Öröklés

Nem érezni, csak a halál után
anyámat és apámat,
amit a gyászmunka ma rám ad
és én hordok könnyebben és bután:

ez maradt kínokból a nehézség.
Nincs kit vagy mit se
viselni, nincs ki verne, vinne
többé, csak viszem a magam részét.

Mások szívvel sietnek s marad is tán
bánatuk árán emberi világ,
s én csak állok a nagy út fordulóján,
minthogyha várnék valami csudát.

Közben széllel járok, öreg harang,
összes sejtem magasra lengetem…
S megszólal egy csengő gyermeki hang:
„Én láttalak repülni odafenn! –”

Jobb így, egyedül? Vagy tulajdon ókorom
volt jobb, a kergetések
képletei, a tanulni-a-sokkon
ideje, a megfigyelések, a soha-kiskedd

várása? Zömmel szeretteim terhét
vittem, ezeket viszem az elködlés
után is, ennyiben is öröklés
vagyok, a nemlét és a meglét

kétlábú zebracsíkja. Vasgolyót, apácskát
esés közben idézi a szeles sivárság,
mama meg most is úgy ver meghitten
lágy ereimben, hogy nincsen

vagy egyre kevésbé van belül bennem,
a sötétség csak sújtóléggel együtt
mélység a testben s maró hidegben
egymást érintetlenül szeretjük.