1. fejezet

Izzó

(Érintés-szutra)

Az érintésnek idejében vége is kell legyen.

Meg kell állni, lányok a hegyen. A hegyoldalon.

Még zuhanás előtt, igen: a lejtőn.

Nem mászunk fel a hegyre a világ minden kincséért sem, ha nem érdemes.

A szerelem hegyeket mozgat?!

Na, és ha mozog az a hegy?! Na? Na!

A lány óvatos. Ha mozog a hegy, a lány nem megy tovább!

Na.

Vagy kell neked hegyomlás? Égszakadás? Hogy egyebet ne említsek?! Földindulás?

Kislányok, nem mindegy ám, hogy miként lesztek nagylányok. Az én szememben a kislányok is nagy­lányok.

Mert már a kislánynak is kell a tudás. Tudnia kell az ember lányának, hogy mi az élet, és mi a fundamen­tuma.

Tudnod kell: a tested árulkodik. Elárul! És ki is tol veled. Tehát befogod a pofád, és összezárod a tested. A szájacskádat néha kinyithatod. De a tested zárva tartod.

Tudják! Tudja minden gavallér, hogy nyithatóak va­gyunk, lányok.

Am az okos kislány tudatja: kisasszony még, de saját testén ő a nagyasszony, aki mindent tud, és mindent zár!

Elegancia, drága kis nagyasszonyok. Bíborban is, bársonyban is, foszladozó rongyokban is, szimpla meztelen bőrödben is: pomp and circonstance! Eb­ből nem engedhet Pompéry Constance.

Csupán két ujjal, de hatalmas erővel. Mintha csak táncolnál, még ha nem is a tánc esete forog fenn ép­pen. Legyen frakk, zakó vagy katonazubbony, a fér­firuha hajtókájára illesztett laza tenyérrel, csupán két ujjal távol tartjuk a ránk tolató gavallért, bele­értve tolakodó combját és nekünk feszülő csípőjét. Oldalra lépsz, majd hátra, olykor előre, rímelsz min­den mozdulatára, de nem engeded be. Ha felhevül, ha izzik a gavallér, akkor már nem mon­sieur Jean, le jeun gentilhomme, hanem egy izzó Jan­csi.

Izzó, vörös Johnny.

Kislányok seregeit vezettem át a tüzeken. Nekem hi­hetsz, kisfiam, Stanci néni a kedves mamádat sem vezette félre. Már zsenge kislánykorában az agyába véstem, pedig akkoriban még élénken fungáltak a császárok, királyok, tele volt zsúfolva velük egész Európa, na és érintőlegesen említem, de nem mellé­kesen, hogy grófnőnek hazudta magát minden primitív ringyó. Na-de-szóval-bizony Konstanze von Pompéry nem titkolta az édesanyád generációja előtt, amit idejekorán tudniuk kellett. Hogy.

A tűzben minden lány egyenlő.

És gyilkolhatták a cárokat, cárnőket Moszkvában, rugdoshattak császárokat, hercegnőket Bécsben, csi­nálhattak proletárdiktatúrát az urak Budapesten, akaszthatták nagyapádat, mert akkor meg azt mon­dotta Pompéri Stanci elvtársnő, hogy kis elvtársnők, mi pedig most megtanulunk kecsesen menetelni. És felvonulunk, menetelünk. A haladásért. És áthaladtunk a tűzön.

A tűzben csak az számít, hogy mit tudsz a tűzről!

Fiúkhoz dörgölőző, izzásig hevülő, simulékony lá­nyok, akik két ujjatok helyett combbal tapogatjátok a gavallért, vigyázzatok!

Nem kell túlzottan játszani a tűzzel, mert komoly tűzvész lesz belőle, ezt minden generációnak hirdet­te a Constance.

És ki is tört a háború, azt élvezték egy-két hónapig Habsburg első Ferenc József császárék. Na, de ekko­ra háború ilyen kis, ilyen szűk körű élvezetért?! És aztán négy év alatt szétment a haza. Sőt, több ha­za is szétment! Szinte minden haza szétment.

De te, kislányom, ne essél szét. Nem eshetsz szét!

Tudod! A te tested a te országod. Lehetsz Anglia. Legyél Dánia!

Kis ország, de büszke ország. És ha jön egy izzó da­lia, és te megremegsz, és érzed, hogy valami felizzik Dániában, mélyen benn Dániádban, akkor érezzed a határaidat is.

És akkor, kislányom, ha biztos vagy benne, hogy nem ég el, de csak akkor: éljen a haza!

2. fejezet

Hegy a heggyel

Egy hegy megy

Aurelian Stefanescu, a Román Királyság hadsereg­ének főhadnagya négy nappal azután, hogy megis­merkedett Perle Micivel, a legyőzött Magyarország megszállt fővárosának egyik, jó családból való úrilá­nyával – döntött. Feleségül veszi Perle Micit.

Perle Mici is döntött: ő lesz Aurelian Stefanescu felesége.

Egyiküknek sem volt nehéz ezt kimondani. Nem kimondani lett volna nehéz, hiszen amit éreztek, az nem hogy őket, hanem eget-földet megmozdított volna – „heaven and earth”, váltott Mici franciáról angolra.

Amint kimondták, hogy házasok lesznek, mintha minden megváltozott volna. Hiszen most már min­dent szabad. Azzal kezdték, hogy szégyenkezés nél­kül megnézték egymást.

Stefanescu főhadnagy nagyon tetszett magának.

Egy érett, nyugodt férfi. Egy római jellem. Nem kell neki rejteni és rejtőzni. Mintha egyedül – ketten Micivel! – volnának az ég alatt. Mici az ég.

Az ég alatt egyedül egy érett férfi. Az ég alatt nem kell rejtőzni. Nem kell rejteni. Teljesen nyíltan kisé­tál az ég alá a férfi. Szabadon.

A fiúk egész életen át fegyelmezik magukat. Rejtik a farkukat. Ne vegye észre a lány, hogy áll. RE­MÉNYTELENÜL áll, mert úgysem kezdünk vele semmit… Hát visszaparancsolja a fiú, ha római jel­lem, a farkát kushadóba, mint a kutyát. Ül? Ül! Nem áll. A szentségit, nem állsz hiába!

– Csinál ő is, a Fanica, amit akar, szabadon – mondta franciául Aurélien Stephanesco főhadnagy, és nevetett, és bevallotta Micinek, hogy nem akarta úgy megnevezni a farkát, hogy: „le petit Aurélien”, mert, he-he, mégsem illendő lekicsinyelni, nem esne jól így emlegetni. Ezért inkább úgy szólítja, ahogy Stefanescu családneve után a gimnáziumban a bará­taival egymás közt: Fanica.

– Istvánka – vélte Mici. – Ez egy komoly dolog. Ez nem egy Pistike.

És sétáltatták egymás mellett, egymás között a ko­moly Istvánkát, aki független akarattal lóbálózott, ágált, összegémberedett vagy ágaskodott, Stefanescu főhadnagy nem igazán vezényelte. És nagy élmény volt nem vigyázni rá. Hagyni, menjen Istvánka a maga feje után. És csak Micire figyelni.

Mici kissé sajnálta, hogy az ő teste zártabb. Mert a két melle mégsem egy-egy Istvánka.

De a Stanci néni soha nem érezhette ezt a páratlan szabadságot, a Stanci ehhez képest semmit nem tud. „Letapogatod, édes lányom, a farkát a comboddal?” Ugyan, az hamis beszéd, Stanci néni! Ha simogatni akarom, akkor simogatom. „Ha comboddal érzed a keménykedést, akkor visszavonulsz, el a kis vadállat elől, amely elüt tégedet, mint egy ágyúgolyó.” Hát nem, Stanci néni, nem félünk az Istvánkától.

A főhadnagy és Perle Mici fáradhatatlanul sétáltat­ták Istvánkát, nem féltek tőle.

Nem féltek talán semmitől; de egymástól semmi­képpen nem féltek; és leginkább világgá mentek vol­na; ha tudták volna, hol a világ.

Egy Klauzál tér melletti nagy, üresen álló lakásba mentek. Az egész ház a Perle Miklósé volt. A hosszan, keskenyen hátranyúló közös udvart még két kisebb ház zárta afféle belső udvarrá.

– Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mo­hamed megy a hegyhez – mondta Perle Mici Stefanescu főhadnagynak, aki magával akarta vinni a lányt Bukarestbe, „egyszer, ha innen kivonulnak”.

Mici azt javasolta, hogy Stefanescu jöjjön vagy in­kább „maradjon” Budapesten. A férfi szörnyülködött.

Ekkor mondta Perle Mici, hogy na jó, akkor Mo­hamed megy a hegyhez, na nem Bukarestig, de első lépésként a Klauzál tér melletti lakásig.

– Igen, ez égszakadás, földindulás. Hegyindulás – ismerte el Pompéry Konstancia Perle Miklósnak és Mancinak. – Egy hegy megy. Mici lesz az, ezt a mi lányunkat lehetetlen megállítani.

„De talán jól végződik. Biztosan jó vége lesz.” Ezt ismételgette Pompéry Konstancia. De nem tudta, mi lehetne a jó végződés. „Gondoljunk bele!”

– Gondolj bele, Manci, de őszintén. Nincs férfi! A férfiraktárak üresek. A férfiak a frontokon, teme­tőkben, fogolytáborokban. A fél kezeden össze tu­dod számolni, hány férfi van Budapesten. A díszfér­fiakat nem számítjuk. Hát legalább a Mici talált egy első osztályú, reális férfit. Még ha nem is tudjuk, mi lesz a vége.

Pompéry Konstancia próbált megszervezni Perle Miklósnak egy találkozót dr. Dragomán Pompérral, de egyik férfi sem hajlott rá. Bár két évtizeddel ré­gebben „futólag” ismerték egymást. „Nagyon jól is­merték egymást. Csak az a baj, hogy mindketten is­mertek engem is” – de Konstancia kitartó volt, egész augusztusban és szeptemberben győzködte a két fér­fit. Szeptember végén azt mondta Perle Miklósnak:

– Gondolj bele: neked egy lányod van. Akiért min­dent, Miklósunk, mindent! Pompérnak mindene van, de közben nincs senkije. De azért biztosan meg­ért téged.

Perle Miklós megalázkodva kért meghallgatást dr. Pompiliu Dragomantól, aki a román hadiszállítás központi irodáinak egyikében, a Keleti pályaudvar épületében fogadta.

Perle Miklós lesütött fővel jött ki az épületből, de e találkozó után a mozgása felgyorsult. Örökmozgó­ként, szinte kétségbeesetten szaladgált Budapest, Szolnok és vidéki érdekeltségei között.

Perle Mici a Klauzál tér melletti házban vígan vi­askodott Stefanescu főhadnaggyal, aki nem ismert lehetetlent.

„Hegy heggyel nem találkozik, de ember ember­rel igen.” Friends may meet but mountains never greet.

– Meg kellene tanulnunk cigányul, hogy egy sem­leges nyelven beszélgethessünk – javasolta Mici.

– Semmi gond – Stefanescu mindenbe beleegye­zett. – De miért éppen cigányul?

– A cigányasszonyok ismerik a jövőt – kacagott Mici, bár nem igazán érdekelte a jövő.

A Gellért-hegy helyben marad

Dragomán Pompér el tudná vinni a Gellért-hegyet is a Duna-partról. Nincsenek kétségei Pompéry Konstanciának. A budapesti pályaudvarokon megrakott vagonokat emeltet át a síneken. Mindent elvisz a legyőzött Magyarországról.

Tizenöt éve nem találkoztak.

Háborúban, forradalmakban ez érthető. Az utolsó öt év háborúkban, forradalmakban telt. De az előző tíz évben?

Dragomán Pompér eltűnt. És ha meg is jelent oly­kor Budapesten, már nem kereste Pompéry Konstanciát.

„Nem is voltam Budapesten.”

– Jártam a világot – számolt be a férfinak, amikor az rangjelzés nélküli román tiszti egyenruhában, au­tóval, katonai sofőrrel, a rendelkezéseit váró műsza­ki és harci alakulatok élén oly könnyedén telepedett rá Budapestre, mint a hálót mesterien kezelő halász a kiszemelt vízfolyásra.

– Mondhatni, bejártam a világot – kevéske, alig leplezett büszkeség volt Pompéry Konstancia hang­jában. A férfi akkor már a Keleti és Nyugati pálya­udvar vendéglőit is saját ellenőrzése alá rendelte. De nem a vendéglőben, hanem a hirtelenében nagy pompával berendezett külön vezérkari váróterem zárt „szeparéjában” kínálta hellyel Pompéry Konstanciát.

– Te meg bizonyára élted világodat.

A férfi nem válaszolt. Most is keveset beszélt, mint ifjúkorában. Tűnődve hunyorgott, mintha az elmúlt tizenöt évet nézné.

– Nem nősültél meg. – A kérdésként elhangzó megállapításra dr. Dragomán Pompér lassan, elgon­dolkozva bólintott.

– Gyereked sincs.

– De. Vannak gyerekeim. – A férfi kissé előredőlt a fotelben, poharát a szeme magasságába emelte, hogy lencseszerűen görbülő üvegén át élesen szem­lélhesse a nőt, akinek tiszteletére magasba lendült a kéz és a pohár.

– Nyolc gyerekem van – jelentette Dragomán Pompér. Kis vigyort is megengedett magának, mert Pompéry Konstancia szemei tényleg óriásira tágul­tak, és mindketten azt látták, a világjárt nagyasszony száján önkéntelenül kifut egy szó: Pompérium.

De Konstancia nagyvilági önuralommal keskenyre vonta szemhéjait az élénk figyelem és érdeklődés jel­zéseként.

Dragomán Pompér félig hibbant édesapja szerint a Pompér: ősmagyar név. Hajdan sok volt a Pompér névre hallgató ősmagyar. Vigyorogva mesélte a jó­képű és intelligens joghallgató a szerelmének, Pompéry Konstanciának, hogy bizonyosan hibbant, affé­le „okosbolond” édesapja miért keresztelte őt Pompérnek.

– És tartom a gyerekeimmel a kapcsolatot. Mindegyikkel – szögezte le nagyon gyorsan Dragomán Pompér, várható kérdéseket előzve.

Dragomán Pompér nem szerette hóbortos édesap­ját, az erdélyi ügyvédet és földbirtokost, aki szerint annyi Pompér volt az ősmagyarok között, hogy kö­zös szálláshelyüket Pompériumként emlegették a la­tin nyelvű források.

– Apámék is élnek még – most már leplezetlenül vigyorgott Dragomán Pompér. – Minden évben egy hónapig náluk nyaral mind a nyolc gyerekem.

Pompéry Konstanciának az az érzete támadt, hogy olyan messzire van tőle Dragomán Pompér, mint a Pireneusok a Himalájától. Pedig tizennyolc évvel ez­előtt úgy gondolta, együtt vágnak neki a nagyvilág­nak ezzel az éles eszű, lehengerlő fiatalemberrel, mi­helyt leteszi a jogi doktorátust.

„A gyerek? A gyerek sosem akadály”, vélte az ifjú Konstancia.

„Ha gyerek. És nem bitang.”

Dragomán Pompér nem akart nősülni, ezt köntör­falazás nélkül közölte minden szóba jöhető lánnyal. De azt is állította, hogy Konstanciával szeretne élni.

„Egy papír nem akadály”, vélte az ifjú Pompéry Konstancia.

– És hogy el ne felejtsem – dr. Dragomán Pompér ezt is sietősen, az asztalon szinte áthajolva közölte: – Egyik gyerekemet se hívják Pompérnak!

Állandóan kockáztató, elméleteket gyártó, majd elvető, ellenállhatatlan fiatalember volt Dragomán Pompér. A „fele-fele” elegáns és igazságos elvének feltétlen elkötelezettjeként az ifjú jogászhallgató fele-fele elvű, paritásos vállalkozásnak és mutatvány­nak tartotta például a táncot. Minkét fél számára ugyanaz, ugyanannyi ideig tart, ugyanannyi fárad­ság, elvileg ugyanannyi öröm. Egy házasságról már nem tudta volna ugyanezt állítani a fiatal ügyvéd.

– Én házasságon kívül is tisztességes vagyok – mondta, magától értetődő természetességgel. De közben felbosszankodott. „Miért mentegetőzni, hi­szen az a közlés egyértelműen azonos egy rövideb­bel”: – Én tisztességes vagyok.

Ebben Pompéry Konstancia nem kételkedett.

Már terhes volt – életében másodszor, és most már azt is tudja, hogy akkor utoljára –, de nem mert szól­ni Pompérnak. Pedig „ha választ akarsz, akkor kér­dezni kell”.

– Te nem akarsz gyereket? – kérdezte tizennyolc évvel ezelőtt Pompéry Konstancia.

– De. Akarok – felelte megfontoltan Dragomán Pompér. – Mert ha nem akarnék, akkor is lesz.

Konstancia többet nem kérdezett. Elkapartatta a magzatot. De most megkérdezi:

– És ha akkor megszülöm a gyereket?

– Örültem volna – mondja meggyőződéssel dr. Dragomán Pompér.

– De nem vettél volna feleségül.

– Hiszen jól tudod. Hiszen megmondtam becsüle­tesen. Hiszen tudod, hogy nem nősülök.

Ekkor már mindketten tudták, hogy félórán-órán belül ágyban lesznek valahol, mint régen, és két, száz százalékosan meztelen test paritásos, fele-fele alapon alkot meg ismét egy bizonyosan emlékezetes szeretkezés-művet.

„Emlékművet”, gondolta Pompéry Konstancia, aki már ismét egyenlőként vívta csatáját; mint ré­gen.

– És a gyereked törvénytelen gyerek lett volna!

– Ugyan miért?! – vágott vissza dr. Dragomán Pompér. – Első osztályú nevet és apát vásárolnék ne­ki. Olyant, amilyent parancsolsz.

– De hát a te gyereked! A te nevedet akarja visel­ni.

– Ha akarja, akkor persze viselhetné, természete­sen – mondta nagyon komolyan és őszintén dr. Dra­gomán Pompér. – De nem jellemző.

Ezt a tisztességes pontosítás kedvéért még elsut­togta, mert már épült az új szerelem-mű, és ilyenkor Pompér nem szeret beszélni, amit mindig furcsállott Konstancia, de paritásos alapon elfogadta, hogy ő is hallgat, csak a testek beszélnek.

– Én tőled két. Vagy három. Három gyereket is szerettem volna – vallotta be a szerelmi mű befejező áhítatában Dragomán Pompér.

Pompéry Konstancia nem kételkedett. De mit ten­ni. Marad – és van – ez a még elviselhető szomorú­ság.

– De van nyolc bitang! – Konstancia sérteni akart.

– Nem bitangok – mondta kedvetlenül dr. Drago­mán Pompér. „Már nem vagyunk egyenlőek. Sze­gény Stanci kiszolgáltatja magát.”

– Ez a nyolc gyerekem a te gyerekeid mellett is, mindenképpen mind megszületett volna.

Dragomán Pompér az életveszélyesen metsző és tiszta beszédből képtelen engedni. Felöltöznek, jelzik: még találkoznak. Mintha el sem telt volna tizennyolc esztendő.

– És a nyolc gyerekemből öt, érted: öt! ugyanab­ban az esztendőben született. Most kilencévesek. Hát messze földön nem létezik öt ilyen egykorú testvér! Ötös ikrekben sem.

Már kinn jártak a várakozó autóknál. Dr. Drago­mán Pompér rövid utasításokat adott. Éjszaka is in­dulnak szerelvények. Viszik a leszerelt gyárakat. Nem mind Bukarestbe.

– Az ősz csodálatos. – Dr. Dragomán Pompér be­leszagolt az esti Budapest izgalmas levegőjébe. – És majd ezt a nyolc gyereket kérdezzétek, mit gondol­nak a testvériségről…

Dr. Dragomán Pompér elterült az autó ülésén, két ujját széttárta, vállát picit megvonta.

– Talán nem fognak mellébeszélni.

Pompéry Konstancia hallgatott, és úgy érezte, dr. Dragomán mellébeszél, hogy feledtesse azt, amit még meztelenül, ellágyultan mondott.

Többször is belesajdul dr. Dragomán Pompér tisz­tességes-paritásos lelkébe, hogy ha két vagy három gyereke lenne Konstanciától, akkor ez a két vagy há­rom testvér kivételes testvér lenne a többi, a nyolc testvér-gyerek között, és ennek a nyolc egyke test­vér-gyereknek ez bizony fájna, és miért kell valami­nek mindig fájni?!

Meztelen szutra

Pompéry Konstanciának fáj, hogy Dragomán Pompér meztelenül is olyan, mintha frakkban, lakkcipő­ben vagy télikabátban lenne. És ilyenkor annyira „öltöztetetten elegáns” a Konstancia meztelensége is, hogy akár indulhatna – így! – a színházba.

Amikor Dragomán Pompér levetkőzik: felölti a meztelenséget. Beöltözik a meztelenségbe.

Pompéry Konstancia kicsit fél az úri meztelenség­be öltözött Dragomán Pompértől. De élményszerű­en tisztának érzi magát. Olyan tiszták ők ketten, meztelenül, akár Ádám és Éva, akik szemmel, tekin­tettel, pillantással fürdették egymást.

Mert hát a teremtésük után ki a fene vagy ki az is­ten fürdette volna őket, Ádámot és Évát?!

Hát a víz, a levegő és egymás pillantása.

Mert ugyan ki látja a saját hátát?! Éva sem látta a saját hátát. De érezte, hogy fürdeti a szellő, a víz, a napfény. És Ádám pillantása.

Nagyon tiszták voltak.

Körülöttük olyan volt minden, mint a víz. A levegő is olyan, mint a víz!

A vízben egyenlő minden testrésze Évának, Ádám­nak. A levegőben is!

A víz és a levegő, de inkább a víz. A víz befolyik a szemedbe, a levegő nem folyik be a szemedbe, vagy ha igen: nem fáj…

És fülnek érzi a víz a fület, szájnak a szájat, mell­nek a mellet, fasznak a faszt, pinának a pinát. Ez olyan jó a pinának. És olyan jó a fasznak.

Ám Dragomán Pompér képtelen belevetkőzni a meztelen emberi beszédbe, és elszörnyed, amikor azt mondom, amit éppen lát és simogat: „Tiéd a pi­nám, Pompér.”

Mert ez vezet valahová.

És az előkelően tartózkodó meztelenségbe öltö­zött Dragomán Pompér nem ugrik velem abba a víz­be, ahol meztelenre vetkőzve, tisztán beszél az egész testünk, akár magában is.

Egy hadifogoly elhalálozása

Napfényben fürdött a kakas, a tyúk, a két jérce és a kis Sári. Székely Sarolta háttal egy földszinti ablak párkányának támaszkodva süttette arcát a nappal.

Pompéry Konstanciának e látványtól az az érzése támadt, mintha arcától fogvást a napra tapasztotta volna magát a mindig rettegő, ványadt lánytest. A nap akár ki is szippanthatná a ruha durva keretéből Saroltát.

De Sarolta nem tűnhet el a kis Sári miatt.

Perle Miklós megengedte Saroltának, hogy az ud­varon és a kapusfülke mögötti szobában egy kakast és egy tyúkot tartson. „Háborús időkben utolsó mentsvár, nem halunk éhen”, bizonygatta Sarolta.

A kakas és a tyúk tette a dolgát.

Sarolta egyébként többet köszönhet Pompéry Konstanciának, mint Perle Miklósnak. Mert Sarolta eltűnt volna „ebből a tyúkszaros világból”, még a kis Sári érkezése előtt, ha Konstancia nem beszéli rá a lányt, hogy szülje meg nyugodtan a babát, minden a legnagyobb rendben lesz. Ezt ő, Pompéry Konstan­cia garantálja.

Ahogy a napon sütkéreztek… Hát azt Konstancia mindig napfényes színjátéknak – de reális játéknak! – tekintette. A féléves Székely Sárika már biztonsá­gosan ült, és ellenségesen hunyorgott a napra, de áhítozva kapkodott a színesen csillogó kakas után. Az rá se hederített a babára – egyáltalán: senkire! –, hirtelen fordulatokat véve kitartóan menetelt ide-oda. A két jérce és a tyúk mohón, fáradhatatlanul kapkodott a csőrével a kavicsok után – és fáradha­tatlanul ürítettek. Állandóan fröcskölt a fenekük, zöldes, fehéres, híg ürüléket. Pompéry Konstancia itt tanulta meg Székely Saroltától, hogy mi a jérce: kamaszodó, már vágható csirke. És fogalmat alkot­hatott erről a kurva, „tyúkszaros világról” is, amely­ben a megvadult bakák a haláluk előtt mindenre ké­pesek.

„Mert mind úgy megy ki a frontra, mintha bizo­nyosan elesne!”

Székely Sarolta behunyt szemmel, az ablakpár­kánynak támaszkodva sütkérezik. Mintha a ruhája tartaná. Mintha a változatlan kemény szárú csizma, vastag szoknya és kabátka állna ott, és Pompéry Konstancia arra gondol: Sarolta elszántan aszalja magát a napon, szűkül mindene, talán már a pinája is beforrt. Nincs már neki. „A lány elmegy városra nagy csizmával és kicsi pinával. Aztán hazajön kicsi cipővel és nagy pinával” – mondják Sarolta falujá­ban, de Sarolta hazamegy nagy, kemény szárú, kopo­gós csizmában, Sárikával.

„Talán vissza se jövök” – kesergett és könyörgött Saroltának a budapesti menetszázadba vezényelt Székely Laci.

Hogy ne úgy menjen ki a frontra, hogy nem en­gedte be Sarolta.

De Sarolta csak a frontra menetele előtt engedte be a lába közé Székely Lacit. Egyetlenegyszer, először, „utoljára”. „Az életben utoljára”, ilyen su­nyin könyörgött Székely Laci.

Hát beengedte a sunyiját!

Hát, ha bekönyörögte a farkát. De ha már nem él Székely Laci, aki ilyen sunyin könyörgött a farkáért, akkor már csak az Úristennek dicsekedheti el. Hogy megejtette Saroltát.

De itt a földön Saroltának már nem kell szégyell­nie Székely Laci sunyi farkát.

„Már régen nincsen semmi szégyellnivalója Szé­kely Saroltának!”, nyugtatta az idősebb és jóval ta­pasztaltabb Domokos Gizella a domborodó hasú lányt, aki nem nagyon hitte, hogy olyan hamar meg­halt a fronton Székely Laci… „Hogy aztán már soha egyetlen levél se jött tőle.”

– Legjobb lenne, ha meghalt volna – mondta a so­kat látott Domokos Gizella.

– Meghalt. Fogságban. Ami papíron van, az a reál. – Pompéry Konstancia betartotta a szavát, és Sarol­ta kezébe rakta az okmányokat.

„Azt mondta Dragomán doktor úr, tiszta szeren­cse, hogy ilyen közönséges nevetek van. Székely László néven sok tucat fiú szaladgál.”

A papírok között volt házasságkötési hivatalos ma­gyar királyi okmány. És Székely Sárika születési bi­zonyítványa. És az már valóban mindegy, hogy a fronton vagy a román fogolytáborban múlt ki Szé­kely Laci. Az sem számít, ha egyszer visszajön, és megjelenik Saroltánál. Legfeljebb beáll a papírokba.

Gyönyörűen süt a nap, még a tyúkszar is ragyog. És szárad persze, és Székely Sarolta pontosan tudja, mely pillanatban kell nyírágseprűvel összeseperni. És van igazság a földön:

– Nem bitang a kis Sári, hanem hadiárva.

Porból és deszkából

(Férfi–szutra)

Somos Juci ötéves korában, 1919 forró augusztusá­ban rajzolta az első faszt a Klauzál tér porába. Barát­nője, Singer Magdi is segített neki. Lényegében együtt rajzolták, együtt alkották meg életük első fa­szát, amelyet aztán soha nem felejtettek el.

Somos Juci pár hónappal idősebb volt, mint Singer Magdi. De nemcsak ezért tartotta kizárólago­san a magáénak az első faszt. Hanem azért, mert csak ő látta a mintát. Singer Magdi nem látta, csak Somos Juci dicsekvéséből és elbeszéléséből alkotha­tott fogalmat.

Az ötéves kislány a belső udvarban szemből pillan­totta meg a teljesen mez­telen Aurelian Stefanescu főhadnagyot, aki Perle Miklós Klauzál tér melletti házának földszintjén állt, mélyen elgondolkodva. Az udvari kijárathoz fémvázakból és vastag üvegből, lu­gasokat vagy fedett cukrászdákat utánzó csarnok­­szerűséget építettek. A fura építmény olyanra sikeredett, mintha a Keleti pályaudvar kicsinyített mása lett volna.

Perle Mici hajnalban kitárta az „üvegcsarnok” közvetlenül az udvarra nyíló hatalmas ajtaját, hogy friss reggeli levegő tóduljon a lakásba. Meg fény. A keleti tájolású, nagy udvari ajtón elsődleges napfény áradt, míg az üveg­tetőn és -falakon csak tétova és fénytelen derengés szűrődött át a külvilágból. Ami a csarnok virágainak sem volt elegendő.

Stefanescu a szobából az üvegcsarnokra nyíló aj­tóban állt, két kézzel az ajtókeretbe kapaszkodott, és a nagy, udvari ajtón át bámult messze – keletre. Ész­re sem vette a guggoló kislányt.

Somos Juci hosszú hálóingét a térdére húzva gug­golt a fűben, és pisilni próbált. Háttal a felkelő nap­nak, hogy a szemét ne sértse a fény. Egy kislánynak nemcsak bilibe, nemcsak vécén, hanem a szabad­ban is könnyedén tudnia kell kisdolgozni is, nagydolgozni is, mert hajdan az élet a természetben zaj­lott, sokak számára most is ott zajlik, és mi is bármi­kor ott találhatjuk magunkat a természetben. És aki nem szokott hozzá, hát az még pisilni sem képes a természetben. Ott áll a természetben, szakad szét, szenved, és nem jön ki belőle semmi, és szenved, és puffad, és sír, és akkor orvost kell hívni hozzá, mint a Popperék Edéjéhez, aki soha nem pisilt fűre, mert nem szoktatták rá, nem kapott természeti nevelést, és tessék, a kórházban kellett megpisiltetni, mi­előtt szétpukkant volna.

Azt mondta Somos Juci anyukája, „Korán reggel senki nem jár az udvaron, nyugodtan menj ki a fű­re, és gyakorolj”.

Stefanescut megvilágította a nap elsődleges fénye is, de körvonalait és teste részleteit az üvegeken át­szűrődő fények kontrasztosan és ugyanakkor lágyan kidomborították. Csillogott a bőrén a szőrzete. Fe­ketén, fényesen, acélosan.

A kislány a fűből nézte, hosszan, érdeklődve. Fur­csállotta a szálas, itt-ott sűrű, vad szőrzetet. Amit napközben Stefanescu az egyenruha mögé rejtett.

De Mici éjszaka végig ezt látja.

Amikor végre a mozdulatlanságba merevedett fér­fitest lassan megindult az udvari nagyajtó irányába, és becsukta, Somos Juci azt gondolta, hogy ez a test járni is alig tud egyenruha nélkül.

Somos Juci egy faággal rajzolta le Singer Magdi­nak a Klauzál tér porába, amit a reggeli fényben lá­tott. De a vonalakat túl vékonynak találta. Magdi újabb fadarabokat hozott. Mindegyik túl vékony vo­nalat hagyott a porban. A tetőcserép- és téglarakás mögül kihúzott, gyalulatlan, szálkás deszkadarab szúrta a kezüket, de Somos Juci mégis ezt választot­ta.

Nem rajzolt vele, hanem ebből csinált férfit. Öt darab gyalulatlan, szálkás lécdarabból rakta ki a porba a férfit.

A leghosszabb, lapos léc volt a férfi törzse.

Már csak két kezet és két lábat kellett oldalt srégen hozzá illeszteni. Négy rövidebb lécet.

Fejet – külön – nem tettek a férfinak, hiszen elég volt a törzsön a két kezet lennebb csúsztatni, és fenn megmaradt a fej.

A két láb között folytatódó törzshöz újabb, rövi­debb lécet illesztettek, de ez még Singer Magdinak sem tetszett, pedig ő nem is látta az eredetit:

– Elejti a faszát! – mondta ki hangosan az aggályát Singer Magdi, aki pedig nem is látta a mintát.

– Ez marad a fasza! – mutatott a hosszú törzsre So­mos Juci, és az elejthető lécdarabot máris messzire hajította.

És törzs mellett egyszerűen fennebb tolta a két, srégen odaillesztett lábat. És a törzs, a gerinc maga maradt a fasz: hosszan elnyúlt, tovább nyúlt a két láb között. Kicsit még vitatkoztak, hogy így kell-e állnia egy férfi faszának, de Somos Juci ragaszkodott ahhoz, amit látott. A férfi teste egy nehézkes, merev tömb, mint egy gyalulatlan deszka, amihez melléke­sen – oldalt – két vékonyka kéz és két vékony láb il­leszkedik.

Egymás meghosszabbításaként egyben a fej, a test, a fasz.

A férfi: feje búbjától a fasza feje búbjáig egyetlen gyalulatlan deszka.