Csorvási miniatúrák

A terheik

Futok haza, az új fiú, mögöttem,
az iskolától házunkig tart a hossz,
nap nap után kavicsokkal, kövekkel
rohannak, mozgó célra tarts!, s a táskám
rohadt nehéz, segíts!, a kőnek súlya
az ő kezüket nyomja, ők fáradnak,
az ő inaik, izmaik húzódnak,
hajítanak, végül le-lemaradnak.
Teher nekik – az én köveim azok.

Jövés-menés

Éjszaka nálunk nagy a jövés-menés,
a vizit, egyre csak a vendégsereg,
hajnalban a rossz emberek csengetnek,
éjféltájt a jó emberek kopognak.

Hajnalban

a csengőfrász
nem rettenet nem rémület nem ijedség
– egy görcs
eszméletvesztés nélküli
éber
izomzatot összerántó féktelen
görcs

Éjféltájt

Nincs liszt, nekünk nincs, nem jár, anyám pedig
azt a kígyózó sort mégis kivárta,
a parasztoknak van, a parasztnak jár,
a bennszülött, az őslakos, a helyi,
parasztkarácsony kalácsa gőzölög.

Éjféltájt jönnek el, soruk kivárják,
kígyózó lánccá lesznek, egy vassodrony,
máshol nem hallani, úgy kopognak be,
mindegyik két tojással ablakunknál
legmélyebb méh-meleg gőzüket hozzák.
– Nekünk van a legtöbb tojásunk.
•
Tanár úr oson, most senki sem látja,
Nem lehet színjeles, ki, tudja, ilyen,
Nevezze meg azt a három tantárgyat,
Ha kérhetem, amihez ragaszkodik.

Egyszer

És egyszer csak nem zúgtak, nem repültek
a kavicsok, sem a kövek, a porban
maradtak végleg, helyettük labda szállt
fel-fel az égbe, s én olyan magasba
rúgtam, hogy amikor elmentünk, még ott
fent egyre feljebb repült.
Egyszer visszajövök majd, és lecsapom.

Egyet mindenáron

„Ahova akartál, nem mehettél,
Ahova akarták, odamentél,
Te is elfogadtad, amit adtak,
Azt tanítottad, amit akartak.

Neked is van saját házad, kerted,
Örülj, ha nem tagad meg gyermeked,
Magába oltott a Saint-Just-réteg,
Nem volt halálos így ez a méreg.

Ott állsz a vöröslő örömtáncban,
Te is egy szem lettél: szem a láncban,
Számon kérik, mit odavetettek,
Protestálhatsz, már úgyis benyeltek!”

„Egyet, csakis egyet mindenáron:
Élni akartam. Volt választásom?”