Cété

„ Világ világa”
Ómagyar Mária-siralom

„… elővévén egy font igazi,
drága nárdusból való kenetet, meg-
kené a (…) lábait, és megtörlé annak
lábait a saját hajával …” János 12,3

„ Semmi fáradtság testünkben,
De mint az nap, fényes lészen,
Nehézségünk ott nem lészen…”
Dézsi András

Ó , ki vagy, ki a dohogó-dobogó
mélyből, a bíborból-bársonyból
jeleket küldesz, a bőrünk alól,
a csontokból-szövetekből,
fájdalommal és nyilallással,
zsibongó-fájó zsibbadással,
a vér áramló habjai közül,
a vér zubogó tengeréből,
a lélek kapui felől, a fenevadak,
oroszlánok, medvék, farkasok
őrizte porták mélyéből, mi vagy,
ki vagy, aki a koponyaüreg
vaksötétjéből, pumpáló,
pulzáló szívkamrákból,
ahonnan a sajgás és a
vacogtató félelem jön,
jeleket küldözgetsz nekünk,
hogy magunkra riadjunk,
magunkra, életünkre és
halálunkra…

L obogó réteken,
lobogó réteken,
vizeknek legmélyén,
vizeknek legmélyén,
nyárson és satuban,
nyárson és satuban,
hol vér és hamu van,
hol vér és hamu van,
szegekkel és sóval,
szegekkel és sóval,
sebekben izzóval,
sebekben izzóval,
fogak közt pörögve,
fogak közt pörögve,
megrágva s kiköpve,
megrágva s kiköpve…

E zt a síkot, ahol most vagyunk éppen,
félelmek lakják magasban és mélyben.

Sivár mező a végtelen tereknek
közepén, hová az utak vezetnek.

Kezdete nincsen, és nincs sehol vége se
a láthatárnak; rég kihalt ménese

előtt kiégett füvet kaszálnak
a szelek, tán soha meg sem állnak!

Mit keresel itt, kérdezed szorongva,
s bólogatna egy magányos fa lombja,

de lomb helyett csak zörögnek az ágak,
„zenét” suttogva – zenét! – a pusztaságnak;

s az égből a por, mint a márvány,
csendben a földre, az arcokra rászáll.

Ó , ki vagy te, hogy oly esendő
lesz tőled az ember, egyenlő
a pondrókkal, férgekkel,
kiket tiporva égetsz el,
te, aki a fájdalommal, félelemmel
laktatsz jól, s nem élelemmel,
és hogy mily féktelen örömöd leled,
ha eltiporhatod, megsemmisítheted
a sok hitvány, szerencsétlen flótást,
téged riadó, keseredett szolgád,
s még esengő jajuk sincs, ha
beléjük vág a szörnyű bicska;
hát ki vagyok én?, és ki vagy te,
akiben nincs szem irgalom se’,
hogy égő, zsibbadó tagokkal
versenyt fussunk a hónapokkal,
míg gyarló valónk a világgal
száll szembe, szembe szárnyal.

E rdők, hegyek, folyók és sebes vizek,
mélyzöldben pompázó, zúgó rengeteg,
harmattól parázsló, selyemfüvű rét,
ki fürdeted bennünk a napok tüzét,
bizsergető fények, lúdbőrző neszek,
s te csodás ég kékjébe belevesző,
szürke muharral benőtt ezüst mező,
és völgyek és lankák és meredekek
– a lélek a látványba beleremeg –,
s ti, ösvények, csapások, szűk kaptatók,
pihegők, sietők, vagy épp baktatók,
hozzátok vivők, erdők, rengetegek –
erdők, hegyek, folyók és sebes vizek!

M int pulzáló lávát gyújtva föl
lökött ki az anyaöl
meg is szült és meg is ölt
meg is szült és meg is ölt¹

K ihuny a nap a déli égen
Sötétje máris kelni készen
Nézi hogy ágak lengnek éppen
Karjaikkal az enyhe légben
S tintával mélybíbor alapra
Karcolják betűik a szélben

Hamar a redős spalettákon
Úgy kúszik át akár a mákony
Hogy ott egy rést még megtaláljon
A bent éber szomorúságon
S betöltsék éjsötét fellegek
A kék eget a szemhatáron

És belül egy virágnak a csokra
Bámul rád sűrűn illatozva
Néz rád halkan és szánakozva
A sűrű semminek a bokra
S mint egy kert közepén a világ
Felbomlik minden illatokra.

D élelőtt. Pindurka gyerek szipog, sír,
Kisded ember rí a kopasz gerincen.
…………………………………
…………….

Körbe’ felperzselt legelők parázsa.
Úgy remeg, mint nyárfalevél, riadtan
Teste. Forró tűz lobogón, belülről
Perzseli, rágja.

M int amikor a hűvös pincébe
küldtek borvízért gyermekkoromban,
nyár közepén, rekkenő időben
az udvarról könnyen lefutottam
a rideg és komor falak közé,
lebegő nagy melegből hidegbe,
egy szál ingben, gatyában, forróra
kiizzadva és kimelegedve,
s a kellemesen hűs palackkal a
kezemben, ott a pince földjén
megálltam szusszanni pillanatra,
szememmel riadtan körkörözvén
a föld mélyén levő éjszakában,
s uzsgyi, róttam a lépcsőket vissza,
ki az udvarunk fényes terébe,
hol testem újra nap hevét issza –

M ert nem lehet kiszolgáltatottabb az ember,
mint egy nagy, üres, hófehér teremben,
a „kemence” előtt ülve félmeztelen,
arra várva, hogy a sorsa beteljesedjen.
Nővérke jön, kanül kerül a bal lábfejébe, hosszan
fekszik az ágyon,
s betaszítja egy kéz a nagy, fehér, irtózatos
„kemenceszájon”.

A ranyló tarlók, virágzó szarkaláb,
fennsíkok, csúcsok, ahonnan nincs tovább;
bodzák, kamillák, menták és füzikék,
lóherés örömtől duzzadó bibék,
zölden remegő, rívó rengeteg,
földi mennyország, fodros lombú berek,
kis pitypangok, sárgálló kutyatejek,
lomha csend, lombsusogás, tücsökzene,
hogy meghasad a szív, az ész is bele.

Ó , ki vagy, hogy a gyomromból a
félelem felugrik, itt ver a mellemen,
felugrik oda, mint a láz,
a forróság, az áradás,
támadás a test, a testem ellen,
hogy nyugtom soha ne lehessen,
belém vág, mint a villám,
szememből szórja szét a szikrám,
a mélyembe le, s perzseli végig
belül a földit és az égit,
zsigereim mind elemészti,
ropog a tűz, ég a prézli,
s füstje a szemembe vág…

D e a poklok tüzét gyújtva föl
kilökött az anyaöl
meg is szült és meg is ölt
meg is szült és meg is ölt²

A ranyló tarlók, virágzó szarkaláb,
fennsíkok, csúcsok, ahonnan nincs tovább;
bodzák, menták, apró virágú füzikék,
lóherés örömtől duzzadó bibék,
idilli ábrándok és pásztormesék,
egészség, erő, szívós egyszerűség,
földi mennyország, fodros lombú berek,
pitypangok, sárgálló kutyatejek,
lomha csend, lombsusogás, tücsökzene,
hogy meghasad a szív, az ész is bele…

M ennyi eltelt év s kihunyó parázslás,
Mennyi forrongó öröm és reménység
Ringatott, édes gyerekem, világló
Távoli kinccsel.

És az ősz, a tél, a tavasz, heves nyár,
Hold világának neszező sugári,
Nap sugárkévéi, ha rád vetődtek,
Boldogan ittad.

Most pedig mély kútba suhanva érzed,
Vonzza, rántja csak befelé a jussát
Az idő. Mint véreb, a koncra vágyva
Rágna magába.

S iratóasszony a feleségem,
jajveszékelt egész éjszaka.
Egy medence kocsonyában
lebegtem éppen. Utam nem
vezetett sehova.

Sötét volt ott és puha,
szikrázó langymeleg, s
mintha ragacsos üveg-
folyóba nyúlnál, Uram,
értem, olyan volt, olyan
mind a két kezed.

Nem fontos, hogy értem,
nem értem. Siratóasszony
a feleségem. Négy
égtáj felé sír egymaga.
Négy égtáj helyett
jajveszékel minden
éjszaka.

Úgy sír, hogy sírása
minden erejét elveszi.
S elveszettnek érzi
magát. Elveszettnek
érzi és hiszi.

M ég hiányát is elengedni
Szálljon csak menjen hát a semmi
Elűzni mindent elfelezni
Csak lengni csak lebegni lengni
Erős szárnyakat suhogtatva
Az ég alatt akár a semmi

És az ég már sokkalta kékebb
És a kék is még sokkal kékebb
Udvarközépre hát a széket
Hogy a hajnali hűs enyészet
Simítsa hűtse mint a harmat
Pórusaidat az egészet

É g a tűz, pattog a csikókályha.
Mikor volt? Melyik nap délutánja?
Tépi a szél a kertben a fákat,
szaggatja, töri a száraz ágat;
könnyű hófelhők lengnek az égen,
a kút vödrének jeges vizében.

Kipirul az arcod, hideg kezed
ahogy kezemben melengeted;
dideregve és némává váltan
ülünk ketten az üres lakásban.

Felállsz aztán, és teszel a tűzre,
s mint mikor a fény belülről tűz be,
lobban a láng, s egy szikra kipattan,
ahogy nyitod, s csukod azt a katlant.

L egszívesebben most felugorna, s az
infúziós állvánnyal együtt
futna ki az útra, az utcára,
hogy segítsetek emberek,
segítsetek házak,
tetők, segítsetek pulzáló terek,
mondjátok, mitévő legyek nagy
nyavalyámban,
elfogyatkoztam gondolatimban ³
segítsetek sejtek,
szövetek, szólj hozzá édes
csontvelő, segítsetek, tanácsotokat
várom
házak, tetők, szelek,
emberek
hozzátok kiáltok
(…)
megszabadulást tetőletek várok ⁴

S iratóasszony a feleségem,
olyan, mint a többi asszonyok,
kicsit törékeny, kicsit vétlen,
és megveszekedetten konok.




Akar valamit, talán tőlem
éppen, akar valamit, csak
nem mondja ki, akar valamit,
és egyre szomorúbbak a szemei.

T án jobb lett volna, ha akkor vége,
de ott vágtunk csak a kezdetébe,
jobb, ha felállsz, s a villanyt leoltod,
s maradnak belül azok a foltok.

S már nem kéne semmi, csak az a nap,
egyetlen egy hely még a nap alatt,
s egy ház, s egy függöny, ahogy lebeg,
s hogy olyan hideg mind a két kezed.

É s reggel még és délelőtt lesz
S a délelőttből újra dél lesz
És délután és újra éj lesz
Világosság s megint sötét lesz
Nyitod és nyílik az az ablak
Magadra nyitod és felébredsz

A szelek csak fújnak, a fák susognak,
a füvek
csak meghajolnak, a házak, tetők,
terek mind,
mind mély némaságba fúlnak…

R ézsutos sugarak szikkadt apálya,
kornyatag füvek, szík sarak hazája,
hol a vörösesszürke alkonyi égbolt
mégis a legcsodálatosabb fény volt.
Bogáncsot, kutyatejet termő vidék,
talpamba hasító, kavicsos szikék.
Őzek szeme, szarvasok rekedt szava…

E gy medence kocsonyában
lebegek éppen,
sötét van ott és puha,
szikrázó langymeleg,
s mintha síkos üvegfolyóba
nyúlnál, Uram, értem, olyan,
olyan, Uram, olyan
mindkét kezed.

S ehova nem megyek, hova tartok,
csak jönnek szembe azok az arcok,
szembe, aztán már mögöttem vannak,
leráznám őket, de nem akarlak.

Nem tudom, hol vagy, közöttük járhatsz,
tessék, azt mondják, itt vannak, várnak.
Csak a hangod nem szól, hogy ráznám le?
Leráznám, nem merem, hátha szólsz te.

M inek kérdezni percet s órát
Delejes szürke fénnyel szór rád
Furcsa színeket maszatol rád
A reggel – szikrái már körötted
Pattognak szöknek mint a szolgák

Mi se tudjuk és ott se tudják
Fának virágnak zsenge titkát
A dolgoknak velejét nyitját
Semminek fonákját túlját
Dehogy kérdeznek dehogy felelnek
Húzzuk mi is mert ők is húzzák
Bírjuk mi is ha ők is bírják

F ekszik, a kemencéből már csak
a
fej
látszik ki,
s mintha nem is ő volna, nem is ő
szólna, jelezne,
„Döntött-e, mit csináljunk?” És
int egyet, bólint a
fejével, hogy mehet, csak tessék,
nevében valaki.

H a előreviszed homlokod,
lecsukod lassan a pillád,
rád dermednek a csillagok,
s hullámzó bizonytalanság
önt el, mint a nagyvizek,
erdő rémeivel teli,
s görgeti remények, hitek,
s reménytelenség félelmeit.

F ekete szemű, szeműdükű ,
Szeretlek én, tes megszeress,
Narancs csecsű, kesken derekű,
Szeretlek én, tes megszeress. ⁵

Jegyzetek:

1 Nichita Stănescu–Kányádi Sándor-parafrázis

2 Nichita Stănescu–Kányádi Sándor-parafrázis

3 Kecskeméti Végh Mihály

4 Uő.

5 Ismeretlen szerző