Fekete Vince: Vak visszhang

Ötvenévesen, első kötete után húsz évvel jelentette meg a kézdivásárhelyi születésű, Erdélyben élő költő a Vak visszhangot. A „válogatott és új versekben” nyomon követhető, ahogy az első évek közérzetlírája világszemléletté érik a 2000-es években. A hetyke szorongással induló erdélyi „transzközép” lendülete hajtja őt is, mikor első könyveiben kiírja magából társadalmi ráismeréseit, apja tragikus végét, saját hangulatait, formálódó (néhol formátlanodó) szerelmi életét.

Már a kötetkezdővé emelt, villonos-faludys hangütésű Invokáció előlegezi költészete számos maradandó jellegzetességét. Ha csak az első három sorát vesszük („atyám segítsd hitetlen szolgád / ki hívő volt és megalázott / vidám halált adj ne tanácsot”), máris elvéthetetlen a klasszikus szerzők nyíltan vállalt hatása, az ellentétek közti állandó libikóka, a mulandóság folytonos riadalma. Ehhez jön még a szerelem (nem szex nélkül) és a természet, a táj (igazából a 2010-es Védett vidéktől hangsúlyosan), és ki is jelöltettek a mindenkori értelmezés elhagyhatatlan szempontjai.

Egy nemzedék, egy korszak tanácstalansága árad Fekete Vince verseiből. Itt van a viszonylag jó világ, a viszonylag tartalmas ifjúság, majd férfikor. És mégis, ha egybe akarjuk fogni, minden szétpereg (a szétpergő-elnyelő homok alapmotívum), ha a maradandót keressük, csak öncsalásgyanús dolgokra lelünk. Kezdetben olykor hetykén fogalmaz: „még megérhetünk ezt-azt / (de főleg ezt) s visszük / valamire asszony lakás ez-az / az összkomfortos semmiben / majd egyszer egy délután / belénk csobban egy erkélyen / sután két mozdulat között / vagy bent fekve hason háton / lófaszt ért az egész barátom” (Három slukk). Később elmarad az ellensúlynak vélt fiatalos kedv, marad a puszta belátás: „Ne lenni ott újra és újra. Az volna jó. / Ne látni, ne hallani nap mint nap, / miképp görgetik életüket az / ottaniak. Hogy tesznek téglára / téglát, hogy taszítják-tolják / maguk előtt életüket, mint rozzant / társzekeret, elébb és elébb, mígnem / valamelyik döccenőnél meg nem / roggyan a kerék, és szét nem hull / darabjaira az egész” (Hiába való).

A bizonytalan, középpont nélküli közérzet hamar ragad jelentéktelenségbe, könnyen csábít sablonokba. A fiatal költő érzi a veszélyeket, és könnyen szembeötlő (talán mert többnyire nem igazán sikeres) fogásokkal próbál tenni ellene. A központozás elhagyása, a kihagyásos-elhallgatásos fogalmazás, a soráthajlások (enjambement-ok) a többértelműség és lezáratlanság sugallatával igyekeznek feltörni a tolakvó sémákat. Később, a pontosabb kifejezés, átfogóbb szemlélet megtalálásával visszatér a központozás, általában könnyebben követhető lesz a vers, a soráthajlások is némileg megfogyatkoznak, és ami lényegesebb, szerepük konkrétabbá válik (értve ezalatt olyasmit például, hogy az Ellenkező irány és a Fal című költeményekben a szerelmesek szétválását festi alá az összetartozó mondatrészek elmetszése).

Van-e kiút? Remény, távlat? Minimum enyhület? Ugyan megszólíttatik a versekben Isten és Szűz Mária is, előbbi kezdetben, kihívóan, az utóbbi a 2015-ös Vargaváros fejezet élén, súlyos betegségben, könyörgően, nincs folyamatos, közvetlen hit (sem hitetlenség). Ami adódik: szerelem, költészet, otthoni táj.

Több szerelmi történet rajzolódik ki a költeményekből, de mindegyik az elmúlás felé halad. Megvan minden, odaadás, szenvedély, gyönyör, de mindez csak időleges felülemelkedésnek bizonyul. (A Piros autó lábnyomai a hóban rész [2008] gyerekperspektívája eszméltető kedvessége ellenére is jobbára visszahozhatatlan lehetőségnek tűnik.) Nem sokkal a betegségből könyörgő versek után van a Kizökkent idő, itt felértékelődik a pillanat: „Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok, / s amíg Veled, némán áll az idő, / s egy kurta óra sokkalta nagyobb, / mint a hiány, mi belőle kinő.” Az utána következő szerelmi történet felszabadultsága azonban újra a szokásos ívet futja be.

A széteső világba mintha csak a költészet tudna szerkezetet látni, benne teret nyitni: „Elnyújtózom ebben / a versben. S tovalök, akár a kocsit, a vonatot / az ütköző” (Ütköző). („A szerkezet csak, ami összetart” – kezdte hajdan első kötetét.) Az esz­mélkedés alapvetően az irodalom mintáját követi. Innen a rengeteg utalás, rájátszás Babitstól József Attiláig, Berzsenyitől Pilinszkyig és Vas Istvánig, Kosztolányitól Dsidáig, Vajda Jánostól Nagy Lászlóig, és még tucatjával sorolhatóak a nevek.

A költészetet is megérlelő igazi távlat leginkább a táj, az otthonná lényegült szülőföld lesz. Viszonylag későn, de a Védett vidéktől már mindenképpen. A Parázskönyvben még a tenger a betemető, terméketlen homok ellentéte: „belátom tévedtem uram tenger helyett sivatagi homokra / szálltam tudom innen már nincs kiút s ha van is / a tengerig nem vezet szárazföldi zátony ez / uram nagy a lék s a homok ömlik szüntelen” (Palackposta). A „szá­razföldi zátony” pedig maga a szülőföld: „az árbockosárban találtok rám a / falu közepén”. A Védett vidék nagy táj(at is festő) verseiben a homok igazi ellentéte a meggyökerezettség, az otthoniasság lesz. A hazai természet: „Tiszta, áttetsző tótükör, sás, nád. / Széldöntött fatönk mellett ernyőnyi védett / hely. Csendes, mélyben lüktető nyugalom” (Védett vidék); „Ki tudja, hogy az erdő, amelyben oly gondtalan / jár, nem ismer vadmacskát, amely az őzek torkát oly / könnyedén harapja át, nem fél a fáktól. Az ágak / neki veszélyek terheit nem lebegtetik. Nem fél, ha / ott hagyja nyomát a tisztás széli hófoltok / szarvas-, vaddisznó- és medvenyomai között” (Vak visszhang); „ Végre valahol otthon szerettünk volna / lenni. Otthon lenni – egymagunk. /…/Akik nem idevalók, nem ismerhetik a hegyeket, / hogy melyik elhagyatott esztena kalibájában / lelnek éjszakára szállást, találnak eldugott avas / szalonnát, dohánymaradékot, száraz kenyeret. / Az érzést, amikor az erdőaljra s a lankákra / visszaülepedik a csend” (Csend). A Csend kerettörténete egy családi nyaralás a román tengerparton. Nemcsak a parti homok, de a tenger is valamiféle fenyegető idegenség (akár: Órománia szemben Erdéllyel?) a maga céltalannak tűnő hullámzásával (a parton a tömeg is „hullámzó”). Igaz, az otthoniság kifejezése után már a mélység üzenetét, szépségét is hozhatja: „A metszőn hideg víz, az / apró buborékok a bőrre tapadtak, csipkedve, / csiklandozva vettek körül. Fehér gyöngyszemek / emelkedtek a mélyből, majd pukkantak szét a / felszínen.” (A Védett vidékben a homokkal – „a szél lassan belep valami finom, fullasztó / futóhomokkal. Csak a teste lett olyan, mint / tengernyi homokban fuldoklóé” – a honi táj részeként a „tengerszem” is felesel.)

Az otthonban, a szülőföld tájaiban mihez talál vissza a költő? Egyfajta hagyományhoz is, persze, és nyilvánvalóan nem valami könnyes-sziruposhoz. Mindenekelőtt azonban a kedvderítő konkrétumokhoz, az érzékelés, a tevékenység öröméhez: „Róttam az utcákat, az anyaölnyi dombocska / hajlatában fölfelé kapaszkodó keskeny utcácskákat. / Jártam a behajló fák között, ahol a lehelettel érinteni / lehet az almákat, majd a havat, aztán a rügyeket s a / virágszirmokat” (Nem engedni el a fohászt); „Látni kell mindent. Megérinteni, érezni. / Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát, / a követ, a mesét ringató lombokat” (Vak visszhang). A valóságismeret, az apró dolgok áhítata mellett a szaktudás biztossága tartozik ehhez az otthonossághoz, általuk megnyílik az út a már említett hagyományhoz, az elmúlt nemzedékek tartásához. Az ántivilág vége haldokló öregembere (alighanem: a költő nagyapja) példázza ezt a fajta begyökerezett emberséget: „Valami olyan ősi tudás birtokában volt, ami / nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra, falus / felekről falus felekre adódott tovább, / évszázadokon keresztül. // És velejéig tisztességes ember volt, olyan / gerinccel és tartással, amilyen még valahonnan / az idők ködéből, az »ántivilágból való«.”

A gyökértelen terméketlenséghez, a homokhoz kapcsolódó kétségeket erősítik föl az értelmetlen körforgás képei: „A napok megannyi szeletéből / mögöttünk omlik, s újraépül / minden. Valaki rakja, bontja, / s már csak a romja, csak a csonkja…” (Kérdés); „Idő malma százra száz év / elszárada s kivirágzék” (Tízezer év); „Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen / gépies nem lehet, ennyire pimaszul, / szemtelenül és megmagyarázhatatlanul / monoton nem lehet minden, ilyen /megmásíthatatlanul zakatoló ez / a körforgásos őrület” (Két variáció/I.). A körforgás azonban kétarcú jelenség. Hol a folytonos pusztulás, hol a folytonos újjászületés látszik erősebbnek. Így válik Fekete Vince költészetében kétarcúvá az oly gyakran megidézett évszakok váltakozása és a vizek-jelenségek hullámzása. Gyönyörködtető változatosság és kozmikus ritmus éppúgy megnyilvánulhat bennük, mint örök kiúttalanság. A szintén többször megidézett végidőérzetnek ugyancsak van reménye, az újjászületés. Így nem kell okvetlenül a remény végleges visszavonásaként értelmezni a kötet utolsó, József Attilára játszó sorát: „Körös-körül csillagtalan, behavazott pusztaság” (A világ újra).

A világba gyökerezettség sokkal biztat, a legtöbbel. A teljességgel. Érdemes rászánni még egy idézetet: „úgy lenni a füvekben fákban / versekben és metaforákban / mint a lehelet vagy a lélek /…/ járni át meg át a világon / hogy ne legyen csepp és ne szemcse / mi ne az egészet jelentse” (Tízezer éj). Ám bizonyosságot, tartós boldogságot nem ad. A legfőbb földi vágy, úgy tűnik, a belső békeként értett nyugalom. Számos versben szerepelve kulcsszóvá válik: „s boldogok / lesztek velünk, mint mikor / nyugodtak voltunk és fiatalok, / és szerelmesek” (Óda a holnapi asszonyokhoz); „azzal a nyugalommal szétnézni, amivel a tájhoz / tartozó ember” (Csend); „Éltess még, vigasztalj, lelkemet / nyugalom irjával kend te meg!” (Mária, anyácska). A természet (az idő? a történelem?) szemléletében mi nyugtat ennyire? Talán az örök újjászületés rendje: „Néztem a patakot, azt gondoltam, megnyugszom. / Gomolygó felhők kergették a víz tükrén egymást, / vihar előttiek. Aztán a vízbe hullt egy-egy száraz / ágdarab. Vagy falevél. Hosszan, idegesen / remeg, gyűrűzik a víz. Várni kell, míg / lecsillapodik, míg új képet emel tükrére az idő” (Vihar előtt). Talán az elmúlásban megsejtett remény: „a nyugalomnak, a szépségnek ezt a / kábító, édesen csorgó, hűsítő és frissítő, mézédes / nedvét, olyan volt, olyan érzése, mintha épp / ilyen volna a teljes megsemmisülés, a feloldódás, / mintha ilyen volna, amitől még úgy fél, / maga a halál” (Olyan érzés). (Sétatér, 2015)