Doboss Gyula: A Merza-napló

„Az őssejtig vagyok minden ős” – írta le József Attila. „Mintha a legifjabb fiúutód (M. fiktív figura) számára a dédnagyapa naplója mégis jóslat és determináció lenne” – alapozza meg előszavában A Merza-napló közreadó narrátora (szerzője?) a mű szüzséjét.

A két költői kijelentés között szemmel látható a gondolati azonosság. Mindketten ugyanarról beszélnek, ugyanazt a jelenbéli problémát kívánják feloldani: „ki vagyok én?” „Miért lettem én, és a sorsom olyan, amilyen?”

Doboss Gyula az irodalom felkent tudósaként és tanáraként mindent tud az írói mesterségről, ami belőle elsajátítható. Amilyen mesterien munkál meg szépprózát, úgy talán még jó rövid szövegek megformálására is képes lehetett volna. Az ösztönös, alapvető szépírói tehetségről árulkodó írásról életkoránál és magát tudóssá képzett mivoltánál fogva azonban a poeta natusokénál kevesebb figyelembe vehetőre. Nehezen elképzelhető például, hogy idős létére (hetvenéves) hajlama volna elemi élményvilágából, mondjuk, Hajnóczy-féle feszessé­gű, alapvetően ambivalens kisugárzású novellát kikanyarítania, leginkább úgy, hogy alkata se kívánná ezt a teljes embert felemésztő katarzist. Pláne nehéz lenne hivatásos prózaíróvá avanzsálnia. „Egykönyves” prózaíróként lehorgonyozhat annak a világképnek feltérképezésénél, ami hosszú idő óta érlelődhet benne, s amihez annak benső kidolgozottságánál fogva legjobban ért: az elméletnél, az elvonatkoztatásnál s annál a regénnyé növeszthető hipotézisnél, miszerint az e földre születő ember sorsa nem több az elődök viszontagságai és a történelem fordulópontjai által beteljesített jóslatnál s determinációnál, s aki valamilyen úton-módon mégis, mint magában való individuum, folytonosan kénytelen beleütközni kényszerűen meghatározott mivoltába. Azaz: az ember nevű lény őseiből, az ősei által megtapasztalt, átélt eseménysorokból mint filozófiai értelemben vehető általánosból következik, sorsában tébláboló egyes képében.

A szintén tudós Gyulai Pál életműve jár analógiaként az eszemben, s szépírói remeke, az Egy régi udvarház utolsó gazdája, ez a maga nemében ugyanúgy korszakot összegező s egyben már Jókai számos műve előtt le is záró alkotás, amit többek a szatirikus Beszterce ostroma tragikus előképének tartanak. Ám ahogy annak idején a szabadságharc, a Bach-korszak és az azt követő modern 19. század, sőt a Nyugat indulását is átélt Gyulainak, úgy a 20. század második felét s századunk nem kevésbé megrázó másfél évtizedét megélt Dobossnak is meg kellett írnia azt a szépirodalmi művet, amit ebből a szemszögből tekintve csak ő volt képes formába önteni, s ami nem mást idéz fel, mint a történelem sújtotta s egy civilizációváltás válságos időszakát megtapasztalni kénytelen alkotó létélményét.

A Merza-napló nem napló és nem családregény. Valójában ügyesen álcázott én-regény. A közreadó Narrátor is ezért bizonytalan könyvének műfaját illetően, jobb híján családregényféleként aposztrofálja. Hogy az elbeszélt történet műfaji mibenlétével tisztában legyünk valamennyire, leginkább a narráció felől lehetne megközelíteni a mű műfaji meghatározását, de csak addig, amíg zavarba nem jövünk, hiszen narrátorunk benne hol heterodiegetikusként, hol homodiegetikusként mutatkozik, azaz hol szereplője-figurája a történetnek, hol pedig kilép belőle, hol első személyt használ, hol rábízza a történetmesélést egy harmadikra. S a kérdés rendre lóg a levegőben: vajon ki beszéli el ugyanazt? A beidézett szövegdarabok írója, a harmadik személyű elbeszélő vagy maga a történetmesélő? Netán az elbeszélt történet lenne megmásíthatatlan minden időben?

A mű azonban vagy mindezek következményeképp, vagy pedig mindezen zavarba hozó tulajdonságai ellenére: korszaklezáró alapműként élvezhetően áll a maga lábán. Mintha azt akarná mondani, hogy egy szétesőben lévő világot nem is lehetséges másképpen tetemre hívni, mint a maga homályba veszettségében, ziláltságában, összekuszáltságában, kibogozhatatlanságában.

A múlt század hatvanas éveiben, amikor még nem állt az irodalmárok rendelkezésére a járatlan befogadót csapdába ejtő s ködös jelentésvilágú, idegen eredetű szakkifejezések egész szótárrendszere, mindközönségesen emlékezéstechnikának nevezték ezt a műformálási módszert. Lényege a széttöredezett idő szálainak megragadása, az ok és okozat viszonyának valamiképpeni helyreállítási kísérlete. Lélektanilag ugyanis az emberi emlékezet nem lineáris sorokba rendezi az egyes emlékmorzsákat, hanem az időbeliséget figyelmen kívül, a töredékesség miatt a maga összezavarodottságában hagyva olyan törmelék történetekből építkezik, amelyek vagy hitelesek és időállók, vagy nem, vagy valóságosak, vagy a köztes, az információt zavaró események által összekeveredett állapotukban leledznek. Vagy lehet segítségükkel tovább hurcolni a létezést, vagy nem. Mindezek a narrátort segítő és nagyobbrészt felmentő támpontok az ambivalens létérzések hitelessé tételéhez. A fennmaradt dokumentumok halmaza, családon belül elpostázott levelek, fényképek beidézései s a hozzájuk táplált, regényessé formált, mozaikszerűen elrendezett történettöredékek, amikkel – valljuk be – nem sokat kezdhetnénk, ha a „szerző” rendező emlékezetének kontextusteremtő fantáziája nem irányítaná figyelmünket a lényegbeli mondanivalóra.

A szövegbelsőben lezajló narrátori pozícióváltások sora persze esetünkben korántsem a véletlen szülötte, hanem a modern szépírói eszköztár mindenkori sajátja. Maga a forma. A bravúros mesterségbeli tudás megnyilvánulása. A naplóíró első világháborús hadifogoly Merza István és a legifjabb (fiktív) fiúutód között a közreadó narrátorra (itt: a kiemelt, egyes szám első személyű elbeszélőre és annak változataira) mint a múltba saját, jelen idejű reflexióit közvetítő köztes figurára kell tekintenünk, akinek feladata végiganalizálni egy teljes családtörténetet, hogy egyéni sorsfordulataira, jelenbéli állapotainak alapkérdéseire válaszokat találjon.

Tételezzük fel, hogy létezik a történelemnek egy olyan szegmense, amely bár valóságos és életbe vágó, az emberiség sorsát, világát nagymértékben meghatározó, de valahogy mégis minden adódó alkalommal elhanyagolhatónak tekintett intermezzóként félúton kizuhan a történelemtudomány vizsgálódásának hatóköréből, annak ellenére, hogy jelentős hatással van a társadalmak további formálódására, távlataiban pedig minden további történelmi aktus alakulására.

Embertörténetekről, sorstörténetekről – tágabb értelemben véve döntő hatású eseménysorozatokról beszélhetünk ez esetben, ám ezek valamilyen korlátozás okán „csupán” a kultúrtörténet, a társadalomtörténet elnagyolt részét képezhetik. Mondhatnánk azt is, hogy tudományunk e téren módfelett „szemérmes”. Miközben hullahegyekről ad számot, nem szól a fájdalomról, a nemzedékeken át ható következményekről.

A Doboss-regény erről, a történelemből történő, időszakonként törvényszerűen bekövetkezú kizuhanásról beszél. Eseménysora a szellemi-kulturális értéket teremtő és azt megtartani képes kisvárosi polgárság kettéhasadásáé, később: pusztulásáé, ezzel együtt a mikroközösségekben (családokban) megőrzött mindenkori hagyomány széteséséé.

A Berva mopedján közlekedő, otthonában a hűvösebb évszakok idején megkopott fürdőköpenyt viselő, az elrekvirált fél ház értékesebb bútorainak raktáraként használt maradék szobájában meghúzódó, azaz életével végképp leszámolni kényszerült példaadó ős – nagyon is tudhatóan a közreadó narrátor nagyapja – már nem az a nyalka katonatiszt, aki a naplóban látszólag töretlen gerinccel éli túl, akaratán kívül is nagyjából Benyovszky Móric hazatérési útvonalát követve, az első világháború utáni orosz hadifogság poklát. Nem is a tekintélyes, hajdani bankigazgató, hanem önmagát és a történelmi kataklizmákat túlélt öregember.

Különös, hogy naplójával beidézett szövegként, valamint a másodlagos narrátor (P.) által megjelenített figuraként szereplő Merza Istvánról a fent említett külsődleges jeleken kívül alig tudunk meg valamit. Sorsának tragédiájáról: szerelmi-családi életének összeomlásáról is alig jelzésértékűt. Ami megfogható volna belőle, az az emlékezet ködébe vész. A tragédia, a valóságosan tragikus léttörténet ugyanis azonnal átemelődik a második, a költői jelentésszintre, a tulajdonképpeni denotációra, a végzetszerűség elkerülhetetlen mivoltára.

Ha ugyan nem áltudományos kacsa az a legújabb biológiai felfedezésről adott hír, miszerint mi, emberek mindannyian kimérák vagyunk (akkor valószínűleg minden élőlény is az), mivel génjeinken kívül őseink néhány sejtjét is magunkban hordozzuk, valóban a végzet beteljesedéseként kell tekintenünk arra a jóslatra és determinációra, amit a közreadó narrátor az előszóban felvet. A nagyapa, az anya, az unoka sorsa, kapcsolatainak szétmorzsolódása között valóban meg lehet találni valamely összefüggést. Ám ha a kimérasorsot bizonyosságként kezeljük, azt is feltételezhetjük, hogy a történelem „sejtjei”, a civilizáció katartikus folyamatában megismétlődő mozzanatok is hasonlóképpen élnek tovább az évszázadok rohamaiban.

Egyet nagyon megtanult a 20. század kataklizmáit át- és túlélt ember. Mégpedig azt, hogy a történelem vajúdásai hatnak az ember anankéjára, és viszont. Az önhibájukon kívül szétemésztett családok – és a velük semmibe hulló emberi, szellemi értékek – története az a gyűszűnyi tengervíz, amiben meglelhető a teljes, viharban háborgó óceán. (Magyar Napló, 2014)