Keleti aknák

Cseres Tibor: Zöld Péter levelei a pápához (1971); Foksányi szoros (1984); Őszi beszélgetés Klézsén (1982)

A háborút, az aknákkal tűzdelt terepet „járó” „magyar írónak – vallja Cseres Tibor – nem lehet más feladata, mint az, hogy az aknákat ne megkerülje, hanem szétszedje, felrobbantsa. Ha az aknákat csak megkerüli, s mellettük elhalad, mintha nem volnának ott – folytatja –, akkor a következő nemzedék ezekbe az aknákba belebotlik. Sőt: a mai nemzedék alatt véletlenül is felrobbanhatnak […] ha az irodalom eszközeivel nem szedjük fel, nem semmisítjük meg őket.”¹ Talán nem tévedünk túlságosan nagyot, ha azt feltételezzük, hogy Cseres Tibor a Kárpát-medencén kívülre került moldvai magyarokkal kapcsolatos írásaiban is efféle aknák „felszedésére”, „megsemmisítésére” vállalkozik. Az is feltételezhető, hogy a magyar kisebbségek ügye iránt egyébként is érzékeny író figyelmét a „keleti magyarokra”, valamint a népcsoport történetével kapcsolatos forrásokra Domokos Pál Péter kelthette fel.²

E tárgykörbe tartozó műveinek (Zöld Péter levelei a pápához, Foksányi szoros) szereplője papi személy. De nem tekinthetők kisebb jelentőségűnek a művek – feltehetően fiktív – hősei, a nők sem, akiknek az alakját egyébként sem a (közösségről szóló) tudományos, sem pedig a szépirodalmi művekben nem szokás ábrázolni. Mindkét papi szereplő történeti személy. Zöld Péter mint regényhős első ízben Nyirő József Madéfalvi veszedelem (1939) című művében jelenik meg,³ Petrás Jánosé a Foksányi szorosban. A regényben ábrázolt orosz–török háború (1877–78) moldvai áldozatait és a plevnai csata emlékét néhány évvel a regény megjelenése előtt (1977) Beke György idézte fel egyik publicisztikájában.⁴ Zöld Péter és Petrás János alakja, munkássága napjainkban is szűk körben, leginkább nyelvészeti, folklorisztikai és történeti szakemberek előtt ismert. Irodalmi művek főhő­sévé alakításával az író bizonyára azt kívánhatta elérni, hogy a – helytállásukkal, nemzeti ügyet szolgáló munkásságukkal – kimagasló példát tanúsító papok tágabb közönség előtt is ismertté váljanak. Az sem kétséges, hogy a két pap példáján túl a szerző valójában azt a közösséget is „láttatni” kívánta, amelynek körében a hősök maradandót alkottak: a Moldvában élő magyarokat. Ugyanakkor véleményem szerint a – moldvai magyar közösség történelmi eseményei felett töprengő – történelmi regény vagy regényesített történelem nem a magyar história egészét kíséreli meg értelmezni, ahogyan azt egynémely kritikus megfogalmazta. A mű művészi érvényessége nem állhat vagy bukhat azon, hogy ezt a – feltételezett – vállalkozást az író sikerre vitte-e vagy sem. Úgy vélem, ezekben a művekben mindenekelőtt „aknagyűjtéseknek” és bizonyos eszmék újrafogalmazásának lehetünk a tanúi.

Zöld Péter (1727–1795)

Zöld Péter madéfalvi lófő família fia, nevét az 1764-es madéfalvi veszedelem eseményei kapcsán írta be a székely történelembe. Lázítás és összeesküvés bűnével több ízben börtönbe zárták, ahonnan mindannyiszor megszökött, és – rejtőzve – a madéfalvi vérengzéskor Moldvába menekült székelyek nyomába eredt, nem mellesleg azért, mert büntetett előélete miatt papi tevékenységet szülőföldjén nem végezhetett volna. Zöld Péter ellenezte a székelyek elvándorlását. Rövid moldvai tartózkodása után ő maga meg is kísérelt visszatérni, ám újból elfogták és börtönbe zárták. Ismét megszökött, s bujdosása helyszínéül másodjára is Moldvát választotta, ahol néhány (3-4-5?) esztendőt töltött el (1765–1768/70).⁵ Több mint tíz évvel később vetette papírra moldvai élményeit, emlékeit, a katolikusok állapotát püspöke, gróf Batthyány Ignác kérésére. Ekkor már Csíkdelne plébánosa. Ezt a jelentést idézi fel közel két évszázaddal később, 1971-ben Cseres Tibor Zöld Péter levelei a pápához című prózájában (Kortárs, 1971/12). Zöld Péter latin nyelven írt – életrajzi és egyháztörténeti adatokat tartalmazó – jelentésének több változata van.⁶ A magyar szakirodalomban az 1870-ben megjelent latin változat terjedt el,⁷ amit Domokos Pál Péter fordított le és adott közre magyar nyelven.⁸ Minden bizonnyal ezt a forrást ismerte és használta Cseres Tibor is. Ahogy említettem, a szóban forgó forrás, Zöld Péter jelentésének címzettje nem a pápa, hanem Erdély püspöke, Batthyány Ignácz.⁹ Batthyány (csak) hat esztendővel később, 1787-ben tolmácsolja VI. Piusz római pápának a moldvai katolikusok sanyarú állapotát Zöld Péter jelentése alapján. Levelében azt kéri a Szentszéktől, hogy a hanyatló és sorra megszűnő moldvai (milkói, szereti, bákói) püspökségekhez tartozó katolikus közösségek csatoltassanak „az erdélyi püspöki megyéhez”.¹⁰ Cseres két részből álló prózájában vannak az eredeti jelentésben megfogalmazottakkal megegyező szövegek, és vannak fiktív elemek is, ami azt mutatja, hogy az irodalmi műben a hangsúly nem az események hű rekonstrukciójára, hanem a történeti téma aktualizálására esett. Zöld Péter jelentése apropóján az író mást is fontosnak tartott elmondani. Hogy mi lehet ez a más, mi lehetett az író célja, egyedül ő tudná elárulni. A vitathatatlan pusztán csak az, hogy az eredeti jelentés szerzője Zöld Péter, címzettje Batthyány Ignácz (illetve III. Kelemen pápa), a prózai mű szerzője pedig az író, címzettje – olvasatomban – az éppen trónoló pápa (VI. Pál). Az 1780-ban rögzített állapot kétszáz esztendő alatt változott, de nem javult, vélhetően ezt a tényt tolmácsolni kellett az érintetteknek, erre a helyzetre emlékeztetni kellett a közvéleményt. Zöld Péterek hiányában az írónak.

Ahogyan arról a Foksányi szoros kapcsán is szó lesz, mindkét Cseres-prózában feltűnik a bevezetőben említett női alak (Brigitta, Czikó Anna), az asszony s vele együtt a szerelem, amely a nyomort, a hontalanságot elviselhetővé, sőt kívánatossá teszi (Zöld Péter), és amely a kiüresedett, céltalanná vált életet képes megújítani (Domahidy Ákos). Aligha kérdés, hogy a csöbörcsöki magyarok között élő „égi lény”, Brigitta szerepet játszott abban, hogy a szülőföldjüket hűtlenül elhagyó csíkiakat ostorozó Zöld Péter váratlan fordulattal magától a pápától kéri: „Parancsoljon engemet eme Csöbörcsökre.” Ennél is árulkodóbb a levél hétsoros utóirata, amely felett oly egyszerű volna elsiklani, holott a szöveg egyik fontos, ha nem a legfontosabb eleme. A mű hőse az utóiratban egy újabb kérést fogalmaz meg. Azt kéri a pápától, a leveléhez csatoltak névsorában feltüntetett özvegyeknek adja meg a feloldozást a házasság szentsége alól, uraikat pedig nyilvánítsa holtaknak. Ez a szerelmet sejtető – vajon valóban fiktív? – betét, azaz a megcsonkított és félkegyelmű életállapot éppúgy „akna” a XVIII–XIX. században Moldvában, mint az összes többi, amely a nemzeti létet és az egyház működését veszélyezteti. A hétköznapok, a kisemberek életét – hogy a boldogságát/boldogulását ne is említsük – veszélyeztető, nyomorító aknák ezek, amelyeket egyedül az írói fantázia – s tegyük hozzá: a népköltészet – képes észrevenni, megsemmisíteni.

A Cseres-féle második Zöld Péter-levél huszonkét évvel később keletkezett, s nemcsak tartalmában, de stílusában is különbözik az elsőtől. A pápai engedélyre majd negyed évszázadon át várakozó székely pap a tilalmak ellenére ellátogat Csöbörcsökre. Európa legkeletibb római katolikus plébániáját teljes pusztulásban találja. A csalódott pap már áldozatnak sem kívánkozik Brigitta falujába, akit a felismerhetetlenségig nyomorított a sors. Második levelében Zöld a „szentséges atya lábánál” heverő kérések megsemmisítését kéri a pápától. A levél végi jegyzet itt is tartogat meglepetéseket. Ennek értelmében ezt a második levelet Zöld végül nem küldte el a pápának, legalábbis „a Vatikáni Levéltárban nincsen nyoma”.¹¹ A nemzeti és az egyetemes között tátongó mérhetetlen, emberi ésszel fel nem fogható szakadék felismerése rejtőzhet a döntés mögött? Jobbnak találta tán a fiókban őrizni a levelet? Révbe éréskor még szüksége lehet rá Zöld Péternek. S ki tudhatja, talán még Cseres Tibornak is.

Petrás Incze János (1813–1886)

Voltaképpen semmi rendkívüli nincs abban, hogy Petrás Incze János alakja elnyerte Cseres figyelmét. A forrófalvi születésű ferences pap élete és munkássága megtermékenyítőleg hatott a magyar művelődés egészére. Petrás és életművének felfedezése Domokos Pál Péter érdeme, aki 1979-ben kiadta a száz éven át az Akadémia Kézirattárában rejtőzködő Petrás-kéziratokat.

Az 1877–78 között, az orosz–török háború idején játszódó Cseres-regény második részének helyszíne Moldva. A regény főhőse, Domahidy Ákos kísérőivel (Ugron Gábor, Orbán Balázs) az oroszok elleni magyar légió megszervezése céljából terepszemlét, expedíciót tart Moldvában. Együttműködés és a közös fellépés reményében felkeresik a Klézsén székelő Petrást, aki – miután részletes tájékoztatást nyújt a moldvai magyarok állapotáról – a haditerveket szövő uraktól megtagadja a segítségnyújtást, mi több, a támadás következményeire és valódi áldozataira hívja fel figyelmüket. „Mi volnánk minden vesztes avagy győzelmes szenvedéseik [ti. a románoké] bűnbakja” – fogalmaz Petrás. A drámai szituáció lényege: ha a magyarországi urak nem mondanak le tervükről, az oroszok oldalán harcoló moldvai magyarok a törökök oldalán harcoló székely társaikkal kényszerülnek szembeszállni. A Petrással folytatott beszélgetés hatására a látogatók lemondanak haditerveik továbbfűzéséről és megvalósításáról. Az orosz–török ütközetben (plevnai csata) elhunyt moldvai magyarok halálát így – vélhetően – nem nemzettársaik okozzák. Hogy van-e történeti magja a magyarországi urak klézsei látogatásának, nem tudom, de aligha. Ugron Gábor életrajzírói a székelyek toborozásáról szóló események részleteit éppen a Foksányi szorosból merítik, ám a moldvai expedícióról a politikus biográfiájában már nem esik szó. Az 1877–78-as háború emlékezetéről Beke György tudósít. A temetőkből hiányzó kereszteket a falvak központjában felállított emlékoszlopok helyettesítik. A hosszú évtizedeken át hűséggel újrafestett betűket végül a halál eltulajdonította, a plevnai csata magyar halottainak nyughelye ismeretlen maradt. A gyászolók ma is választ várnak kérdéseikre: „Hol süthette el a puskáját először Farkas János gyalogos? Plevna sáncánál, a dombos bulgáriai tájakon, amelyek hasonlítnak a Szeret jobb partjához? Védekezés közben vagy támadásban érte-e a gyilkos golyó? Meghalt-e azonnal, vagy tábori ispotályba került előbb? […] Az őrségben fagyott meg […] a rettenetes télben? […] Mi lehetett […] utolsó gondolata, ha ugyan maradt ideje hozzá?” Egyvalamire biztosan nem gondolt – teszi hozzá Beke –, hogy „az lett az öröksége, ami eszébe sem jutott: hősi halálával egy bizonytalan jövőt próbált megváltani”.¹² Petrás személyiségéről egyébként sokat elmond, hogy „a Plevna siralmát”, azaz a plevnai csatáról szóló román (nép)dal részletét elsőként jegyezte fel 1880-ban, két évvel megelőzve a román folklórgyűjtők által közre­adott variáns megjelenését.¹³

A korabeli források ismeretében az bizonyos, hogy a Foksányi szorosban feldolgozott történet egy-egy jelenete, de leginkább a környezet ábrázolása „valós”. Ugyan nincs rá adatunk, ám maga a látogatás is elképzelhető, hiszen valamennyi Moldvába látogató magyarországi méltóság, budapesti úr valóban felkereste Petrást, aki – a regényben betöltött szerepének megfelelően – ismeretekkel és tanácsokkal látta el a látogatókat. A Petrás feljegyzéseiben, leveleiben, valamint a Cseres-regényben ábrázolt társadalmi állapot, történelmi körülmény sok tekintetben megegyezik, ami arra utal, hogy az író támaszkodott a 19. századból származó forrásokra. A moldvai epizód a regény rövidebbik részét teszi ki, és akár önálló egységnek is tekinthető. Ebben a részben a regény főhősét érintő szerelmi szál az egyetlen olyan motívum, ami – a hitelességet bizonyító források hiányában – egészében írói fikciónak tekinthető.¹⁴ Cseres azt vallotta: „a magára adó írónak kötelessége, hogy a népe sorsáról írjon és törődjék vele”.¹⁵ Talán túlzás volna azt feltételezni, hogy a regény magja/apropója a moldvai epizód, az azonban valószínűsíthető, hogy Petrás alakjának felidézésével az író a moldvai magyarokra kívánta felhívni a figyelmet. A regényben felelevenített korszakban „Magyarország, ill. Erdély határain kívül magyarok nagyobb számban egyedül Moldva földjén éltek”. ¹⁶ Ez a helyzet a regény keletkezésének időpontjára lényegesen megváltozott. Nem meglepő, hogy a 19. századi moldvai magyarok állapotát ismertető író valójában kora körülményeire kívánja felhívni a figyelmet, illetve általában a Magyarország határain kívül élő magyarságra.¹⁷ A pislákoló mécses metafora azonban egy rejtett üzenetet is hordoz. A Foksányi szoros egésze egy őszinte vallomás, a tehetetlenség bevallása. A magyar nép egy veszélyeztetett csoportja védelemre szorul(t), és ezt a védelmet nem lehet(ett) biztosítani a számára.¹⁸ Ezt a tehetetlenséget az író – feltételezem – fontosnak tartotta bevallani nyilvánosan, 1984-ben a Foksányi szorosban. A moldvai magyarok védelmét célzó kezdeményezések, ha csak az író által is megidézett Zöld Péter/Batthyány Ignác, Petrás Incze János/Szent László Társulat stb. ténykedéseire gondolunk, mind-mind kudarcba fulladtak. Mi több, a Foksányi szoros főhőse még azt a kérdést is felteszi magában, vajon nem vette-e ki a részét Petrás rejtélyes körülmények között bekövetkezett halálából azzal, hogy a légió szervezésére szánt pénz egy részét Petrásnak, s rajta keresztül a moldvai katolikusoknak adományozta. A magyarországi adományokat őrző papot több ízben kirabolták, életétől is megfosztották. Amikor az író bevallja, hogy a tehetetlenséget tartozik megvallani, ezzel azt is „állítja”, hogy a megoldást mástól várja, de elvárja.

Az 1982-ben írt Őszi beszélgetés Klézsén című próza (Mozgó Világ, 1982/10)szinte szerves folytatása a Foksányi szorosnak. A mű egyik szereplője közel száz esztendővel a török–orosz háborút követően ellátogat a néhai Petrás Incze János parókiájára, Klézsére. Az események kibontását a szerző három, különböző időpontban, különböző szerzőktől és különböző témában írt újságcikkekből vett rövid idézettel indítja. A citátumok közül itt most a legutolsót tartom fontosnak kiemelni. Szerzője egy bizonyos V. M. Ungureanu. 1981-ben, Bukarestben közölt cikkében egyebek mellett azt írja: „A csángó kifejezést, ránk való vonatkoztatását, ezt az álnevet végérvényesen ki kell iktatni a tudományos terminológiából, minden származékával együtt, mivel velünk kapcsolatban nem jelent etnikai valóságot.” Hogy mi volt a szerző szándéka az idézettel, azt nehéz volna megfejteni, azt azonban nem szükséges bizonyítani, hogy a magyar közvélemény ingerküszöbét nem érte el az idézetben rejlő üzenet, miszerint a csángó kifejezés mind a magyarok, mind pedig az asszimilálódott réteg körében elutasított, nem elfogadott. Különös, hogy az elrománosodott újságíró mondataival szinte egészében egyező megállapítást fogalmaz meg 2015-ben Péntek János nyelvészprofesszor is,¹⁹ ám az üzenet ezúttal sem talált befogadókra, értő fülekre.

Az Őszi beszélgetés Klézsén a Foksányi szorosból vett szövegrésszel indít, ami ismét csak azt üzeni, hogy a külső körülmények (továbbra is) változatlanok. Mintha Moldvában megállt volna az idő, a történet elbeszélése száz esztendővel később is folytatható. Más állapotok uralkodnak viszont a lényeget (pontosabban a magyarságot közelebbről) érintő belső körülmények terén. Zöld Péter második leveléhez hasonlóan a klézsei beszélgetés is egy látlelet a regényben előrevételezett pusztulásról. Az író a valóság ábrázolása révén, a figyelemfelkeltésen túl a figyelmeztetésre is vállalkozik. Ez a történet is a pusztulásba torkollik. Zöld Péter, Petrás Incze megtoldotta a pusztulás idejét, és ez nem éppen kis tett. A klézsei pappal a 20. században folytatott dialógus elejtett szavai azonban nem egészen a pusztulásról árulkodnak, hiszen a nyolcvanas években van pap, van mise, a románul nem beszélő asszonyok kézzel-lábbal, de mégiscsak vallomást tesznek vétkeikről a (magyarul nem tudó) pap gyóntatószékében, és iskola is van a magyar falvakban. Minden adott, ami Zöld Péter és Petrás Incze János korában hiányzott. Ez nem lehet a pusztulás. A papot „gyóntató” író egy új világ kibontakozásának körülményeit világítja meg. A dialógusból egy olyan világ rajzolódik ki, ahol Bartók Béla román zeneszerző, a lengyel pap román nyelven prédikál magyar híveinek. Soknyelvű, multietnikus, multikulturális világra, valójában látszatvilágra kel fel a nap, hiszen az Őszi beszélgetés egésze a homogenizáció, asszimiláció félreérthetetlen bevallása. A dialógus tükröt állít a papnak, és egyben kemény kritika az egyház működésében tapasztalható ellentmondásosságról. Ennek a világnak az előjelei, csírái már Zöld Péter és Petrás korában is jócskán felismerhetőek voltak. A pap elődökhöz hasonlóan az író Cseres maga is megírja a világok vetélkedésének történetet.

Mi lehet a szűkebb tárgya ezeknek a prózai alkotásoknak? Vajon szigorúan csak etnikai kérdésről értekezik a szerző? Okunk van arra gondolni, hogy (az etnikai szempontokat előtérbe helyező) nemzet, valamint (az egyetemességre törekvő) egyház ütközőzónáján állunk akkor, amikor a moldvai magyarokról gondolkodunk. Egyik – talán nem is egymással szemben meghatározható – féltől (nemzet, egyház) sem vitatható el, hogy jó szándék vezérli tetteit. A tettek gyakorlati következményei alapján mégis az a tanulság szűrődik le, hogy – ezek szerint – a jó és a jóhoz vezető út sokféle! Ez esetben felmerül a (költői) kérdés: ilyen körülmények között mi jóra számíthat az emberiség?!

A moldvai magyarokról szóló Cseres-művek értelmezésének egyik kulcsa az Őszi beszélgetés Klézsén című írásban hangzik el, s így szól: „A földi és az égi boldogság mezsgyéjére való eljutás.” A kérdés az, hogy az embert ebbéli törekvésében az egyház és a nemzet a Teremtőtől kapott (elidegeníthetetlen) méltóságához méltó módon engedi-e botladozni, vándorolni s végül megérkezni.

Jegyzetek

¹ Domokos Mátyás, A pályatárs szemével. Válaszol: Cseres Tibor, Kortárs, 1979/5, 813.

² A Foksányi szoros című regény végén az író köszönetet mond mások mellett Domokos Pál Péternek is „adataiért”. Az író a Lőcsei Gabriella által készített interjúban is megemlíti Domokos Pál Péter hatását. Cseres Tibor, Perbeszédek és párbeszédek, Szépirodalmi, Budapest, 1986, 642.

³ Később Imets Dénes Veszedelem című drámájában is szerepel.

⁴ Beke György, Csángó passió, Európa, Budapest, 1988, 244–249.

⁵ Szőcs János, Zöld Péter élete és munkássága. Pater Zöld. Bibliotheca Moldaviensis. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2002, 21.

⁶ A jelentés 1781-ben készülhetett. Írásban két évvel később, 1783-ban jelent meg a pozsonyi Magyar Könyv-Ház III. kötetében. Ugyanekkor, ugyanitt az Ungarisches Magazin is közli a jelentés német változatát, amely a hozzácsatolt jegyzetekkel együtt több információt tartalmaz a latin verzióhoz képest, ugyanakkor a latin nyelvű szöveg is tartalmaz olyan részeket, amelyeket a német fordítás nem vett át. Mikecs László álláspontja az volt, hogy a levél egyik változata sem teljes. Erről lásd Szőcs, i. m., 34. A szövegváltozatok keletkezéstörténetét Domokos Mária rekonstruálta. Domokos Mária, Zöld Péter moldvai jelentései, Ethnographia, 1998/1, 267–284.

⁷ Kovács Ferencz Úti-Naplója. Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhhonban. 1868. Maros-Vásárhelyt, 1870, 57–66. Domokos Mária hívta fel a figyelmet arra is, hogy „a Molnár János által közölt (1783) szöveg első része a forrás jelzése nélkül megjelent egy 1791-es kalendáriumban […] mint egy Erdélyről szóló ismertetés függeléke. A szöveg Csöbörcsökről szóló részét közölte Gegő 1838: 109–113.” Domokos Mária, i. m., 269.

⁸ Domokos Pál Péter, A moldvai magyarság, 6. kiad., Fekete Sas, Budapest, 2001, 86–93. Első közlés: 1931.

⁹ „Íme, ezek, Nagyméltóságú Elöljáró Úr, miket Excellenciádnak kérdéseire rövid, de őszinte tollal előadni szükségesnek találtam.” Szőcs, i. m., 64. Zöld Péter a püspök kérésére tér vissza Székelyföldre. Domokos, i. m., 85.

¹⁰ Kovács, i. m., 86.

¹¹ A második levél „a delnei plébánia iratai” közül került elő.

¹² Beke, i. m., 248–249.

¹³ Balajthy Katalin, Petrás Incéről, ismeretlen levelei kapcsán, Ethnographia, 1995/2, 990; Domokos Mátyás, i. m.

¹⁴ Nem fiktív motívumnak tekinthető a regényben ábrázolt társadalmi állapot, valamint a történelmi körülmény.

¹⁵ Olasz Sándor, Cseres Tibor: Foksányi szoros, Alföld, 1985/11, 82.

¹⁶ Spira György, A magyar negyvennyolc és a csángók = A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára, szerk. Glatz ferenc, MTA Tudománytörténeti Intézete, Budapest, 1993, 305.

¹⁷ Cseres, Perbeszédek…, i. m., 640.

¹⁸ Uo.

¹⁹ Péntek János, A moldvai magyarokról és a csángó névről a nyelvföldrajz bizonyságai alapján = Certamen II. Előadások a magyar tudomány napján az Erdélyi Múzeum-Egyesület I. szakosztályában, szerk. Egyed Emese, Bogdándi Zsolt, Weisz Attila, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2015, 15–25.