tóth menyhért-énekek

mese

elmentem a világ végéig
lelógattam a lábam
– mint a mesében –
s láttam
ott birkóznak ketten
a teremtő ember
s a teremtett isten

vihar

a viharra mondja
luca unokám
nézd mama
veszekednek a fák

majd nagy lesz
majd felnőtt lesz
majd képzelete
szürke lesz
mint a világ
nézd mama
mondja majd
már nem
veszekednek a fák

nézd mama
az ott
viharban letört
csupasz faág
de hol a madár
de a madár majd
mondd hova száll

a papírsárkány röpte

a papírsárkányt
a tisza-gáton
röptettük
röptette képzeletünket
is a játék
emelkedtünk
repültünk vele
repültünk mint a
madár
miközben leültünk
miközben tipegtünk
pocsolyában
leragadtunk a sárban
de képzeletben
repültünk
mint a madár
két karunkat kitárva
repültünk
messzi határba
szaladtam én is
velük
sánta rossz
lábamat feledve
szaladtam én is
velük
kis barátommal
kinek meg a
tüdeje volt beteg
lemaradtunk
de mi is szaladtunk
mi is röpkedtünk
képzeletben mi is
repültünk
elöl szaladt
nagy árpi de
hiszen övé volt a
legszebb sárkány
rombusz alakú
nagy árpi nagy árpi
nagy árpi kiabáltuk
s rohantunk utána
kutatva az égen
rombusz alakú
sárkánya röptét
így röpült el a
gyerekkor
így röpült el az
élet
most állok
festővásznam előtt
és nézem
nézem a nagy semmiséget
a festővásznon
a nagy üresség visszanéz
na gyere birkózzunk
mondja
várj felelem
most győzzön a vászon
a hófehér

és állok a hómező fehér
vászon előtt
fejem fölvetve köszönök
el tőle
jó éjt
hómező fehér
vászon jó éjt

s magam elé
motyogom még
életem
a világegészből
letört rész volt
szép volt motyogom
nagyon szép volt