Prohászka Lajos: Történet és hagyomány

Prohászka Lajos (1897–1963) a magyar filozófiai gondolkodás méltatlanul elfeledett, illetve jelentőségéhez mérten talán igazán sohasem méltányolt alakja. Egyetemi tanárként, lapszerkesztőként (Athenaeum) a két világháború közötti szellemi élet egyik meghatározó képviselője volt. A rendszerváltozás után reprint kiadásban két könyve is megjelent (A vándor és a bujdosó, A mai élet erkölcse), ám ezek lényegében visszhang nélkül maradtak. Legismertebb – egyben legvitatottabb – műve A vándor és a bujdosó című, nemzetkarakterológiával foglalkozó esszékötet.

Élete, világlátása sok tekintetben hasonlít neves kortársaiéhoz: mint például Hamvas Bélát vagy Márai Sándort, őt is Lukács György hallgattatta el 1949-ben. Hamvassal közös volt ifjúkori rajongásuk, majd későbbi kritikus viszonyulásuk Nietzsche irányában. Mindhárom alkotó írásaiból kiolvasható az a meggyőződés, hogy a korabeli lelki-szellemi válságból a kereszténység nyújthat valódi kiutat. A kiútkeresés misztikus áramlataival (amilyen például a Hamvas által követett dosztojevszkiji, ber­gya­jevi irány) azonban Prohászka a klasszikus görögség, a német újklasszika, az egyházra is támaszkodó katolicizmus egyfajta szintézisét állította szembe.

Gondolkodói mentalitásuk abban is jelentős eltérést mutat, hogy Prohászka munkássága egyetemi tanárként, akadémikusként alapvetően a tudományosság berkein belül maradt, míg Hamvas folyamatosan kifejezte ellenérzését kora tudományosságával – „szcientizmusával” – szemben. Kultúraszervezőként, szerkesztőként azonban a konzervatív Prohászka gyakran adott teret olyan merész és egyéni gondolkodóknak, mint amilyen Hamvas vagy éppen Kerényi Károly volt. De ő maga is publikált például Kerényi lapjában, a Szigetben

Munkássága három nagy és összefüggő témakört ölel fel: neveléstudomány-neveléstörténet, kultúrfilozófia, valamint a modern kori válság problematikája.

Történet és kultúra című gyűjteményes kötetének (műfajilag esszék, tanulmányok és recenziók alkotják) témái is e három területen mozognak. Az Orosz Gábor által szerkesztett könyv Prohászka ma már nehezen fellelhető tanulmányait adja közre. Az Utószóból – az életrajz mellett – két megvalósulatlan könyvkiadási tervét is megismerjük, jelen kötet éppen az egykor betervezett írásokra épül, azok nagy részét tartalmazza. Ezek a könyvek politikai okokból nem jelentek meg. A publikálást – jellemzően – először a nyilasok, majd a kommunisták akadályozták meg.

Prohászka minden téren távol tartotta magát a szélsőségektől, mindenben a kiegyenlítődést, a középutat kereste. Ezt teszi akkor is, amikor a filozófia lényegét, gyökereit próbálja megfogalmazni A filozófia olvasásáról című esszében. Platónra hivatkozik, aki mesterével, Szókratésszel mondatja ki, hogy a bölcselkedés, a filozófia a legmagasabb értelemben vett múzsai foglalkozás: költészet. Platón ugyanakkor a matematikát jelölte meg a filozófia bevezető tanulmányául. „Ezért bízvást figyelmükbe lehetne ajánlani ezt a platóni szemléleti módot azoknak, akik a költészet gyökereit végképp ki akarják tépni a racionalitás talajából, és azoknak is, akik a filozófiát kimerítik a puszta racionális konstrukciókban” – figyelmeztet Prohászka.

De óv a túlhajtott miszticizmustól is: „kataklizmák után ez járványosan szokott fellépni […], ma pedig különösen kultúránk egyre fokozódó racionalizálódásának, indusztrializálódásának ellensúlyozódását keresik benne” (A jelenkor szelleme). A misz­tikát azonban nem mindenestől elvetni akarja, hanem az antikvitásra, a latin kereszténységre épülő európai szellem világosságán átszűrve befogadni.

A kötetben nagy teret kapnak a modern kor emberét, szellemiségét és kultúráját taglaló írások.

A korábbi korszakok emberével szemben a modern ember – írja – nem fölfelé tekint, hanem önmagába. Míg a középkori ember bensősége végső soron az Istennel való egyesülésben gyökerezik, addig a mai ember lelki érzékenysége, bensősége lelki életének önmagában elégséges voltából fakad. Az irodalom, a művészet egészében véve lélekrajz, érzelmek és szenvedélyek boncolása (A modern ember).

A modern kultúrát jellemezve arra a megállapításra jut, hogy míg az antik és a középkori kultúra középpontjában a vallás állt, s innen, mint egy fókuszból sugárzott szét a kultúra többi ágára, addig a jelenben a tudomány válik centrális jelentőségűvé. Rányomja bélyegét a vallásra csakúgy, mint az erkölcsiségre, a művészetre, a gazdaságra és a technikára is. A művészetben például legalább akkora szerepe van az esztétikai teóriáknak, mint az alkotói impulzusnak, nincsenek nagy alkotások, egyesek szerint a művészet meghalt, és helyét elfoglalta a művészetelmélet. A modern természettudomány az egész világképet, sőt világhelyzetet megváltoztatta, mivel az embert is puszta természeti produktumnak tekinti (A modern kultúra).

A hosszabb lélegzetű írások mellett a kötet fontos és érdekes részét képezik a néhány oldalas kritikák, recenziók. Nagy József, Kornis Gyula, Leo­pold Ziegler, Kerényi Károly és mások könyvein keresztül a szerzők egész munkásságáról, sőt a korszak egészéről kapunk lényegre törő, izgalmas és biztos szakmai tudással megrajzolt képet.

A mintegy hétszáz oldalas kötet remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy filozófiai reneszánszunk kiemelkedő képviselője, Prohászka Lajos végre elfoglalhassa méltó helyét a magyar kultúrában. (Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, 2015)