Barbárok

Konsztantinosz Kavafisznek

Felső. Közép. Alsó. Három
összevont településrész
haranggal temeti álmom
meggyökérzett munkagödrét.

A háromszor csavart, műemlék
körtefát, leltári fűrészt
üvegburába ültették,
fogait tompára nyűtték.

Felsőt, alsót húz sátrában,
árnyából kibújik Iszkáz.
Meztelen csigákra rázárjam,
behúzom a kettős cipzárt.

Középsőt felsőre, alsót középsőre
húz a falu, összehangolta harangjait,
a középső templomét mégsem hallani,
széljárás keveri a kocsmai lapjárást.
Azt beszélik, hogy bezárt a kocsma,
rétegesen ajánlatos öltözködni.
Meleg felsőruházatot húzok
az alsóneműre. Nem mintha hideg lenne,
annyi szél fúj, hogy a három harang
háromféle hőmérsékleten rezonáljon,
de nyolcvan centi mély, negyvenötször
negyvenötös gödörből nyolcat
alapozunk a tűzrakó oszlopainak.
Hányan lehetünk? Tizenketten,
ifjú fővárosi értelmiségiek –
így aposztrofáltak volna bennünket
kilencven előtt, most nem hívnak sehogy,
azt beszélik, hogy megszűntek a lapok,
csak nem adnak hírt róla, mert megszűntek.
Ásóval, lapáttal bontjuk el a porózus
felső réteget, az alsó szint agyagát
csákányozzuk. Valaha istálló állt itt,
vagy disznóknak hidas, patkót forgatok ki
a földből, avar sírmellékletet, trepanált
koponyát. Ilyen mélységben túl szűk a hely
a csákány lendítéséhez, körömmel
kaparunk tovább. Meglazult tejfogak
haranghúzása egy gótikus
állkapocs-panorámából. Hirdetik,
hogy lesz játszótér, ravatalozó,
kevert a szombati ultipartihoz.
Kocsma kever alsó, felső réteget,
légörvényt, gyökércsomót. Felső
harangszó helyére szél csavar
alsó és középső lombkoronát.
Zsinegeket feszítve alaprajzzá
alakítjuk a megbolygatott kertet.
Vizet, homokot, sódert és cementet
talicskázunk, vulkanikus talajba
kötnek gázpalackkal feketére perzselt
faoszlopok. Rozsdamarástól, orbáncos
csípéstől nyikorog, vacog a vackorszár,
kompótot se főz be télire kompország.
Szép gyermekem, jöjj ki a rétre, hol
traktorok hangja zenél, egyetlen hét
alatt föl kell építenünk a tűzrakót.
Nézz föl, szeptembervégig cipzárazza-e
vadlibavonulás a föltépett határt.
Hozz számlát vasúti költségeidről,
ha visszafordulsz, megtérülsz, meg nem
erősített híresztelések zörgetik
a kukoricást. Történelmünk egyetlen
asszimilációs folyamat, ezt beszélnék
szemenszedett vezércikkek, ha betűit
szélnek nem eresztik. Bontott grófi
téglákat döngölünk buckás törmelékre.
Vízszintezünk, homokot gyömöszölünk,
spaklira sózunk, a fölösleget
kisöpörjük, újra vízszintezünk,
beszámozzuk a töretlenül lezárt
éveket, félrehajítva, mi csorba élű.
Pofont kever és oszt a kocsma, homok,
oltott mész, víz, cement saccperkábé
forrasztja csontjainkat, hullámzik
az átabotában lerakott padló.
Fejüket csóválva helyi mesterek
tiszteletüket teszik, ingatag hittel
azt beszélik, építményünk összedől.
Rossz szájízű agitátorokon,
rajtunk köszörüli nyelvét boldog,
boldogtalan. Gatterral aprítjuk
kerekerdő alját, porhintéstől prüsszög
bocskorunk, papucsunk hintőportól.
Hórihorgas, színpadi kóristák
polkáznak kaszás-keresztes kőrisfák
zászlónyelével, pedig söprögetünk,
s a téeszbe vitt NÁSZLÓ kifogástalan
szélhámos. Minek a termelőeszköz,
a ház? Szarért, húgyért elpasszolnák.
Szabadulna már az önkormányzat
e tanácstól reá szállt, szélső telek
nyűgjei alól. Kinek is építkezünk,
szögtelenítünk, szálkátlanítunk, hántolunk?
Csapolást ütve, kajszuló gerenda
szögletét csiszolva minek szálkásodunk?
Meg-megugrik görcsön gépszalag, káván
körtecsutka, guggolástól térdszalag,
nyeldeklő ádámcsutka, közmunkások
fújják a füstöt, szisszentik a sört.
Híre megy, hogy a kukoricást zörgetik,
ettől ég kezünk alatt, körmünkre a munka.

Tetőnk föld alól föléled,
hajlik a léc, cserép recseg,
a fedélszék-eresztékek,
szarufák és szelemenek

Makita csavarbehajtó
forgásától kiropognak.
Felső, Középső és Alsó:
három különböző toldat.

Ég potyog le háromfelé,
Felső, Középső és Alsó
összefonnyad, bús körtelé
facsarodik, ha elalszol.

Egyetlen hét alatt föl kell építenünk
a tűzrakót. Azt beszélik, összedől,
ne aggódjunk, nem tudja meg senki,
faluhelyen így jó, nehogy feszegessük,
miért, s a föld, ahová épül, vajon kié.
Ébredj, három harang zúg! Vizet veszít
barna körte, varangy-lúg, betonkoszorú.
Süllyed a besöpört cement, kálciumot
von el ízületeinkből a habarcs.
Folyékony masszába mártott fandlit
forgatunk könnyed csuklómozdulattal,
mint eleink a kardot. Agyhártyánkat
somlói törköly dehidratálja.
Az andráskeresztek átmeneti
rögzítéseit, az élesre fent
karókat szegélyeikből kiütjük.
Visszatermeljük a földet rézsűs
támasztéknak, csapadék alá ne mossa,
fedélszékbe viharléceket szögezünk.
Mi más az alkotás, mint technológia?
Ha mástól nem is, ettől dagad keblünk.
Felgyorsítjuk a tempót, lapot húzunk
tizenkilencre. Azt beszélik,
kártyavárként dől össze a tűzrakó,
mire államilag fölszerszámozott
hadiménesen beügetnek a hettiták.
Szmoljan felől, elfüggönyözött harci
szekereken begörögnek a hettiták,
a bolgár nép csergeszőr-hullató
ajándékszobájában fokossal verik
a szmoljani emlékház makettje fölé
függesztett harangjátékot, megfújják
a kecskebőr-dudát. Komisz térfogyasztók,
élménytalálók, mindent a szemnek,
semmit a kéznek, ne szorítsátok be
lándzsátokat a satupadba, leltári
száma van! Kelekótyán behordtuk
a sarat, lejárt a hét, mégsem készült el
tűzrakónk, akárki tűzrakója. Kárba
veszett a belénk diktált, zaftos marhaszegy,
meggyes pite, több hekto pálinka.
Nem lesz többé folyosó, tisztaszoba
felvonulási terület, ki innét!
Eloldalgunk dolgunk végezetlen.
Azt beszélik, szakszerűbb munkaerőt
fogadnak helyettünk, hettiták zörgetik
a határszéli kukoricatáblát.
Bőven hagyunk hátra tárgyi mementót,
nemcsak kastélyokban születtek nagy elmék,
olvassátok vendégkönyvünket. Micsoda
kultúra volt a miénk, kiskocsmánk bezárt,
nem verték a blattot, furminttal itattak,
pajtás, ez ám a vendégszeretet!
Három vékony rétegben majd a hettiták
kezeljék le a fát, csiszolt lécet, szőrös
éleket, bütüket, álljon napot, fagyot.
Első harangszóra színtelen páclével,
második harangszóra borovi lazúrral,
harmadik harangszóra kecskebak vérével,
mindig telítésig, de sose vastagon,
mélyen beitassák, nehogy lecsöpögjön,
száraz ecsettel az elfolyt festékcsíkot
húzzák le azonnal, mielőtt rászárad.

Harci szekér a vaskorból
zörgeti a kukoricást,
három templom harangozzon,
sós kútba tesznek a hettiták.

Fűrészel a stihl. Nyír a flex.
Szedetlen rohad a körte.
Kell egy projekt, hogy kárba vessz,
gyújtósnak vágd magad tönkre.

Kidől a szekrény, Szent Mihály,
tűzrakót, asztalt bont a tél.
Vacogva várjuk, jó hettiták
mégse jönnek, hogy befejezzék.