Dragomán György: Oroszlánkórus

Az a tény, hogy Dragomán György három regény után jelentkezett csak novelláskötettel, csupán első ránézésre olyan meglepő, mint azt az eddig megjelent méltatások többsége érzékelteti, hiszen az ő esetében nem arról van szó, hogy valamely ráérősen hömpölygő, bonyolult és szerteágazó epikát cserélt volna le a rövidprózára jellemző tömörebb, feszesebb beszédmódra. Az ő írásművészetében nagyjából ugyanaz a struktúra érvényesül a regények és az elbeszélések esetében, mindkettő filmszerű jelenetekből építkezik, nyilván az előbbi összetettebb formában. Nem véletlen, hogy már A fehér király recepciójában is gyakran terítékre került a kérdés: regényről vagy novellafüzérről van szó, de a tíz évvel későbbi Máglya fejezeteit sem lehetetlen önálló történetekként olvasni. Érdekes módon a szerző első regénye, A pusztítás könyve mutat leginkább jellegzetes nagyepikai jegyeket.

Mindez nem minősít önmagában egy írástechnikát, azonban rámutat arra, hogy Dragomán György minden ellenkező látszat ellenére a kisformákban van otthon; snittekben és nem narratív ívekben gondolkodik, ami – a plasztikus leírásokban manifesztálódó láttatóerővel kiegészülve – rendkívül olvasmányossá, pergővé, érdekfeszítővé teszi ezt a prózát, másfelől viszont olykor mintha feláldozná a szerző egy-egy jó „beállítás” kedvéért az árnyaltabb jellemrajzot vagy a kifinomultabb történetvezetést.

Mindazonáltal az sem kizárt, hogy nem magával a jelenetező metódussal van gond, hanem egyes jelenetek kivitelezése problematikus – egészen pontosan az az egyszerű és kézenfekvő kérdés vetődik fel, hogy hatásos vagy hatásvadász, másképpen fogalmazva: hiteles vagy hiteltelen az adott szituáció, fordulat, kép. A kötet harminc elbeszélését olvasva hol az előbbi, hol az utóbbi tűnik adekvát válasznak; hozzátéve, hogy esetenként elég nehéz eldönteni, hogy bizonyos történetek egyenes vagy ironikus olvasatot kívánnak – s ennek megfelelően szándékoltan karikírozott vagy csak szimplán elhibázott az adott szöveghely.

„Az Oroszlánkórus a bátorság könyve” – szól a fülszöveg nyitó mondata, már amennyiben bátorságra és nem meggondolatlanságra vall ennyire különböző színvonalú elbeszéléseket egy kötetbe rendezni. A zsengéket (?) és a kiforrott, cizellált, érett szövegeket véleményem szerint csak az összegyűjtött írásokban érdemes egymás mellé helyezni, vagy legalább a novellák keletkezési évét szerencsés lett volna feltüntetni a tartalomjegyzékben…

A fülszöveg a továbbiakban magától értetődőnek tűnő analógiát von a novellák legalább kétharmadában tematizált zene, illetve a szöveg, a mondatok zeneisége között. Holott az, hogy a mondatoknak van ritmusa és a szövegnek van íve, még nem jár együtt automatikusan azzal, hogy érvényesen mond el egy zenei tárgyú történetet, tehát hogy – szinesztéziás képzavarral élve – le tudja festeni a zene hatását. Amilyen szépen összesimul téma, kifejezésmód és világkép például a Vasvonóban, annyira mesterkéltnek hat a Limon con Sal című elbeszélésben a zenei motívum beleerőltetése a cselekménybe. Míg az előbbiben mind a gyerekperspektíva, mind pedig az adott kulturális beágyazottság mintegy igazolja a hegedűjáték központi szerepét és mitikus jellegét – lévén egy cigányprímás ugyanazon pályára szánt kisfiáról van szó –, addig az utóbbi novellában még akkor is életszerűtlen, hogy egy felnőtt nő dalra fakad a nyílt utcán egy családi vita hevében, ha El Salvador-i fadoénekesnő az illető.

Valójában elég kevés elbeszélésben szervesül a zenei tárgy indokolt történetszervező elemmé: sok helyen csak adalék, díszlet, betoldás, ami nem is lenne gond, ha nem sugallná azt a könyv összes paratextusa a címtől a hátoldalon szereplő idézetig, hogy itt csakis a nagybetűs Zenéről lesz szó… Persze, olvashatunk itt dobosról, jazzénekesről, fanatikus rockerről és autodidakta hangtechnikusról is, de legalább ilyen fontos vonulatot képez a könyvben az újra és újra felbukkanó apa–fiú, illetve olykor nagyapa–unoka viszony. Ide sorolható többek között az Örökség, A seprű, A hangdobozok, valamint a Karcsika című novella, mely utóbbi az egyik legemlékezetesebb opusa a kötetnek, köszönhetően az eleven, többdimenziós szereplők, valamint a köztük zajló interakciók élethű és érzékeny ábrázolásának.

A közelmúlt magyar irodalmában nem éppen előzmény nélküli, de még elcsépeltnek sem mondható apatematika arra is lehetőséget teremt az írónak, hogy az általa már jól begyakorolt gyerekhangon szólaljon meg. Azon a hangon, abból a perspektívából, ahogyan és ahonnan A fehér király Dzsátája, illetve a Máglya Emmája beszél. A Füles fotel, a Rosszaságok vagy a Szkander, Párizs, pucér nő csekély változtatással akár a két regény valamelyikének fejezete is lehetne. Megjegyzem, ezek az elbeszélések jelentik az Oroszlánkórus magaslati pontjait.

Egészen más hangot próbálgat a szerző a Hevimetál, valamint az Adrenalin című novellákban. Előbbi a rockzene fanatikusait, utóbbi a testépítők szubkultúráját hivatott megjeleníteni egy erősen alulstilizált, legjobb esetben is argónak minősíthető nyelvi elemekkel teletűzdelt monológon keresztül. Egyik elbeszélés sem nélkülözi a humort, könnyen lehet, hogy megírásukkor egyfajta szerep- és stílusjátéknak tekintette ezeket Dragomán, ugyanakkor a szövegek hitelessége valamelyest csorbulni látszik, főként az Adrenalinban, méghozzá nem azért, mert a valóságban esetleg nem így beszélne egy hasonló figura, hanem azért, mert túlságosan direkt módon érződik ki a megszólaló szavai mögül a szerző némileg didaktikus mondanivalója. (Ellenpéldaként Tóth Krisztina Falkavezér című novelláját említhetném – ott érvényesebbnek, autentikusabbnak hat ugyanez a rétegnyelv és attitűd.)

Ahogy a korábbi kötetekben, úgy az Oroszlánkórusban is gyakran bukkannak fel a mágikus realizmusra jellemző vonások, ami szinte védjegyévé vált a Dragomán-prózának, azonban hozzátenném, hogy ezek leginkább a gyermeki nézőpontból elmesélt történetekben hatnak természetesen (Vasvonó), más szövegekben kissé rikítanak (Adatmentés).

Azzal együtt, hogy vannak emlékezetes, szépen kidolgozott és karakteres írások a könyvben, számomra összességében csalódás volt az Oroszlánkórus, viszont nagy érdeklődéssel várom az idei évre beharangozott újabb novelláskötet megjelenését – ha lehet hinni az „irodalmi pletykáknak”, abban következnek majd a fajsúlyosabb darabok… (Magvető, 2015)