Szentmártoni János: Miféle földet

„Olyan alkotói műhelyben nőtt fel, amely formaalkotó igyekezetével mértéket tartó korlátokat teremt: egyszerre jelenthet felszabadulást és fegyelmező erőt” – írta Kabdebó Lóránt 2010-ben Szentmártoni János akkor megjelent válogatott kötete kapcsán (Ballada hétköznapi díszletekkel, Stádium Kiadó), utalva a költő egykori műhelyére, későbbi alkotói magasrepülésének fészkére, a Stádium Fiatal Írók Körére. Négy évvel később, 2014-ben látott napvilágot szintén válogatott és új verseket tartalmazó könyve, a Miféle földet.

Az olvasóban persze felmerülhet a kérdés: vajon miért lehet szükség a bőséges gyűjteményt követően egy szűkebb, az eddigi életmű egészét tekintve annak nyilván csak néhány szegletét bemutató, ciklusnyi válogatásra Szentmártoni legújabb könyvében. Természetesen nem ritka, hogy a költők egy-egy korábbi versükhöz visszatérnek, mintegy folytatják, továbbgondolják az életmű darabjait, s ekként a régebbi alkotások újakkal kiegészülve helyet kapnak további kötetekben is. Azonban aki alaposan elmélyed a Miféle földet verseiben, annak világos, hogy a két, új költeményeket magába foglaló fejezet közé ékelt válogatás esetében sokkal többről van szó bizonyos darabok folytatásánál. Egyrészt, mert befogadói szemünk nem hiába keresi benne a kabdebói „mértéket tartó korlátokat” – s ahol „fegyelmezettség” (a költői gyökerekhez való tudatos ragaszkodás) és „felszabadulás” (a gyökerek burjánzásában való egyéni kiteljesedés) egyszerre, egymást kiegészítve van jelen, ott bizonyosan nem beszélhetünk öncélú szerkesztésről. Másrészt az is világos, e válogatás tágabb kontextusba helyezi a legújabb műveket.

Néhány esetben a kapcsolódás sokrétűsége és a benne megnyilvánuló újraértelmezés konkrét képekkel is kimutatható: „Isten, ha hullok, leszel-e pázsit, mely hullásom felfogja, / s fölemeli angyalok arcához, mint mikor éhes gyerekszájakat / etettél vészek idején? Könnyeimből keversz-e a patak vizéhez, / mely szomját oltja az erdőben kódorgónak?” – olvassuk a Gregorián című vers kezdetét a válogatásciklusban. Majd felütjük fejünket a Prospero hajnala soraira (új ciklus): „Amikor már azt hinnéd, hogy semmi sincsen, / olthatatlan szomjad kútjából az Isten / néz vissza rád: templomok kupola-szeme.” – Vagyis a költői fohásztól, melyben mások szomját kívánná oltani az isteni hatalom által, eljut saját szomjúságának megfogalmazásáig, s felismeri, hogy előbb azt szükséges oltania (előbb neki kell szembenéznie önnön istenével, hogy általa ezt mások is megtehessék).

E szembenézés persze korántsem felhőtlen. Nagyon is tele van például az önmagukat kívülről szemlélők cinikus öniróniájával, mint a Tapogatózás sorai: „Házamat lassacskán apró, színes / madarak hordják szerteszét. / Föl-alá röpködnek az olvadó hó ágain, / hogy mire megjön a valódi tavasz, / már felújított fészkeikbe térjenek meg. / Én meg itt állok majd egy szál gatyában / feltornyozott könyveim közt, / mint afféle lehetetlen madárijesztő.” S főként telítve van a borzalmak szürreális, démoni vízióival: „a téglák meglazultak, / s kifordult a kőre egy fejetlen patkány, / amellyel éjjelente néha keringőzöm / kint a hótakarta udvaron. Felborzolt szőrén / meg-meg csillan a hold jeges fénye, / talpam alatt recseg-ropog az álom”. Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, miként alakul tovább a korábbi kötetekben egységes világot teremtő családi mitológia (Bogárka asszony), miként formálódik újjá az otthon melegére való vágyakozás szimbolikája (Az utolsó körte), kiegészülve a hétköznapok taposómalmának reménytelenségével (Napok ostroma). Legfontosabb, az egész kötetet meghatározó vonulatnak mégis a költő belső vívódásának verslenyomatait érezzük, a költészet nélküli világ kilátástalanságától való rettegést: „Napról napra fal föl az idő, / a verstelen sötét. / Kihűl a szívem, / mint félrehúzott, / sparhelten felejtett életek.” A Szilveszter szelleme című hosszú költemény mindemellett nem pusztán a sötét tónusú utópiák hangján szól. Még ha a versbeli séta a „temetőből jövet” szakaszról szakaszra visszakanyarodik is az árnyakkal teli ösvényre, hogy végül átcsapjon a halottakhoz való könyörgésbe, mely egyben ima a saját (termékeny) idő meghosszabbításáért, benne foglaltatik az alkotói „nyughatatlanság”, a mindenek ellenére való örök megújulás keresése a költészetben – „Mégis: miért, hogy mégsem / alkuszik bennem az, / aki egykor útra kelt, / temetőbogár-múlton is átallépve / teli torokból énekelt?” Az idézett sorokat persze értelmezhetjük a láncoktól való szabadulás vágyaként is, ám közben épp maga a vers, annak megszületése mond ellent feltételezésünknek.

Fontos vonulatát képezik Szentmártoni János költészetének azok a művek, melyekben a fohászkodás, az Istennel folytatott párbeszéd mintegy „perbeszédbe” fordul, s amelyekben a költői én egyszerre „vádlóként” és „vádlottként” is jelen van. Nagyszerű, letisztult példája ennek a Pohár című alkotás: „Beszélő poharad lettem, Uram. / Fenékig üríts, falon törj össze! / Jelöld ki végre pohárnyi utam! / Nézni sem bírlak – s azt lesem, jössz-e. […] Elmosni rest vagy, tologatsz unottan. / Ne csodálkozz, ha herpeszt kapsz tőlem. / Egykor örömed pohara voltam. / Mára csak szomjadat örököltem. […] De ott még a vers homokszemekben, / és a madárcsőr kottázta ének. / Elárult augusztusi egekben / fénypor – millió pontjában égek. […] Lényem a lényegig átjut? / Töröld le rólam a kétely porát. / S ha új szavakat nem adsz hozzájuk, / Uram, ne tölts belém hát több csodát.” Bár a költemény tizenhat versszakából csak négyet idéztünk, e rövid „rezümé” is jól láthatóan vázolja fel a gondolati ívet. (Miközben tisztán érzékelteti egyrészt a Szentmártoni-féle lendületes vers gördülékenységét, valamint a sok kis képet egyetlen nagy szimbólummá alakítani tudó költői technika magabiztos használatát.) Vagyis világosan kivehető a pro és kontra, a teremtő erőnek való főhajtás mellett („azt lesem, jössz-e”; „de ott még a vers homokszemekben”) és az ellen („nézni sem bírlak”; „ne csodálkozz, ha herpeszt kapsz tőlem”) való kemény érvelés. Bizony nyomorult világ az, melyben a költő megkérdőjelezi alkotása létjogosultságát. Nyomorult, kétségbeesett és visszatetsző. Ugyanakkor megint észre kell vennünk: itt is a vers megszületése az igazi súly, ez billenti a költői mérleget az egyetlen járható út, a cselekvés felé.

Helyenként a cselekvés különös átlényegülésben ölt testet, mint a kötet záró versének esetében (A száműzetés évszakai II.). Szívfájdítóan csodálatos megérkezés ez a költészet mindenségének emberi lényegünket magába olvasztó, örök birodalmába: „Rigók gyöngysorával érkező Isten, / ha te vagy ez a havazás, / ki átszitálsz a falamon, / s megülsz majd télbe fordult fejemen / – ne hagyd, hogy kihűljön a pillanat […] Vigyen a nyár, madárcsőrben az ének, / őszi esők földszagából vigyen a barna szél… / Ha portámnál szebb vidéken kikötsz majd bárhol / – fűszereid illatában én is élek.” (Orpheusz, 2014)