

Egy pengeél szélességű utat hagytak neki az elődök, Utassy felfedezte benne a magáét, és végigment azon, mégpedig úgy, hogy sohasem ingott meg, s varázslatos egyensúlyérzékének köszönhetően sohasem csúszott le róla. Nyelvezetében, fogalmi rendszerében nem találhatunk semmi bonyolultat, úgynevezett létfilozófiai mélységet, de a Kormoséhoz hasonló varázslatosságot is alig. Költészete leginkább makulátlan tiszta indulatával lepi meg olvasóját. Minden kockázat nélkül kijelenthető, hogy Utassy az újabb magyar líratörténet legegyszerűbben s ugyanakkor a legpontosabban fogalmazó költője volt. Egy kötéltáncos biztonságával nyúlt olyan, „komoly” költők által megvetett formához is, mint a bökvers, ami néha haiku mélysé­gűvé szelídült, néha csupán annyi volt, mint egy-egy messze szóló kurjantás.

Bármit meg tudott verselni egy fűszáltól az égi magasig, az ún. gyermekverstől a madarak énekéig, míg eljutott a végső összegzésig, a Lírai naplónak is nevezett Kálvária-énekig. Külön könyv ez az Utassy-oeuvre-ben, meglepően kevesen – mindössze hárman – is szemlézték, hangja annyira elüt az életműétől. A huszonhét darabból álló hosszúversben több a személyesség és a vallomásosság, mint az azt megelőző vagy éppen az azt követő versek halmazában. Nem véletlen. A meghibásodott gondolat kegyetlen játékai uralják a költeményt. Átcsúszások a valóból az irreálisba s vissza a szenvedés pokoli bugyraiba. Az egészet uralja egy – Utassytól némiképp idegen – borzalmak felé irányuló szürrealisztikus szemlélet, amit a kompozíciós fegyelem s a szarkasztikus humor emel a jelentős költemények sorába.

Ha már a teljes életműről beszélünk, mindenképpen szólni kell a gyermekversíró és a műfordító Utassyról, már azért is, mert mindkét késztetésnek irodalomtörténeti fontosság tulajdonítható.

A kiindulópont a kora hetvenes évek, az Elérhetetlen föld (1969) megjelenése utáni időszak. Az ok pedig két, ma már klasszikusnak számító költő: Kormos István és Nagy László közvetlen hatása a korabeli fiatal nemzedékre. A Móra Kiadó szerkesztőségében dolgozó s a Vackor-remekműveket is író Kormos gyermekversek írására ösztönözte fiatal barátait, a bolgár népköltészet legjavát s a legjelentősebb bolgár költőket fordító Nagy László pedig a bolgár irodalom felé irányította figyelmüket. Amúgy is divatja volt mindkettőnek. A Weöres-kötetek – a Bóbita és a Zimzizim – megjelenése, valamint Nemes Nagy Ágnes, Zelk Zoltán és a többiek gyermekkönyvei széles és igényes olvasóközönségre találtak. Kereskedelmi műszóval élve: találkozott a kínálat és a kereslet olyan, gyermekversben tehetségesek esetében is, mint Utassy vagy Kiss Benedek. Az Utassy-gyermekvers a Weöreséhez áll közel életszeretetében, játékosságában és ritmikájának rokon vonásaiban egyaránt. Ebben a pajkosságban érvényesül a Vasy Géza megállapította racionális világlátás igazán.

Könyvnyi szép bolgár verset is fordított Utassy, öt költőtől: Nino Nikolovtól, Ivan Canevtől, Marin Georgievtől, Borisz Hrisztovtól és Ivan Borisz­lavov­tól. Kötetben ezeket a fordításokat először az Or­pheusz Kiadó adta ki 2000-ben.
A korabeli politika különös játékaként a magyar író Bulgáriába juthatott ki a legkönnyebben. Volt idő, amikor a bolgár és a magyar írószövetség között működött legélőbben a kapcsolat. Többen a költők közül valamennyire meg is tanultak bolgárul, a bolgárok pedig magyarul. Jó példa erre a szoros együttműködésre a Kiskunfélegyházán élő Gencso Hrisztozov költő-műfordító, aki egyképpen mondható bolgár és magyar költőnek is.

Még a zseniális művészek esetében is lehetséges, hogy az illető nem minden műfajban alkot nagyszerűt. Ilyen esetlegesség jellemzi például három novellakísérletét és Betlehem csillaga című, rockoperához készült drámai szövegkönyvét. Kontrasztjai ezek a verseknek annyira szem­betűnőek, hogy csakis ebben, a teljes életművet tükröző kiadásban lehet helyük, akkor is a teljesség és nem a minőség okán. Arra bőségesen elegendő költészete, az arról, a könyv által tulajdonba vett teljes tudás s az azt lezáró gyönyörű búcsúverse, az Elköszönő: „Esteledik. / Álomba fütyüli magát a rigó, / keveset pityeg még, / s mire kinyílnak a mennyei virágok, / lassan elszenderül. // Jó éjszakát, fiúk, / szép álmokat, lányok.” (Napkút, 2016)