Öröme volna legalább!
Mivel a térde nem hajol,
állva szunyókál valahol
Indiában az elefánt.
Igazi strázsa ez a vad,
ahogy ott áll a sűrüben
moccanatlanul, éberen:
azok a fülek, agyarak
soha, sohase alszanak,
ha be is csukódik a szem,
a csontja sem, a füle sem
alszik a sűrű fák alatt.
Libben a füle: recsegés,
agyara moccan: ropogás,
a dzsungel mélye csupa vész,
az ember alja vermet ás.
De kéne valami öröm!
Ez az ízület nélküli
elefánt épp úgy szenvedi
a poklot, a maga külön
sötétlő űrét, a hiányt,
akár az emberek emitt
városaik és falvaik
mélyén a finomabb magányt.
Választ egy fát, mely tetszenék
hű görcsei-, tüskéivel,
ezután ez a strázsahely
aludni állva, nézni szét.
Leszáll az éj, a rokmadár,
erre a helyre visszajár,
nőhet új erdő, száz határ,
itt alszik ezer éve már.