Méhes Károly: Néma galambok utcája

Porr Benedek, a negyvenöt éves történelemtanár egy kárpátaljai osztálykirándulás során sms-ben értesül hajdani osztálytársa halálhíréről. Az üzenetet éppen a Vereckei-hágónál olvassa el. Méhes Károly aligha választhatott volna ennél megfelelőbb szimbolikus helyszínt új regényének nyitó jelenetéhez. Elvégre amennyiben a honfoglalást gigantikus road movie-ként tekintjük egy egész nemzettel a főszerepben, akkor a Vereckei-hágó az utazás katartikus csúcspontja, a megérkezés pillanata, amelyen túl már az úti cél belakása kezdődik el. A Néma galambok utcája című Méhes-regényben azonban ez az emblematikus helyszín egy másik, egyszemélyes road moviekiindulópontjává lesz, amely a fizikai valóságban Győrtől Máramaros­szigetig vezeti a főszereplőt, a lélek és az emlékezés tájain azonban még messzebbre, olykor több évtizednyi távolságra kalauzolja el önmaga és mások emlékezetében, s egyúttal arra is lehetőséget nyújt számára, hogy az út állomásain újra meg újra magára öltsön egy-egy addig ismeretlen szerepet.

Méhes Károly regényében ugyanis, mint minden valamirevaló road movie-ban, a térképen megtett távolságoknál sokkal fontosabb az a belső út, amelyet önnön lelkének és elméjének tájain jár be a főhős. A felesége által elhagyott, saját életének eseménytelenségétől szenvedő tanárember esetében az utazás tétje az, hogy hová torkollik végül a megérkezés: abba az életbe és ahhoz a Porr Benedekhez tér-e majd vissza a főszereplő, ahonnan és akiként elindult, vagy képes-e a hajdani jó barát halálát egy gyökeresen új fejezet kezdetévé alakítani önmaga életében?

Porr Benedek utazását az teszi egyedivé és igazán érdekessé, hogy vonala rendre mások életét keresztezi, és újra meg újra lehetőséget kínál a főhős számára arra, hogy ideig-óráig átvegye olyasvalaki szerepét, aki a mellékszereplő mindennapjaiban már nincs jelen. A regény második fejezete például egy egyszerre megható és bizarr rituáléban kínál szerepet Porr Benedeknek. A halott barát özvegyének kérésére ugyanis a tanár Pöttendi Mara társául szegődik arra a pár hétre, amíg az asszony újraéli tizennégy éve halott kislánya utolsó napjait, valamint a végzetes vízi baleset és a születés évfordulója közötti várakozás időszakát. Mara ugyanis a gyászmunka egy egészen egyedülálló formája révén próbálkozik megbírkózni a röviddel hetedik születésnapja előtt vízbe fúlt gyermek halálának emlékével. Hétéves szakaszokban, hajdan vezetett naplójának bejegyzéseire hagyatkozva, napról napra, a legapróbb részletekig újraéli közös életét Sárikával, egészen a tragikus napig, és szüksége van valakire, aki átsegíti a halál évfordulóját követő várakozás tíz napján, mígnem a gyermek születésének évfordulóján újrakezdheti az emlékezést közös életükre.

Méhes nagyszerű írói kvalitásairól mi sem tanúskodik jobban, mint az a fokozatosság, ahogyan a szenvtelen, aprólékos részletekbe menő tárgyilagossággal ábrázolt mikrojelenetek során a gyermekélet teljes újraélésének rituáléjától még valamelyest idegenkedő Benedeket végül valóban Mara elhivatott partnerévé teszi az emlékezésben. E fokozatosságnak köszönhetően észrevétlenül maga az olvasó is a tanár és az anya társává szegődik a gyászban és a gyermekszületés eksztatikus örömében. Ezek azok a pillanatok, amelyekért a prózaírónak érdemes tollat ragadni vagy a klaviatúra elé ülni, amikor az első látásra mégoly bizarrnak tűnő cselekmény végül katartikus, átélhető olvasói élménnyé nemesedik. A takarékosan megformált, remek dramaturgiai érzékkel adagolt jelenetekbe szerkesztett prózamondatok itt vérbeli szómágiává lényegülnek át, és Méhes még ezt is fokozni tudja, amikor a történet kulminációjában váratlanul színre lépteti az idős asszonyt, aki huszonegy évvel korábban is ott volt a baleset helyszínén. Végül a tolókocsiba kényszerült asszonyság Sárika halálának megidézése apropóján megosztja Marával és Benedekkel a második világháború idejéből őrzött emlékeit, amelyek ugyancsak gyermeksorsokat idéznek fel, az olvasó pedig eltűnődhet azon, mennyire viszonylagos és generikus is a kívülálló számára minden tragédia úgy, hogy mindeközben egyedi és univerzális jelentőségű azok számára, akiket személyesen érint. Azon kegyelmi prózapillanatok egyike ez a regényfejezet, amikor az írónak sikerül keveset markolnia és mégis szédítően sokat fognia, és a szereplők egyéni sorsán keresztül megvillantania valamit, ami egyetemes és általános érvényű.

Bár ez a fejezet önmagában, hosszú elbeszélésként is remekül megállná a helyét, csak egyetlen állomás Porr Benedek utazásában. A road movie műfaja nagyon jól áll Méhesnek, aki Forma–1-es szakújságíróként is ismert. Nagyon ért hozzá a szerző, hogy néhány jól adagolt mondattal érzékletessé tegye az országúti vezetés egyszerre monoton és impulzusokban gazdag élményét, ráadásul az utazás során használt különféle járműveknek is képes személyiséget adni, jól érzékeltetve a gépjármű egyedi hangulatát, legyen szó Farkas Bertalan egykori Volgájáról vagy akár egy régi Volvo limuzinról. Méhes mégis képes ellenállni a kísértésnek, és nem veszti szem elől, hogy a tényleges utazás csak díszlet, amelynek elemei között az igazi, a belső út drámája játszódik. Ennek a szerzői fegyelemnek és figyelemnek köszönhető, hogy a regény olykor meglepő kettős életet él teljes természetességgel. Van úgy, hogy Benedek akaratán kívül egy erdélyi műkincsrablási kísérlet egyik főszereplőjévé avanzsál, a krimibe illő szál azonban az apjára való emlékezéssel sodratik össze egyazon fonallá, a fejlövést követő lábadozás története pedig egy egyéni sorson keresztül az erdélyi magyar arisztokrácia történelmébe is bepillantást enged, miközben a főhős a múlt egyik új, lehetséges változatát megálmodva anyja halálának emlékével birkózik meg sikeresen.

A regény elég korán elkezdi érlelni a bizonyosságot azt illetően: Porr Benedek számára megadatik majd egy újabb élet az után, amelyet utazása kezdetén maga mögött hagyott. Az olvasói kíváncsiságot azonban mindvégig fenntartja, sőt, fokozni is képes Méhes Károly azáltal, hogy újabb és újabb lehetőségeket villant fel arra, hogyan is fest és kinek a társaságában indul el majd ez az új élet, miután Porr Benedek utazása céljához ér. Anélkül, hogy megfosztanánk az olvasót a meglepetés élményétől, annyit áruljunk el csupán, hogy a szerzőnek sikerült olyan végkifejlet felé kanyarintania a tanárember életfoglalásának történetét, amelyre alkalmasint a legkevésbé számíthat az olvasó. Így lesz a Néma galambok utcája egy eseménydús road movie kulisszái mögött zajló, fordulatokban nem kevésbé gazdag belső utazás regényévé, amely mintha azzal az önzetlenségre és empátiára szólító üzenettel gazdagítaná az olvasót, hogy egy új élet záloga nem feltétlenül az, ha végérvényesen szakítunk a régivel, és hogy sokszor a mások tragédiájának önkéntes megélése nyit utat ahhoz, hogy a sajátjainkat végleg magunk mögött hagyhassuk.