nagymamám tartott a tévé távirányítójától

nagymamám tartott a tévé távirányítójától,

olyan nyolcvan éves koráig nem ódzkodott a technikai
újdonságoktól, 20. századi parasztként élete javát
végigkísérte az érdeklődő hozzászokás: bicikli, autó, busz,
távcső, villany, kombájn, a vasút, ipari szállítás, hadászati szállítás, ipari
emberszállítás, katonák, ágyúk és deportáltak (tarnócról egy boltos
házaspárt vagoníroztak be, a falubeliek nem szerették, „kivagyinak” tartották

őket, „de vagonba terelni?”, „nem ereszkedtek le
a parasztokhoz”, „sok borzalom ért mindenkit”, „később sem
gondoltunk velük”), mozdonyok evolúciója (egész halvány emlék,
még utaztam gőzössel, nem szabadott kikönyökölni, a kupé
párkányán megült a korom), rádió, műtrágya,
matador/DDT, tévé, telefon, az is nagy dolog volt, abba
kiabált, nem hitte el a közvetlenséget. aztán, hogy távolról
bekapcsol valamit, még elsajátította, föl-le tudta magának venni
a hangerőt, de ennél tovább nem merészkedett.

(ahol nem láthatták, leguggolt
pisilni, süldő lány volt, egy erdőszélen
dolgoztak a brigáddal, két fiatal határőr
lépett elő a fák közül, belepirultak mindhárman, elkérte
az egyik távcsövét, „képzeljétek,
az Iplyot olyan közel hozta, mint a mellem” ), számát se tudom
újabb és újabb fölfedező rácsodálkozásainak. először
nem is hittem el, hogy
nem érti,
miként kellene hangolni sávokat, világosítani,
kontrasztozni a képernyőt. mint egy diák,
bólogatott szikra nélkül

(megelégelte az újat),

minden mást vitt, ahogy addig, alkalom szerint az öltözködést,
tisztálkodást, már nyáron hozatta a tűzifát, főzött, különösen nagy
odaadással, ha jöttünk. s még miattunk sem mulasztotta el
a vasárnapi misét, hol legfőképp értünk
imádkozott (még/már gyerekként megkérdeztem, mit
gyón meg), hogy türelmetlen, hogy indokolatlanul
megszid –, (erről is jó lett volna többet
tudni, s miként rendezte el anyám
ateizmusát?) nemegyszer sürgetett bennünket
hazaindulásra, ha föltartottuk a szertartás előtti készülődésben.

megérett az idő, hogy kérdezzek visszafelé,

ott volt, s bár tudtam, hogy kérdezni mindenki
lekési a nagyanyját, én is lekéstem.

voltam egy rolling stones-

koncerten,
lenyűgöző mick jagger, lenyomta azt, amit
anyámnak is lenyomhatott volna, ha akkor, itt
lenyomhatta volna.

anyám akkor,
ahogy én ismerem, nem lett volna
„önájult”, nem úgy sikítozott
volna, ahogy akkor, „tökösebb”
csaj volt, „rámenősebb”, nem ájult el
önmaguktól elájult srácoktól.

azaz, egyszer csak, de.
ezt megbeszélhetjük, anyu,
hogy szerintem,
apuval szemben, én neked akkor,
nem jöttem volna be.

•

kérdezhetném (kérdezem: vagyok) napestig, egy
halandó sem tud válaszolni eleget. kielégítően.
ez nem nyugtat
meg, egy picit, az értetlenség
bűne alól nem oldoz föl,
hogy a másik nem ért.

vannak stációk, biztos

univerzális
lenne, ha egyeztetni lehetne az ember
útját a Krisztuséval: hiszti, dac, düh, kritika, egy kamasz
csodatételei, részegülten szép
példabeszédek, korbács és töviskorona,
elöljáró előtti nyilvános
megszégyenítés, terhet
fölvenni, és vonszolni, elsajátítani, ecetes
víz, jókor
jótékony dárda, így

túlélni. de egy dobogó
szívű állatot
leölni a hitért?, egy gyereket?, magamat?,
a küzdelmet ( eszmélésektől, az eszmélés előttől) máig?

már a több száz éves fa is

eget rengető
gondolat, de a több ezer éves, embertelen
bizonytalanság.

ki lépdelt arra?, ki hevert
alatta?, lénye milyen lét
a világban?, milyen élő lét az, mely belegyökeresedvén
a földbe évezredekkel megelőzte Krisztust? aki,
akár a valódi hír, munkál.