Vigyázzam

Sorsom, jó-rossz ruhám
még apám szabta rám.
Szemével méregette:
magamra öltve hogy áll?

Vigyázzam: nincs másik,
foltot ne ejtsek rajta.
Viseljem most már,
ha Isten is úgy akarja.

Hiányuk vigasztal

Milyen időt áhítanánk mi,
amilyenre nem intenénk lemondóan,
mint Nap felé a fa:
odáig úgyse ér föl soha?

Milyen időt vágynánk?
Amilyen nincsen is,
az elérhetetlenben csak?
Amilyennek nyomát se láttuk,
a kanyarjait követhettük volna?

Nézünk a kedvetlen időbe,
s a magasság mintha nem is akarna már
föntebb jutni,
a távolság se messzebb.

Pedig hogy hittük:
ami járhatatlan is – járható lesz.
A szelet gyorsuló üzemmódra állítjuk,
hadd pörögnének
a motollák, kerekek!

Amikor kiegyenesedve a karó,
magát rátartin kihúzza.
S felkéklik a nyugalom ege:
elő az ünnepi fazekakkal!

De maradt, ami volt,
a rossz azóta se javult meg.
A lapát már arra is büszke,
legalább dolgozni mehet.

Aztán elmegy az országból is,
nem bízik naposabb időben,
a holnap se abban, holnapja
élhetőbb lesz.

Lemond róla,
akárcsak utódjairól az ember.
Mire, minek születnének?
Bajnak az ország nyakára?
Nyűgnek?

Pedig ha nem bennük,
kiben, miben higgyünk?
Hitet a jövőben – vizet a kútból –
honnan merítsünk?

Mert nincsenek,
hiányuk vigasztal,
hogy amit nekünk,
ez embert kicsináló kort,
nekik nem kell megélniük.

Hogy nem látjuk
az örökös küzdelmektől kidülledt
verőerüket nyakukra rászorulni,
mint a kötelet,
súlyos pajtatetővel vállukat megroskadni,
beszakadni szájukat üres vermekké,
amelyekből messziről érezni
a testükből szivárgó
fáradt leheletüket.

Hogy nem látjuk,
amint a reggel felragyog,
indítják ők is, ahogy mi indítottuk
a malterkeverő Napot.
Nem látjuk belefásulni őket
hajszákba, bajba,
az elvetett reményeiket kiszáradni:
itt-ott kalászolják csak termésüket.

Akiknek a világot
kellene kitanulniuk,
jó irányba fordíthatnák.
S ha nekik se sikerülne,
lenne megnyugvásukra:
legalább megpróbálhatták.

Túl sok a fény?

Mi volt az?
A föl-le út járkál
odakint,
annak a lépteire riadtam?
Vagy egy szökevény villám
surrant el az eresznél,
az zörrentette meg a tetőt?

Majd mintha
egy arcot láttam volna megvillanni,
szeme vaspuskacsövét,
háború rémképét
besütni az ablakon,
amitől a félelem összerettent,
s a ballagó kő is az úton.

Mit akart itt?
Csak benézni hozzám?
Nem inkább már
rám szakítani falat, ajtót?
Nem inkább utat, utcákat meneteltetnie,
elhajtani embert, állatot füstbe,
dögvészbe?

Sok neki a tiszta vízárok,
a zajfogó fal?
Túl sok a fény, a csend?
Több sötét kellene, több korom,
fölrobbanó por?
Életek roncstelepéből is több?
Több koplaló fazék,
éhező lábas kellene,
amiben nem fő semmi,
mert nincsen is már kinek?