Lányi András: Oidipusz avagy a Természetes Ember

„Egy újabb szellem kezd felküzdeni”? Lányi András megoldásjavaslatának párhuzamait nem csak az általa kiemelt filozófusoknál találjuk meg (emeljük ki közülük Charles Taylort, Lévinast, a perszonalista filozófia egyik atyjának számító Martint Bubert és a kötetben közvetlenül nem hivatkozott, de a felelősség fogalma miatt központi szerepű Hans Jonast). Még az én utóbbi évtizedeket tallózó esetleges bölcseleti olvasmányaim is lépten-nyomon kínálják a kapcsolódási pontokat. Józef Tischner lengyel katolikus gondolkodó Lányihoz hasonlóan szintén a másik emberre való nyitottságban látja az ember lényegét (a színhelyre és az időre nyitottság mellett). A színhely ráadásul az ökológiai szemléletig vezet: a föld az emberé, de a földnek megvan a maga rendje, „tiltott gyümölcse”, ezért az élet és gazdálkodás a hagyományos értékek hierarchiáján alapul. Az így felfogott művelés egyszerre ön- és közösségépítő: „A gazdálkodás együttlét. Mint gazdák építjük magunkat. És együtt mélyítjük bölcsességünket, együtt kötődünk a földhöz. A gazdálkodás alapvető gyümölcse a hely megszületése.”

Tallár Ferenc a pozitív (vagyis nem valamitől, hanem valamire való) szabadságból vezeti le a felelős személyiséget: „Az európai kultúránkat és gondolkodásunkat mélyen meghatározó zsidó-keresztény tradíció egyik alapvető mozzanata”: „»nem vagyunk a magunkéi«, és éppen ezért válasszal, felelősséggel tartozunk”.

Juhász László a „szenzista” és idealista önfelszámolással szemben ajánlja a „realista” bölcseletet. Az előbbi kettő „abból az ismeretelméleti kételyből indul ki, hogy az emberiség mindennapi, közös tapasztalata, amely szerint a tudaton kívüli valóság létezik, nem megbízható, és ezért a valóság a kritikus számára közvetlenül nem ismerhető meg. A valóság létét tehát be kell »bizonyítani«.” A realizmus „nem az ismeretelméleti kétely, hanem a közös emberi tapasztalat bizonyossága”, amely természetesen tisztában van azzal, hogy olykor rászorul a tudományos, technikai, közösségi és egyéb kiegészítésre, ellenőrzésre.

Lányi így ír: „A karteziánus kiindulópontból következő módszertani individualizmus eddig nem tette lehetővé, hogy az Én és a Másik (vagy mások) közötti személyes viszonyt mint az etika alapját tematizáljuk.” Erre rímeltethető Szombath Attila (és nyilván: még mennyien!): „Az újkori filozófia helyesen látta az »én« konstruktív szerepét a megismerésben. Ugyanakkor teljesen tévesen értették meg magát ezt az »ént« – a valódi Lét­struktúra bonyolultságában is egyszerű szerkezete helyett a des­cartes-i dualizmus ontológiailag átgondolatlan szakadékának egyik partjára helyezve s így tárgyaitól elidegenítve azt.” „Az in­ter­per­szo­nalitás a szellem kifejezett tartománya” – teszi hozzá Szombath.

Mit mond hát maga Lányi András, akit filmesként, szépíróként, esszé- és tanulmányíróként, közéleti tényezőként és környezetvédőként ismerhet, aki odafigyel? Ugyanazt, amit korábbi köteteiben, csak egy kicsit más oldalról, csak egy kicsit továbblépve. Az alaphelyzet: a válság. A nemzet, a társadalom, Európa, az emberiség, a természeti környezet és a személyiség egyaránt a széteséssel, a kiürüléssel, a lezülléssel és a pusztulással szembesül. A távlat: az okokat feltárva, a torzulásokat kiigazítva lehet remény a megújulásra, az értékek helyreállítására.

A 2009-ben megjelent Porcelán az elefántboltban elsősorban a krízis társadalmi-politikai vonulatát követte figyelemmel. Egyik központi meglátása: „A demokratikus jogállam tehát fokozatosan veszíti el legitimitását, hatalmát és tiszteletreméltóságát. […] a technológiai-gazdasági rendszerek működtetéséhez fűződő uralmi érdekek túlsúlya az ésszerűségnek egy rendkívül korlátolt és öncélú felfogását juttatta uralomra: az lett az ésszerű, ami javítja a rendszer működésének a hatékonyságát.”

Jelen könyvében a szerző annak jár utána, hol siklott ki a „felfogás”, és miként zökkenthető helyre. Ám itt sem áll meg. Mint egyszerre elméleti és gyakorlati, sőt, a közéletben is otthonos szellem fölvázolja az új emberképből adódó társadalmi, intézményi változások tervezetét. (Bár azt is tudja, ez a mai rendszer logikájával vagy egy esetleges diktatúrával aligha valósítható meg. Leginkább egy katasztrófa kényszerítheti ki. És csak kis esély, de esély, hogy talán van idő és mód az észjárás lassú átalakulására.)

A válság velejárója a bevált értékek torzító kisajátítása. A műveltség helyét az adatkezelés vette át, a jóságét-szépségét a kereslet-kínálat, a bölcsességét a szakszerűség, a szellemi teljesít­ményét a (kereslethez viszonyított) hatékonyság, a tudásét az információ, az igazságét a működőképesség, a boldogságét az élvezet, a fejlődését a növekedés, a szabadságét a mértéktelenség. Mindez fölvet két olyan vitapontot, amelyek – egymással szoros egységben – a Lányi-féle gondolatmenet továbbszövésének centrális kérdései lehetnek. Egyrészt a felvilágosodás, illetve az egész modernitás mibenlétét és értékelését. A szerző azt sugallja, hogy a fenti átalakulás eszméi „nem a felvilágosult modernitás eszméi, hanem a modern dekadenciájának bomlástermékei”. Ezek szerint a modernitás szükséges és kívánatos. A hagyomány értékeinek sallangmentesítéseként, átvezetéseként képzelhető el leginkább a kedvező megítéltetés. A hamis tekintélyekkel való leszámolás azonban átcsapott a tekintélyek teljes elvetésébe. Na de miből következik a hagyomány, az igazolt tekintély elsőbbsége? Nyilvánvaló: a közösség és a bevált életrend őrzése (ma már inkább: visszanyerése) alapvető feltétele az emberi létezésnek, minőségnek. Ám itt is ketté­ágazik a kérdés. Jöhet a másrészt: a közösség önmaga alapozza meg magát, vagy csak transz­cendens, isteni biztosítékra alapozható? A szerző megáll az önmagát működtető közösségnél, ezzel azonban nem vágja el, bár említetlenül hagyja az esetleges transzcendenciához fűző szálakat. (Ki tudna ma ezekről hitelesen vallani? Kevesen.)

Lányi a modernitás számos kritikusával ellentétben úgy véli, „nem az ember kiváltságos szerepének túlhangsúlyozása, hanem tökéletes félreértése sodorta válságba civilizációnkat”. (Márpedig: „a bűn az önismeret hiánya”.) A félreértés két szálon fut. A Kant nevével fémjelezhető irányzat az általános emberit tette az én középpontjába, ezzel végül az egyén felszámolását, a közjó zsarnokságát se­gítette elő. A közjó zsarnokságától megijedt, ma hang­adó neoliberális filozófiák az egyéni vágyakat, szenvedélyeket azonosítják az énnel, így a hatalom- és kéjvágyat, illetve a versengést fokozzák zsarnokivá. (És az sem jelent ebből igazi kiutat, ha az emberi természet lényegének nem a versengést, hanem az altruizmust valljuk, például Kropotkinnal.)

Az egyéni indulat- és vágykiélés addig látszhat viszonylag sikeresnek, amíg van mit rabolni embertől, környezettől. A kizsákmányolás azonban véges és önpusztító folyamat. Hiszen végesek az erőforrások. De még ha nem lennének végesek, akkor sem ez lenne az emberi kiteljesedés útja. A mértéktelen pazarlás nem jólét, csak „silány kárpótlás” a normális élet hiányáért. Az igazi javak nagy része közösségi. A magára hagyott ember nem tud kiteljesedni. Ezért az embernek nem autonómiára van szüksége, hanem jóságra, segítségre, társra. Az emberi lényeg az egymás közti kapcsolatokban bontakozhat ki, a másik iránti felelősségben. A globális világban azonban ez ellen hat a bürokrácia, a gazdasági és technikai automatizmus. A megoldás valamifajta emberléptékűség helyreállítása lenne, ha nem is kiiktatva az előzőeket, de legalább melléjük zárkózva. A környezetet illetően pedig a rendszerek beláthatatlan bonyolultsága miatt „ezentúl nem a leghatékonyabb, hanem a legkíméletesebb eljárást ajánlatos előnyben részesíteni”.

Lányi fő bölcseleti tétele abból a belátásból következik, hogy nem az énbe zárt ösztönök kiszolgálása az eszmény, hanem az emberi kapcsolatok felelős, alkotó megélése. Ez az, ami igazán megérint, alakít, és általunk is alakítható. A tétel pedig így fogalmazódik meg: „amellett érvelek, hogy az erkölcs rendjének van evolúciós szerepe”. Más szóval: az etika elsődleges az ontológiához képest. Méghozzá az az etika, amely mindenekelőtt konkrét helyzetekhez kötődő dönteni tudást jelent: „az emberhez méltó vagy istennek tetsző, harmonikus rend létrehozásának igyekezete talán a művészetekkel hozza közelebbi rokonságba: az etikai értékek helyzete inkább az esztétikai szép és rút státuszához lesz hasonlatos, mintsem a megkövetelt vagy tilalmas viselkedés jogállásához”.

Hogy jön ide a címbe emelt Oidipusz? Lányi általa példázza a „Természetes Embert”, a ma uralkodó libertariánus emberképet. Vagyis az erkölcsével a puszta természetet kiigazítani, fejleszteni képes személyiség ellentétét. Meglepő lehet, hogy egy természetvédő nevezi így a nem kívánt típust. Ám éppen arról van szó, hogy míg az állatvilágban be van építve a szükségletkielégítésbe és a vágykiélésbe önmaga kontrollja, az ember ezt a negatív visszacsatolást képes ideiglenesen kiiktatni.

„Théba trónján a Természetes Ember ül: az erősebb és eszesebb jogán uralkodik a kétlábúak és a megszámlálható dolgok felett. A helyes szá­mítás uralma legyőzi a babonát, és az embert ret­tegésben tartó mitikus szörnyeket megfosztja varázserejüktől. Manapság úgy mondanák: va­rázs­talanítja a világot. Oidipusz hatalmának forrása a természet (a Szfinx) felett aratott állítólagos győzelem. […] A Városban rend van: az absztrakt számítás és a mindenkivel egyaránt kérlelhetetlen jóindulat kormányoz. […] legitimitása a modern racionális uraloméhoz hasonlatos: vélt kívülállása igazolja, az a feltevés, hogy a részérdekekkel szemben közömbös, a helyi történetekben érintetlen.” Aki azonban így oldja meg a világ rejtélyét, „annak kijár a méltó jutalom: szülőanyjával hálhat, és a fejére teheti legyilkolt apjának koronáját”. Oidipusz választásával a szerző a mítosz, a kultúra, a történelem, valamint az irodalmi hagyomány eszméltető távlatába állítja a különben gyakran bénítóan mainak látszó kérdéseket.

Szophoklész drámája szerint a mitikus kor számára volt kiút a Természetes Ember zsákutcájából: az erkölcs fölfedezése és vállalása. Oidipusz tudatlansága miatt bűntelennek nyilváníthatná magát. Ő azonban magára veszi az etikai megmérettetést és a vele járó bűnhődést, így saját és közössége létét új távlatba helyezi. Szörnyűségeket él át, de megbékélve hal meg. A különböző erkölcsi felfogások összefonása nagy próbatétel lesz az utódoknak (lásd az Antigonét), a döntő lépést azonban elvál­lalta ő, átlépte az erkölcs nélküli és az erkölcsi határát. (Liget Műhely Alapítvány, 2015)