×

Vörös István: Százötven zsoltár

Pataky Adrienn

2016 // 02

A különböző műnemű Vörös István-kötetek sorra váltják egymást 1988 óta, amikor a szerző első verseskötetével debütált, de talán máig a vers Vörös igazi műfaja. A Rilkén, Celanon és Pilinszkyn szocializálódott szerzőt a műfajok és formák közötti ugrálás jellemzi: a versek mellett írt regényt, verses regényt, drámát, vígjátékot, bábjátékot, elbeszé­léseket, novellákat, tanulmányokat vagy kritikákat. A Százötven zsoltár beleilleszkedik eddigi, termékeny életművébe, amely korábban sem mellőzte a versformákkal, műfajokkal való játékot és az átiratokat, Vörös István ugyanis szeret kísérletezni a kötött verssel. A Lackfi Jánossal közösen kiadott Apám kakasa című, gyerekverseket átíró kötete (2009) s még inkább a Saját tao című ciklusa (amely a Tao Te King egyfajta átirata) e kötet előzményeinek tekinthetők, hiszen ezek módszere is a parafrazeálás volt. Az eredetileg Vörös István gép zsoltárai munkacímen futott, tárgyalt könyv a Vörös István gép vándoréveiből című kötet 2009-ben elejtett fonalát veszi tehát fel, amely három versciklusának egyike volt az említett Saját tao. A 2009-es kötet alcíme szerint fejlődésregény, címével utal Goethére, aki e könyv olvasása során is eszünkbe juthat, ez a kötet ugyanis szintén magában foglal egy fejlődésregényt, a keresésről szól, tele van megtaláltnak vélt utakkal, ösvényekkel, felfedezésekkel, tévesztésekkel és bírálatokkal.

A kötet százötven zsoltárátiratot tartalmaz, Vörös már a címmel pozícionálja tervét: egy legalább kétezer éves intertextuális hagyományba lép be. A versek legtöbbje csak számozott, de jó néhánynak van alcíme is, ilyen A lazac zsoltára (LVI.) vagyA butaságról (CII.) című, de külön csoportba he­lyezhetők az omázs jellegű zsoltárok is: Pilinszky Jánosnak (CXXIV.), Kertész Imrének (CXXV.), Liu Cung-jüan-fraktál (CXXVII.), Günter Grass ellen (CXXIX.) és Ady-fraktál is (CXLIX.). Noha talán sokakban az él, hogy a zsoltárok dicsőítő énekek, ha a Biblia Ószövetségének százötven zsoltárát végignézzük, akkor láthatjuk, hogy azok mennyire sokféle témájú éneket magukban foglalnak: találhatók köztük a dicsőítő mellett például hálaadó, nemzeti, királyi, panaszkodó, bűnbánati vagy tanító zsoltárok. Vörös István a Károli által fordított Biblia korszerűsített változatát használta átiratai alapjául, véleménye szerint ezek „intenzív tolvaji és újraértelmező, tehát adományozó” viszonyban állnak az eredeti zsoltárokkal. A könyvet záró CL. zsoltár például úgy fordítja ki az eredeti „Dicsérjétek az Urat!” kezdetű bibliai verset, hogy „Dicsérjétek a Szolgát”, kijátszva a főnevek fölé-alárendelt pozíciójából fakadó ellentétet. Míg az eredeti hangos éneklésre és hangszeres dicséretre buzdít, Vörös azt írja: „3. Rójátok meg az Urat / kereplők és sípok hangjával, / autóberregéssel és repülőmorgással. / 4. Káromoljátok vonatcsattogással és buldózerbőgéssel”, s hasonlóképp folytatódik az utolsó részig, miszerint „7. Fulladjatok káromolva / mindennél bujább, gyönyörűbb, igazabb, hűségesebb, valóságosabb / távollétébe. Ámen. / Ne legyen szavatok se.” Ahogy ez a vers építkezik, az jellemző az egész kötetre, tükröt tart és ironizál, a zsoltárok hol az arcunkba vágják a vélt igazságot, hol kételkednek, hol küzdenek, hol sajnálkoznak, megrónak, bűntudatot kelteknek, de szinte mindig kérdez(tet)nek. S nemcsak a tartalom alakult át (redukálódott bűnbánati-tanító jellegű zsoltárokra), hanem az elbeszélő is: ezek a zsoltárok már nem egy választott nép nevében születtek, itt egy egyéni hang artikulálódik, a lírai én talán ugyanaz a Vörös István gép, mint az előző verseskötetben. A nyelvi és költői játék folyamatos, amikor már épp komolyan vennénk az intelmeket, mindig jön egy-egy valóságtól elrugaszkodottabb vers, ilyen például a Szürrealista zsoltár, amelyben egy orwelli világ jelenik meg a folyamatos tagadás és nemakarás mellett. Ez az ironizálás jellemzi a CXXXVI. zsoltárt is: „9. A teremtés felszámolása / nehéz, sok papírmunkával / jár. Az ördög-hivatalnokok / a nemlétre csak nehezen adnak engedélyt. / 10. Mért legyen inkább / a semmi, mint a valami, / kérdezik.” Vörösnél az Isten már „Nem hisz a fejlődésben. / De fönn akarja tartani” (CXXVIII.), a teremtés pedig létrehozott egy láncolatot: „1. Isten a saját képére és hasonlatosságára / teremtette az embert, ahogy az ember / a saját képére és hasonlatosságára / teremtette a buta és az okos gépeket. / 2. Egyszer majd a gépek is / zsoltárokat fognak zengeni / hozzánk. Vitatkoznak, hogy egyetlen / ember van, vagy több, bebizonyítják, / hogy a számítógép évmilliók alatt / önmagától is létrejöhetett. / 3. Ember, a cybertér tetejéig ér / a te kegyelmességed!” (XXXVI.). A gépek és a mai valóságunk eszközei több zsoltárban helyet kapnak, de Vörös nemcsak tematikailag korszerűsítette a zsoltárokat, profanizálta és finomította is azokat: amelyek negatívabb hangneműek voltak, azokat átformálta, de ennek az ellentéte is megesik. A 140. bibliai zsoltár például eredetileg nyugodtabb hangvételű, Vörösnél dühödtté, kiábrándulttá válik: „Szabadíts meg engem, Uram, / a gonosz embertől. / A gonosz férfit / védd meg tőlem, mielőtt egy vers vagy / zsoltár éles szarvára nem tűzöm, / olyan vagyok, mint a kecskebak, / nekiszaladok és felnyársalom, / vagy csak nem szólok rá a zsoltárra, / amikor lehajtott fejjel feléje rohan” (CXL.) – a lírai én egy védekező állathoz hasonlítja magát, s a zsoltárt is megszemélyesíti, úgy ír róla, mintha a zsoltárnak önálló élete és akarata lenne, amely nélküle is képes létezni és cselekedni, de ha megfegyelmezi, akkor képes kordában tartani. Ez sokat elárul Vörös íráshoz való viszonyáról: az írás tehát csak árad, önmagától keletkezik, szinte megállíthatatlanul, s csupán akkor torpan meg, amikor egy-egy ponton az író tudatosan megálljt parancsol, ekkor viszont alaposan visszatekint a szöveg önmagára, nemegyszer meta­tex­tussá válva. A líra az ars poétikus LIX. zsoltárban is kulcsfontosságú:„A költészet ellenségei / ellepik a világot. / Kérlek, Uram, szabadíts / meg tőlük” – szól az első versszak, aztán a folytatásban már kevésbé finomkodik. „Járja egy angyal / karddal a földet, / és akinek a könyvtárában / nem talál verseket, / vágja le! / Akinek nincs könyvtára, / vágja le!”, a zsoltár haragszik a semmitmondóakra, nagyhangúakra, ócskaságkedvelőkre, gondolkodásképtelenekre és botlelkűekre (a botfülűek mintájára) – nehéz eldönteni, hogy itt az irónia vagy a düh kerekedik-e felül. Egy másik ars poétikus zsoltár, a CI., Ars poetica alcímű nem a szokásos pozitív egész számsorral dolgozik, hanem mínusz háromtól indul a pozitív (tört)számok felé; e vers szerint az igazi, szabad művészet a sci-fi, a fantasy és a krimi. A versben Isten is megszólítottá válik: „Te féltékeny vagy / saját nemlétedre.” Másutt pedig egy szürreális világ végtelenül naiv figurája: „A mennyei vérnyomásmérő, / a Tejút, úgy lóg le kezedből, / mintha géppuskát / készülnél betölteni. / 3. Telelövöldözöd / a tájat jóságoddal, / körülöttem hol itt, / hol ott rogy össze valaki / örömében” (XXVI.). Vörös sokszor profanizálja az Istent, aki ezáltal olyan átlagem­berré válik, aki köztünk él: „Mutasd meg, melyik turistaúton / jársz! Hadd utazzam kedvenc / villa­mos­vonaladon! / Melyik metróállomáson / szoktál üldögélni egy / utcalakó maszkjában?” (XXV.), ám a vers mégsem felejteti el velünk az Isten emberek felettiségét: „9. És hadd bocsássak meg / neked én is mindent, / nagymamám halálát / és a világháborút.” A rokonok és a háborúk másutt is megjelennek, kirajzolódik egy kép például a nagyapáról, aki „[a]mikor visszajött / a Don-kanyarból, olyanok voltunk, / mint az álmodók. […] Amikor nagyapa nem jött / vissza Dachauból, olyanok / voltunk, mint aki felébred” (CXXVI.), és akinek egykoron „ládapakolástól / kérges keze női térdeket simogat” (CXLVII.). Hogy származásunk, létünk által válunk-e meghatározhatóvá, vagy tetteink pozícionálnak-e inkább, kik vagyunk valójában, és kik lehetnénk: ez a zsoltárok visszatérő témája. A CXXXI. zsoltár fel is teszi a kérdést: ki az a mi, hová soroljuk magunkat, amikor többes számot használunk: „1. Itt mindenki több akar lenni / annál, amire hivatott. Na de mi az / az itt? A szobában csak én vagyok, / és néha többes számban szólok.” Az önreflexió, a régi szlogenek és dogmák megkérdőjelezése végig jellemző a kötetre, például ekképp: „Vezesd ki lelkem – / de honnan is?” (CXLII.). Az evangélikusok jelmondata így fordul át itt: „Erős vár a hit hiánya bennem, / hiába ostromoljátok!” (CXLIV. Szürrealista zsoltár) – hallhatjuk az „Erős vár a mi Istenünk!” helyett. Szűz Mária nénivé degradálódik, akit nem szeretett senki: „Mária nénit mindenki utálta, / én például biztos. Egyszer, / mikor hozzánk jött, és egyedül / voltam, nem nyitottam / neki ajtót, mondván, hogy nem / szabad beengednem senkit” – e sorokban egy gyerekhang szól hozzánk, amely folyamatosan váltakozik egy felnőtt gondolataival: „Énekeljetek / az Úrnak új éneket, mert a régit / már rohadtul unja. Ne / szavakkal dicsérjétek, / de összeszorított foggal inkább / tegyétek a jót”, szól a CXLIX. zsoltár (és Ady-fraktál is), amely a rasszizmus és homofóbizmus ellen is felszólal. Másutt hasonlóan tettekre buzdít a lírai én szavak helyett: „most már ne dicsérjétek őt! / Belefáradt. Vagy ne szavakkal / dicsérjétek. Hanem tettekkel. / Tapintatos hallgatással” (CXI.). Mindez – a „tegyétek a jót” – éppoly üres és hamis taktus egy kritizáló szájából, mint egy kritizáltéból, hiszen ezek is csak szavak, a társadalom- és valláskritika erőszakos hangoztatását általában az önreflexív irónia oldja fel: „Leteremtés könyve, / harmadik nap, 149. oldal.” A lírai alany ezekben a zsoltárokban azt az intellektust képviseli, aki szerint a régi vallásos dogmák, berozsdásodott erkölcsi elvek és unalomig szajkózott üres szavak helyett valódi változásra, tettekre van szükség, ám sokszor ő maga is szűklátókörűen csak saját igazát véli az egyetlen igazságnak, s ő maga is csupán a bíráló szavakig és az általánosságok ismétléséig jut. Azért hozzáteszi: akkor vagyunk képesek felülemelkedni mindezen, ha időről időre megkérdő­jelezzük önnön pozíciónkat, cselekedeteinket, céljainkat, mert csak a folyamatos rákérdezéssel tudunk önkritikusak és fejlődőképe­sek lenni, maradni. Alapjaiban nem sokkal másabb az itt kirajzolódó felfogás, mint amire a Biblia buzdít: jócselekedetre és folyamatos lélekvizsgálatra, a probléma inkább a megvalósulás módja, vagyis annak hiánya és a hiány okai, mindkét ponton.

Vörös könyvéből megismerhetjük a lírai alany vallásossághoz és a világhoz való viszonyát vagy családjának történetét, de legfontosabb üzenete talán az, hogy „a nyelv nem tűri a hallgatást”, ezért, ha másra nem is vagyunk képesek, ha cselekedni még nem is tudunk a javulás érdekében, legalább tegyük szóvá szándékunkat: „mást nem is vár el, mint hogy még / álmunkban is, a koporsóban is beszéljünk”. (Jelenkor, 2015)

Az írás az MTA–ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák (TKI01241) projektjének keretében jött létre.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben