Babics Imre: Sztármajom többszörös alkonyatban

Babics Imre, a költő, aki verseiben a transzcendensről, a tiszta tudásról, az anyagi világon túli tapasztalatról beszél, a költő, aki klasszikus (archaikus?) műfajokban, eposzokban, haikukban, szonettekben alkot, és több hexametert írt, mint Homérosz és Vergilius együttvéve. Babics Imre lírája a földi létezés kudarcára, a hit nélküli modern ember tragédiájára összpontosít, s korunk kudarcával és tragédiájával szembeállítja önmagát mint költőt, aki hozzáférhet valamiféle magasabb, metafizikai tudáshoz. De mit kezdünk mi, olvasók ezzel a tudással? Beavatottakká válunk mi is, vagy csak elirigyeljük a kiválasztottságot, és a kötet végeztével újra csak sztármajmokká válunk?

Babics Imre költői pályája sikeresen indult első, Kék Ütem Lovagrend című kötetével, amely 1989-ben jelent meg. Ezt követte 1991-ben a Magyarok kertje, 1993-ban pedig a Két lépés a függőhídon című kötet. Elnyerte A Jövő Irodalmáért Díjat (1989), a Bölöni György-díjat (1989), a Művészeti Alap Elsőkötetesek Díját (1990) és a Magyarok kertjéért a Sziveri János-díjat. Aztán egy kis csend következett, Babics visszavonult egy aprócska bakonyi faluba, majd tavaly figyelt fel rá újra az irodalmi közvélemény, amikor megjelent a több mint nyolcszáz oldalas, hexameterekben írt, szakrális, szocio-metafizikai műve, a Gnózis. A költő akkoriban úgy nyilatkozott művéről, hogy „nem ennek a civilizáció­nak szól”, s nem is áll szándékában kiadni a szövegeket, amelyek tizennégy évig hevertek az asztal­fiókban. A könyv végül a Napkút Kiadó vezetője, Szondi György és Babics feleségének unszolására vált olvashatóvá. És míg Szörényi László azt mondta (a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Sztármajom többszörös alkonyatban kötetbemutatóján), hogy szerinte Babics a legnagyobb magyar költő lesz, akiről még sok-sok doktori disszertáció fog születni, addig más kritikusok a Gnózist inkább csak értelmetlen és kibogozhatatlan öntetszelgésnek látták (lásd Pienták Attila kritikája, Kortárs, 2014/12).

Az új kötet, a Sztármajom a 2015-ös Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg. Ha valami radikálisan újat vártunk volna a költőtől, csalódnunk kellett volna. Öt ciklusra bomlik a kötet, az öt ciklus mindegyikében huszonegy vers található. És bár a könyv törzse jóval karcsúbb, mint a Gnózisé volt, küldetése mégsem kevesebb. A versek az emberi kicsinyesség, a fogyasztás és a természet, a spirituális kontrasztjára fókuszálnak, miközben a költői hivatásról mint kegyelmi állapotról beszélnek. A kötet verseinek nincs címe, csak a száma, a ciklusok címei azonban árulkodók, és érdemes is az értelmezéssel, értékeléssel a kötet verseinek sorrendjében haladni, ugyanis egy érdekes ív bontakozik ki a könyv szerkezetéből. A Gyermektermészetcímű ciklus versei gyermekverset imitáló stílusban és rímekkel beszélnek az embert szemlélő természetről, pánikbeteg galambról, lázadó fűszálról, amely „nem nő tömegsíron”. Az ember ugyanúgy fáj a földnek Babicsnál, mint Vörösmartynál, de mintha az ember azóta még pusztítóbb, még kegyetlenebb háborúban állna a természettel. A 13. versben az orgona vonja kérdőre az embert: „Én, az üdvösség horgonya / illatelőleget terítek elébed, / és te betont elébem, / mintha megvesznél…”A természet magasztosságának, tisztaságának ábrázolása a későbbi ciklusokban is fontos feladat marad.

Az Akárki mantráiciklus képversei már főleg az anyagi világ termékeivel, a fogyasztói társadalom, a politikai érdekrendszerek hiábavalóságával foglalkoznak. „Fényes luxus gépkocsikat kormányoznak, / és csőd felé egy országot, kicsalt jogon, / lényemnek kicsinyes világuk gonosz-nagy; / csak kerékpározom, a kormányt nem fogom. / Talán óv egy égi szem.” A vers alakja egyszerre emlékeztet egy szemgolyóra, de a televízióban az adás végén megjelenő monoszkópra is. A ciklus minden darabja tartalmaz valamilyen jelet (pontokat, nyilakat, háromszögeket), és a versek szokatlan tördelése is hozzáad valamicskét az értelmezéshez, de a legtöbb esetben a beépített alakzatok kissé sután, erőltetetten idomulnak a szöveghez, így egy idő után szinte akaratlanul is hajlamos figyelmen kívül hagyni azokat az olvasó.

A ciklus címéről, a tolvaj miniszterekről, a banki csődörökről eszünkbe juthat az Akárki című moralitás. De erkölcsi példázat, iránymutatás helyett a versek inkább az értékek kiüresedésére figyelmeztetnek: „s felnövök fals eszmén, hazug híradókon, / nyugatról csempészett pornóújságokon, / s közönségessé válok: nyílik rá módom, / hisz ezt sugallja iskola, család, rokon, / nem ezért érzek haragot; / s majd költő leszek, mert létezik kegyelem”.

A Dalok a küszöbön című ciklus már kissé önismétlőnek is hathat. A költő ablakán kőris les be, diófa, nyárfa, vadkörtefa árnyából a költő les a világra, visszapillant a városra, a „koravén mindentagadókra”, akik úgy űzték el, mint szarvasokat, nyulakat. Nem marad hát más, az olvasó számára sem, újraolvassa, átismétli azt, amit az eddigi versekből megtanult, s lomhán lapoz tovább, valami más után kutatva.

Szerencsére a Valaki szavai című, utolsó előtti ciklus igazodik az elvárásokhoz, úgy érezhetjük, egy teljesen új megszólaló jelenik meg a versekben. A szövegek hosszú, tömör alakjában még több keserűség, düh és kilátástalanság jelenik meg, a személyes élmények, tragédiák súlya pedig mintha kiirtana minden eddig megtapasztalt pátoszt. Különösen húsba vágó a ciklus harmadik verse, amelyben a beszélő édesanyjához megy a kőbányai hallottasházba, ahol a boncmester közli a testvérekkel, fizetniük kell, hogy anyjuk holttestét láthassák: „szemünkbe nézve higgadtan vartyogott a halálkufár, / a gennyes holttetem-kalmár, a porhüvely-kereskedő, / s én ott ültem elámulva: milyen ember, milyen világ, / milyen haza?” De megjelennek a győri hulladékégetőben, majd a sittelhordóként eltöltött évek, az alkoholfüggőség őszinte vallomása is. A ciklus utolsó, 21. verse (a várt apokalipszisre, 2012.12.21-re dátumozva) pedig már a világ végéről beszél: „Mindössze írni nem késő, engedelmes szavakkal ég / magasságába feltörni, így hát írok, tömény erőt / érezvén, írok, ámbár a világ számomra véget ért…” A Pusztát kiállt szavak ciklus haikui pedig mintha már az apokalipszis utáni időkből vagy éppen a világégésből fennmaradt szavakból állnánk össze.

Babics Imrét Krasznahorkai László archaikus költőnek nevezte, a Sztármajom többszörös alkonyatban pedig archaikus olvasásmódot kíván meg. A kötet megszólalóját nem (vagy legalábbis nagyon nehezen) érezhetjük saját énnek, a költő a világ fölé és fölénk is magasodik. A spirituális költőnek persze alapvetően nem célja van az írással, a spirituális költő azért ír, mert írnia kell, mert erre kárhoztatott (Babics Imre egy interjúban elmesélte, hogy felesége szerint, aki spirituális tanácsadó, Babics már az ókori Kínában is költő volt). Ebbe a modellbe az olvasó mint harmadik fél (a költő, szöveg, befogadó halmazában) már alig-alig fér bele, sőt sok esetben azt érezheti, hogy a párbeszéden kívül reked. A kortárs magyar líra elsősorban azokra az olvasói felismerésekre apellál, amelyben a befogadó azonosnak, hasonlónak érezheti magát az olvasott énnel, az artikulálatlan fájdalmak, élmények, szorongások a kortárs lírában formát, szavakat kapnak, kifejezhetővé, újra átélhetővé válnak. Babics Imre költészete a modern ember szorongását „csak” a spiritualitás ellenében fogalmazza meg, a versekben ábrázolt egyetlen kiút a magasztosabb lét felé törekvés. Babicsnál a kötött forma isteni rend, a költő kitanulta (ki kellett tanulnia) a mesterséget, könnyedén, erőlködés nélkül szólal meg a klasszikus formák és műfajok keretei közé szorítva. Nem kétséges, hogy a Sztármajomtöbb mint öntetszelgés, mint a költői mesterség fitogtatása, az azonban vitathatatlan, hogy ahhoz, hogy a versek ne váljanak önismétlővé, unalmassá, szükség van egy kis idomulásra, archaikus olvasói szemüvegre. Hogy a spiritualitás magasztalásán túl akadnak-e összetettebb lírai, elméleti problémák, azt majd eldöntik a doktori disszertációk, az azonban bizonyos, hogy Babics költészete kívül áll minden trenden, tendencián, és a kívülállással mindig érdemes foglalkozni. (Napkút, 2015)