Kutyák melankóliája

Hajnalban egy kutyával folytattam eszmecserét,
próbálom elbeszélni, noha nem értettem felét
sem, mit összehordott, kutyaságát nem tudta
teljesen levedleni, néha rendet vonított futva
maga körül, többi kutyák közt, hozzám vissza-
visszafutva, pipáját újra meg újra szájába kapva,
elterülve tovább magyarázott, ahogy magyarázom
most én is nektek, de nem hiszitek, látom;
mindegy, álmodtam hát, legyen ez egy álom.

Képzeld el, mondta, képzeld csak el, ha mi mind,
kutyák, kicsik és nagyok, egyszerre vallanánk színt
nektek, megszólalnánk, s mi bennünk felgyülemlett,
rátok zúdítanánk, kivétel nélkül… hogy mit kellett
eltűrnünk, elviselnünk, mi van rengeteg bennünk,
ha holdra vonyítunk vagy szemetekbe nézünk.

Képzeld csak el, mondta tovább, s én elképzeltem,
hogy ha mind beszélni kezdenének, az a végtelen
szomorúság mind nyakunkba szakadna, esne,
csak ülnénk, s kutyánk társaságot keresne,
hogy elpanaszolja, mi bántja, mitől nyomorult,
hol fáj, mért hülye a szomszéd, mitől borult
ki már megint, hogy nem hagyta az az idétlen tacskó,
hogy szóhoz jusson, mért zavarja a bevásárló zacskó,
ha alszik, mit enne, mit inna és mire gondol,
ha túl barátságosan közelít az a koszos komondor,
mi baja a terrierekkel, hol tart ma a világ,
mért rühelli a kertben virágzó muskátli illatát…
és képzeld csak el, mondta-mondta tovább,
ha minden kutya elsorolná minden fájdalmát,
hová lennétek… ha az otthoni kedves oktalan jószág,
ahogy ti szoktátok hívni, az ember legjobb barátja,
az emberre is úgy tekintene, mint legjobb barátra.

Hajnalban egy kutya, pipáját meg-meggyújtogatva
így magyarázott, s hallgattam lélegzetvisszafojtva,
feszengve, kétkedéssel, ahogy most ti engem, látom,
mindegy, csak álmodtam, ez csak egy zavaros álom.