Lehr Albert magyarázatos Toldi-kiadása

1

A budapesti evangélikus – „lutheránus” – főgimnázium magyartanárának, Lehr Albertnek (1844–1924) legnagyobb sikert elért műve minden bizonnyal magyarázatos Toldi-kiadása volt. E munkája több mint tíz kiadást (és számtalan utánnyomást) ért meg. Először 1880-ban jelent meg, majd, némi átdolgozások után, 1886-ban az akadémia nagydíját is elnyerte, s elindult diadalútjára. Az évek során újra s újra kiadták. 1922-ben már a tizennegyedik kiadás hagyta el a nyomdát. E kései kiadás címleírása önmagáért beszél: „Toldi. Költői elbeszélés. Írta Arany János. Magyarázta Lehr Albert tanár. Tizennegyedik kiadás. Budapest 1922, Franklin Társulat kiadása.” A címlap ezen túl egy engedélyezési megjegyzést is tartalmaz: „E könyv jelen 14-ik kiadásában, a 107,194/1912. sz. miniszt. rendelettel középiskolák, polgári fiú és leányiskolák, valamint felsőbb leányiskolák számára segédkönyvül engedélyeztetett.” A könyv persze nem 1912-től, hanem szinte a kezdetektől a magyar nyelv és irodalom oktatásának eszköze lett. 1917-ben Lehr egyik tanítványa, Ignotus Hugó (akkor a Nyugat főszerkesztője) joggal írhatta: „Iskolavégzett mai magyarnak érzésében az Arany név mellé társul a Lehr Alberté, kinek mindenre gondoló s mindennek okát és értelmét adó nyelvi és tárgyi magyarázataival együtt ismerte meg az iskolában a Toldit.” Majd hozzátette: „Aki az iskolánál nem állt meg az Arany iránt való érdeklődésben, azt is tudja, hogy ez iskolai Toldi-magyarázat csak kivonata egy nagy tanulmánynak, mely szerető, gondos s a mellett szerves, mert felfogásaiban s megállapításaiban összefüggő enciklopédiája mindennek, amivel a Toldinak bármely szava, gondolata, mozzanata, vagy fordulata nyelvi, lélektani, történelmi, logikai vagy esztétikai vonatkozásban állhat. S akinek aztán – mint a Nyugat szerkesztői közül Fenyőnek és nekem – szerencséje volt magának Lehr Albertnek lenni középiskolai tanítványa: még többet vett e kitűnő férfiútól, mint amennyire e párját ritkító filológia rávall. Egy életre szóló benyomását s ébresztő s ébren tartó hatását egy látnoknak (a régi zsidók így nevezték prófétáikat), ki bele tudja magát élni a művészi nagyságba s tudóan tudja végig követni, mit az megszállottan teremtett.” (Nyugat, 1917/5, 442.)

A siker egyik oka nyilvánvalóan maga a magyarázott alapmű, Arany Toldija, amely a magyar irodalmi (s pedagógiai) kánon egyik pillére volt. A másik ok azonban túlmegy ezen, s magának az Arany-műnek térhódításához is némi magyarázatul szolgál. Ez az ok a műfajban, pontosabban s közelebbről magában a magyarázatokban keresendő. Lehr e magyarázatos kiadással megteremtette az Arany-recepció egyik leghatásosabb, pedagógiailag különösen hatékony eszközét. A dolog pikantériája, hogy mindezt nem esztétikai érzékenységével érte el, a nagy kérdésre: „miért szép”, aligha az ő magyarázataitól kapjuk a választ. De valamit nagyon „eltalált” – azt adta olvasóinak, ami a Toldi befogadásához szükséges volt, ami nélkül ez a „költői elbeszélés” magára maradt volna. A magyarázatok jellege és módja, illetve a kor mentális igényei összetalálkoztak. Ha tudjuk, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felében a magyar lakosság létszáma sokáig nem érte el az 50%-ot, s amikor elérte, akkor is alig haladta meg ezt a lélektani határt, a magyar politikai dominancia fenntartásához tehát elengedhetetlen volt az asszimilációs fogékonyságúak (mindenekelőtt: a zsidók és a német hátterűek) „magyarként” való megnyerése – akkor fölismerhető: a magyarázatos Toldi a „magyarosító” projekt egyik különösen hatásos, mert indirekt eszköze volt. „Csak” irodalomról beszélt, de mentalitást, habitust formált. A könyvet a magyarosítás eszközévé tette Toldi Miklós Arany megénekelte sikertörténete, diadala a „cseh vitéz” felett, az igazságigény népmesei, de egyben „történeti” érvényesülése. S azzá tette a magyarázat, amely nem politizált, sőt kerülte a politikai indoktrinációt, de mindent megadott diák olvasóinak, amely a mű befogadásához, „megértéséhez” szükséges volt. Amely bevezette őket egy gazdag és tartalmas nyelvi világba, amely alkalmat adott a valóság egy speciális mentális fölépítésére.

A magyarázatos Toldi tehát mindenképpen megér egy figyelmes szemrevételt.

2

Lehr Albert maga is német hátterű asszimiláns volt. 1844-ben, a Tolna vármegyei Sár-Szent-Lőrinczen született, ahol apja, Lehr András „az esperességi ág. ev. algymnasium tanára” volt. Anyja, Schleining Mária neve alapján szintén német eredetű családból származott. Apját 1853-ban Sopronba helyezték át – gyermekkora így erős német nyelvi közegben zajlott. A gimnáziumot és a teológiát Sopronban végezte. Magyarosodása azonban e közegben is előrehaladt. Tagja, szavalója, sőt több évig főjegyzője volt az evangélikus lyceum nevezetes „magyar társaságának”, s 1859–61-ben szerkesztette a társaság Hajnal című ifjúsági lapját is. 1865-ben Sár-Szent-Lőrinczen kapott tanári állást, s mint ő maga mondta el az életrajzi szócikkét megíró Szinnyei Józsefnek, évekig „tanulmányozta a nép nyelvét”, gyűjtötte és jegyezgette „adalékait”. 1868–69-ben német egyetemeken is tanult. Halléből hazatérve régi iskolájában, majd annak Bonyhádra való áthelyezése után ott tanított. Pályája döntő fordulata, hogy 1873-ban a budapesti ág. evangélikus egyház meghívta főgimnáziumához, s így nemcsak fővárosi tanár lett, de az egyik legjobb, legeredményesebb magyar gimnázium tanára. (Későbbi, elhíresült nevén ez volt a „fasori” gimnázium, amely, mint ismeretes, több majdani Nobel-díjas alma matere lett. N. B. Lehr idejében az iskola épülete még nem a Fasorban volt.) Állását egészen nyugdíjba vonulásáig, 1898-ig betöltötte. Érdeklődését, beállítódását, rövidre fogva, sajátos kettősség határozta meg. Származása s a német irodalom és kultúra abból adódó ismerete és szeretete volt az egyik pólus. A másik a magyarosodási opcióból adódott. Az uralkodó népiesség neveltje volt. Irodalmi orientációja alapjait Arany János Figyelő és Koszorú című folyóirataiból merítette, „magyar” irodalmárként Arany vonzásába került. S Budapestre való fölkerülése előtt olyan közegben dolgozott, ahol helyzete szinte predesztinálta a népnyelvvel való szisztematikus megismerkedésre. Alkatát és készültségét tekintve elsősorban nyelvész volt, publikációi zöme e tudományterületről való. Érdeklődése a „nép”, nyelv és irodalom háromszögében mozgott, e három pillér szorosan összetartozott nála. S Arany életműve szinte koncentráltan foglalta magában mindezt. Tudományos munkássága hamar visszaigazolódott, a Magyar Tudományos Akadémia már 1882 nyarán levelező tagjává választotta. (Rendes tag csak halála előtt egy évvel, 1923-ban lett.) Szisztematikus elme volt, módszeres és pontosságra törekvő.

Magyarázatos Toldija első változata 1880-ban jelent meg, „Iskolák számára nyelvi jegyzetekkel”. A mű a Jeles Írók Iskolai Tára XI. kötete volt, s 2. és 3. javított kiadása már 1881-ben, 4., javított kiadása 1882-ben látott napvilágot. Arany János 1882 októberében halt meg, Lehr Toldi-kiadása tehát még félig-meddig a kortárs (s nem az irodalomtörténész) gesztusa volt. Ez nemcsak bizonyos frissességre vall, de arra is, Arany és a Toldi kanonizációja akkor még csak folyamatban volt, s munkájával Lehr ebbe a folyamatba kapcsolódott be. Ha kicsit közelebb megyünk ehhez az összefüggéshez, persze kiderül, nem kritikai gesztus várt rá. A Toldi 1847-ben, Lehr születése (1844) után alig pár évvel született, s Arany kritikai nézeteinek saját szerkesztésű folyóiratokban megvalósított demonstrációja 1860–62, illetve 1863–65 közt történt. Az ezekből tanuló, a magyar irodalomhoz jórészt éppen ezek által szocializált Lehr tehát már egy „élő klasszikus” kortársa volt, olyan költőé, akit nem felfedezni és igazolni kellett, hanem „magyarázni”. S Lehr ezt a feladatot vállalta magára, s látta el. Döntése, mint kiderült, jónak bizonyult. Nemcsak 1882. júniusi akadémiai tagságát köszönhette ennek (ami egyben az akkor még élő Arany János közvetett visszaigazolásaként is fölfogható), de egy tanár számára ritkán adódó „pedagógiai” s irodalomszociológiai funkció betöltését is. Vele, pontosabban a magyarázatos Toldival következett be Arany kanonizációjának „pedagógiai” – tehát nemzedékek tudatát meghatározó – realizálása.

Ez a szerepe hamar nyilvánvalóvá vált. A Toldi-kiadás, amely már 1882-ben „nyelvi és tárgyi bő magyarázatokkal” jelent meg, s 1886-ra lényegében elnyerte végső alakját, mindjárt megkapta jutalmát. Méghozzá duplán. Elnyerte az akadémia s Arany László elismerését. A nagy költő saját jogán is jelentős fia neki ajándékozta a Toldi előhangjának és első éneke felének autográf kéziratát, s gesztusával mintegy az Arany-magyarázat autoritásaként ismerte el Lehrt. Megmaradt (1917-ben a Nyugat hasonmásban közölte) az ajándékozási bejegyzés szövege is: „Lehr Albertnek, emlékűl a napra, melyen / Toldi-magyarázata az akadémia nagy / jutalmát nyerte. / Budapest 1886 majus 4. / Arany László.” (Nyugat, 1917/5, 443.) Lehr tehát a „hivatalos” tudományosság visszaigazolását éppúgy megkapta munkájára, mint (áttételesen, de mindenképpen affirmatív erővel) Aranyét.

3

Lehr Toldi-magyarázatai kialakulásának történetét nyomon lehetne követni, s ennek a formálódásnak a stációi nyilván nem is lennének tanulság nélküliek. Most mégsem erre érdemes sort keríteni, mert a módosulások áttekintése éppen a lényegről, a magyarázatok szerkezeti sajátosságairól terelné el a figyelmet. Márpedig a hatástörténet kulcsa minden jel szerint magában a struktúrában van, s ez a hatástörténet csak a magyarázatoknak mint egységes egésznek a „teljesítményéből”érthető meg.

A szerkezet vizsgálatát gyakorlatias okokból célszerű a 14. kiadás alapján elvégezni. Egyrészt azért, mert ez már a „kész” magyarázatstruktúrát mutatja, s mint ilyen legkiforrottabb, mondhatnánk, ideáltipikus formában állítja elénk Lehr szándékait. Másrészt, ez a kiadás könnyen hozzáférhető, ma is több példánya forog a régi könyvek piacán. Az értelmezés tehát könnyen kontrollálható.

Ha áttekintjük e kiadást, könnyen átlátható, világos szerkezetet fedezhetünk föl, amely ugyanakkor belsőleg szorosan és sokrétűen összekapcsolódó részekből áll. A könyv első nagy egysége egy tíz fejezetből álló tanulmány Arany Toldijáról. A második nagy egység maga a részeire (Előhangra és énekekre) bontott Toldi, de nem önmagában, elkülönítve, hanem kommentárok kíséretében. Az Előhangot, majd az egyes énekeket közvetlenül Jegyzetek, majd (külön részként) Magyarázatok követik. (Sőt, harmadik elemként pedagógiai célzatú Kérdések is kapcsolódnak a szöveghez.) E megoldás újdonsága és nagy nyeresége, hogy nem a teljes, tagolatlan szöveg végén áll a többféle kommentár, hanem a természetes egységei szerint „szétdarabolt” mű egy-egy, magából a mű természetéből adódó egységéhez közvetlenül kapcsolódik a rá vonatkozó apparátus: a Jegyzetek és a Magyarázat. Az egész, mint minden nyomtatott könyv, lineárisan egymás után álló szekvenciákból épül fel, de a belső utalások révén egyféle „hipertext” szerepét is betölti. Új s új kapcsolatot létesít a részletek között, más-más oldalról közelítve a műhöz, amely elhelyezését tekintve is, logikailag is a középpontban áll.

A kötet elején álló, tíz fejezetre tagolt tanulmány poétikai szempontú értekezés – pedagógiailag transzformálva. Ennek főcíme: Bevezetés, egyes fejezetcímei pedig a következők: I. „Toldi” keletkezése, sikere, hatása. II. „Toldi” forrása. III. „Toldi” meséje. IV. „Toldi” műfaja. V. „Toldi” szerkezete. VI. „Toldi” személyei. Jellemzés. VII. „Toldi” előadásbeli formái. VIII. „Toldi”-ban az epikai előadás sajátságai. IX. „Toldi” nyelve. X. „Toldi” verselése. A szöveghez itt-ott csillagos lábjegyzet tartozik. Ezek többnyire rövidek, de némelyike, például az V. fejezethez írott s Arany „compositióval” kapcsolatos megjegyzéseit összegyűjtő jegyzet terjedelmesebb. Ezek nem egy szaktanulmány szokásos jegyzetei, hanem informáló és magyarázó kiegészítések a főszövegben előadottakhoz. Láthatóan pedagógiai célzatúak. Az egész Bevezetés az alapokig megy le, nem tudományos újdonságokat akar közölni, hanem a bevett tudományos metódust demonstrálva a Toldival kapcsolatos poétikai ismeretek átfogó és módszeres kifejtése. Az iskolai – „alkalmazott” – poétika magyarországi történetének egyik fontos, jól áttekinthető megnyilvánulása ez, s mint ilyen külön elemzés tárgya lehetne. Szempontunkból azonban most nem az a lényeges, hogy milyen poétikai elvekkel és megfontolásokkal ismerkedhettek meg a diákok e mű forgatása közben, a tíz fejezetben összefoglalt elméleti tudásból és a konkrét, Toldira vonatkozó ismeretekből csak néhány, a Toldi kanonizációját elősegítő és hatástörténetét generáló mozzanat a fontos.

Az első fejezet ilyen szempontból mindjárt érdekes. Ez néhány alapvető keletkezéstörténeti adat közlésén túl voltaképpen recepciótörténet. Nem alkotáslélektan (erre Lehr kísérletet sem tesz), hanem a Toldinak a magyar irodalomba való beállítása. Olyan fogadtatástörténet, amelyből kiderül, hogy a Toldi bírálóbizottságának olyan tagja is volt, mint Vörösmarty, az első – lelkes – reakciók olyanoktól származtak, mint Petőfi és Tompa, és később Eötvös József is azt írta, hogy „»Toldi«-ért mindent szívesen odaadnék, a mit életemben írtam és írni fogok”. Lehr mindezt tárgyias, leíró módon hozza olvasói tudomására, de a tekintélyek megszólalása éppen így igazán hatásos. A fejezet végén ő maga is kimondja ugyan, hogy a Toldi „irodalmunknak egyik legelső remeke, egyik legnagyobb dicsősége”, de ez részben mint következtetés jelenik meg, részben pedig kanonizáló erejű tekintélyek véleményének bemutatása után kerül kimondásra. A mű, amelynek ez a magyarázatos kiadás szenteltetett, nem egy a sok, többé-kevésbé jó mű közül, hanem alapmű, az aktuális kánon egyik pillére. Ezzel az olvasónak mindjárt a könyv elején szembesülnie kell, s mindent, amit a továbbiakban olvas, e tudás birtokában fogadhat be. A másik, ami szintén figyelmet érdemel, a III. fejezet, amely némi poétikai értelmezési keretben prózában, prózára lefordítva is elmeséli a mű „meséjét”. Ez mint elsődleges, de egyáltalán nem egyedüli értéserősítő eszköz önmagában is garantálja a történet célba érését. Persze mondhatjuk, hogy ez a megoldás erősen didaktikus, irodalmi szempontból nem elegáns, de tagadhatatlan, hogy a befogadást a legbutább olvasó számára is jelentősen megkönnyíti. S – ez nem utolsó dolog – ez a „mesélés” csak önmagában, elszigetelten szimplifikáció. A könyvön belül viszont csak egyike az értelmezési lehetőségeknek, s vele maga a mű is szembesíthető, egyszerűsítéseit pedig a részletes nyelvi és tárgyi magyarázatok mindenképpen ellensúlyozzák. Azaz csak értéselősegítő ideiglenes leegyszerűsítés történik, a mű komplexitása a könyv olvasása során visszaáll, sőt gazdagodik. (Mindez a mű és a társadalmi viszonyok homológiájának ismeretében, mint e homológia mentális leképezése nyer jelentőséget. Erről azonban később.) Ugyancsak szempontunkból is fontos az V. fejezet, amely a mű szerkezetének bemutatását ígéri. E fejezet jelentősége részben poétikai, részben hermeneutikai, részben – de egyáltalán nem utolsósorban – gyakorlati. Itt van a mű dekódolásának kulcsa. Poétikai szempontból az adja jelentőségét, hogy Lehr egy kétoldalas lapalji jegyzetben rekonstruálja Arany „composítió”-felfogását. Joggal hangsúlyozza, a „jó szerkezet fontos voltát Arany elméletileg is sokszor fejtegeti”, de nem áll meg itt, hanem magát Aranyt is idézi – egész kis szöveggyűjteményt ad idevágó megjegyzéseiből. S ezek a szemelvények még mai szemmel is tanulságosak. Idézi például Aranytól: „Nálam főleg a composítíóban van a poézis”; vagy: „Az egész talán valami, de szétszedve semmi”; vagy (s ez különösen fontos): „Műegészet alkotni, nem szórni a képeket pazarul, hanem odatenni az erőt, a hová kell; szóval az egészet s nem a részeket ajándékozni meg főbb figyelemmel”. Ezek az érvek és szempontok önmagukban is fontosak, magyarázó értékűek, de – s ez, pedagógiai opusról lévén szó, nem utolsó szempont – egyben tekintélyérvek is. A szerzővel, magával Arannyal hitelesíti a szempontokat. S a szerkezetelvűség hangsúlyozása hermeneutikai szempontból is fontos, közvetlenül is meghatározza a Toldi-olvasás módját. Idevonatkozóan Lehr (egyebek közt) három elvet hangsúlyoz. (1) „A jó szerkezet azt kívánja, hogy a költemény összefüggő egészet képezzen.” (2) „A jó szerkezet azt kívánja továbbá, hogy a költemény teljes egészet képezzen.” (3) „A jó szerkezet azt kívánja végre, hogy a költemény rendezett egészet képezzen.” Ezzel az irodalmi mű minden pontját archimedesi ponttá avatta, az értelmezés sikerét az egésznek mint valamennyi rész összegének rendelte alá. S ez az egész Lehr felfogásában strukturált egész. Ahogy az első elv magyarázataként írta: „Összefüggő egészet akkor képez az elbeszélő költemény, ha az egyes események nemcsak egymás után következnek, hanem egymásból folynak; egymással nemcsak külső, időbeli, hanem belső, okbeli kapcsolatban állanak, mely szerint az egyik esemény oka a másiknak, ez, mint okozat vagy következmény, ismét okává válik egy harmadik eseménynek s így tovább.” Ez az összefüggés nemcsak a magyarázatos kiadás indirekt igazolása, de mint előírás minden értelmezés hermeneutikai szabálya is. Előírja, mit kell az értelmezés tárgyává tenni a műalkotásban, s ezzel a komplex magyarázat gyakorlatát készíti elő. Ez természetesen az egészelvű, „klasszikus” poétika világába visz el (Lehrt erre ösztönözte német irodalmi műveltsége, mindenekelőtt Goethe befolyása is), de ez itt adekvát megközelítés.

A magyarázatos Toldi-kiadás minket érdeklő habitusképző, mentalitástörténeti funkciója szempontjából különös fontossága van a VI. fejezetnek is. Ez szorosan vett poétikai szempontjain túl (de azokból következően!) egy implicit cselekvéselméletet és egy Toldi Miklósban összpontosuló nemzetkarakterológiát is rögzít. Látszólag trivialitás, amikor a mű „mellékhőseit” három csoportba sorolja: akik Miklóst „határozottan gátolják” céljában, akik „határozottan elősegítik”, s akik „gátolják is, elő is segítik”. Valójában itt irodalmi kódolásban egy rejtett, de végső soron teljességgel evidens politikaelmélet is meghúzódik. A politikai cselekvés szempontjából ugyanis, mint ismeretes, éppen az ellenség–barát dichotómia az alapkérdés. S amikor egy irodalmi elbeszélő mű szereplőit eszerint mérem föl, voltaképpen ugyanazt veszem számba az irodalmi szövegen belül, amit a politika aktorai esetében is számba kell venni. Az irodalom itt kimondva-kimondatlan a politikai cselekvést modellezi. Miklós „jellemének”, közelebbről lelki (erkölcsi) tulajdonságainak számbavétele, pontokba foglalása még ennél is fontosabb. Egy irodalmi mű főhősének „jellemében” ugyanis egy olyan nemzetkarakterológia fő vonásai jelennek meg, amelyek – a főhőssel való azonosulás következtében – identitásképző funkcióval bírnak. A „magyar” ideál ez, amelyet tekintélyével az irodalmi mű bemutat és igazol, s mintaként előír. Miklós tulajdonságait Lehr 24 pontba foglalja össze (hogy ez a tételes felsorolás megtörténik, árulkodó): 1. „Vágy a vitézi élet (hír, dicsőség) után.” 2. „Bátorság.” 3. „Vitézség.” 4. „Önérzet, büszkeség.” 5. „Lovagiasság.” 6. „Nagylelkűség.” 7. „Hazafiérzés.” 8. „Őszinteség, nyíltság.” 9. Vallásosság (hit, bizalom, alázat, hála).” 10. „Szerénység.” 11. „Szeretet.” 12. „Tisztelet.” 13. „Gyöngédség (kímélet).” 14. „Jószívűség.” 15. „Emberszeretet.” 16. „Egyszerűség, pallérozatlanság.” 17. „Tapasztalatlanság.” 18. „Leleményesség, szemesség.” 19. „Türelem.” 20. „Békülékenység.” 21. „Bűnbánat.” 22. „Víg kedély, jó kedv.” 23. „Önzetlenség.” 24. „Indulatosság, hirtelen harag.” Minden tulajdonság után ott áll, ha kell, némi magyarázat, s a megfelelő szöveghelyre („énekre”) való utalás. Árulkodó mozzanat, hogy e besoroláshoz nemcsak poétikai szempontú magyarázat társul, olykor „kilóg” a habitusformálás szándéka is. A 4., 5., 6., 7., 8. és 13. pontnál például megtudjuk, ezek esetében „nemzeti jellemvonásról” van szó, a 22. pontnál pedig azt, ez „magyar jellemvonás”. S az is figyelemre méltó, hogy a 12. pontnál (tisztelet) megtudjuk, ez „Anyja” és a „király iránt” nyilvánul meg. Feltűnő, hogy a listázott tulajdonságok lényegében csaknem mind pozitívak, alig akad fogyatékosság (16.) vagy hiba (24.). Nem kétséges, e tulajdonságok ilyen számbavétele túlmegy a poétikailag indokolt mértéken, s implicite egy „nevelési” cél húzódik meg mögötte. Külön kérdés, mindez mennyire a mű immanens tulajdonságaiból következett, s mennyire ment azon túl. A műtől való némileg önkényes elszakadásra azonban kevés példa hozható föl (leginkább talán a 9. pont). Hangsúlybeli különbség azonban többször is megfigyelhető.

A magyarázatos kiadás rejtett funkcióinak megértése szempontjából nagyon fontos fejezet a IX., amely a Toldi nyelvének bemutatását ígéri. Ez a fejezet alapjában véve stilisztikai szempontú. A mű nyelvét, mondja Lehr, „két szempontból tekinthetjük: költői és nyelvtani, grammatikai szempontból”. Ismertetése a költői nyelvre koncentrál. „Költői szempontból valamely költemény nyelvén a költői előadás módját, a költői stílust (nyelvezetet, dictiót) értjük.” E nyomvonalon haladva beszél a Toldi nyelvének szemléletességéről, egyszerűségéről és népiességéről. Figyelemre méltó, hogy számol az olvasó olvasói aktivitásával – idevonatkozó megjegyzése mai szemmel is érdekes: „szükséges, hogy a költő a külvilág tárgyainak rajzában a képzőművészettől eltérő utat kövessen, költői eszközöket használjon. Minthogy közvetlenül úgy sem állíthatja elénk a tárgyakat, elegendő, ha azoknak csak egy vagy néhány, de fő vonását, jellemző, lényeges, néha rejtett tulajdonságát említi, az olvasó mozgásba hozott képzelete kipótolja a többit, megalkotja a teljes képet, sőt egész raját a képeknek. Az ily rövid, futó, vázlatos rajz, mely inkább csak megérinti a tárgyat, csak töredéket ad s az egésznek megalkotását, a munka nagyobb részét az olvasó képzeletével végezteti, sokkal szemléletesebb, mint a gondosan kiszínezett, részletekbe menő, a tárgy minden izét, porczikáját mintegy lajstromba szedő hosszas leírás, mely mégsem ád tiszta képet az egészről, mert az olvasó képzeletét agyonterheli.” A nyelvről szóló fejezet igazi érdekessége mégsem stilisztikai, hanem – stilisztikai álruhában – a népiesség kategóriájának bevezetése. Ebben Lehr nemcsak a Toldira, de magára Aranyra is támaszkodhatott, akitől idevágó megjegyzéseket is idézhetett. Nyíltan kimondja, a népiesség „nem csupán a nyelvben van, mert ez csak külsőség, hanem az egésznek a szellemében, a felfogás naivságában”. S szimptomatikus, amit Aranytól idéz: „a népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép közt, s legyen egyszőrűvé vele, hanem az, hogy tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő. Ez lebegett előttem, midőn a »Toldi«-t írtam s ez úton haladok ezentúl is, ha lehet.” Ez az idézet, bár Lehr, céljának megfelelően, nem hatol mélyére, s megmarad a stilisztika keretein belül, egy rejtett, de alapvető összefüggésre hívja föl a figyelmet. Olyan összefüggésre, amely az egész magyarázatos Toldi-kiadás valódi mentalitásalakító funkciójára is fényt vet. A stílussá, nyelvhasználati móddá transzformált „népi” voltaképpen egy társadalomtörténeti alakzat, a paraszttársadalom egyoldalú, de radikális redukciójának eredménye. Tartalmi jegyei leszűkülnek és átstilizálódnak, s eredeti szociológiai antagonizmusait föladva konszenzuális – „nyelvi” – formát vesznek föl. Ebben, kezdeti változatában egy emancipatorikus gesztus is lezajlott: a nemesi „nemzet” maga mellé vette az addig nemzeten kívüli, nemzet alatti „népet” – de, s erről Arany vallomása is árulkodóan szól, nem a maga nyers, valós entitásában, hanem nyelvivé stilizálva és mitizálva. A „nép” ezzel, legalábbis verbálisan, a „nemzet” alapjává, fundamentumává vált, s elvesztette eredendő szociológiai „érdességét”, de a parasztság mint olyan megmaradt társadalmi kiszolgáltatottságában. Ám ez az átalakítás/behelyettesítés, amire kanonizálódott, addigra nagyrészt diszfunkcionálissá is vált. (A magyarázatos Toldi első változata, kiadása 1880-ban jelent meg, alig egy évtized múlva azonban már az úgynevezett agrárszocializmus ütötte föl a fejét az Alföldön – jelezve a társadalom mély megosztottságának legélesebb törésvonalát.) A magyarázatos Toldi így, Lehr szubjektív szándékaitól nagyrészt függetlenül, a népiesség kategóriájának fölvételével és magyarázó elvként való használatával ambivalens szerepet vett föl. A „nép” (értsd: a paraszttársadalom csak mentálisan létező, erősen stilizált nyelvi képe) eszményítésével párhuzamosan a valós társadalomtörténeti összefüggések elrejtését és elfedését, hamis mentális konstrukcióként való rögzülését is elvégezte. A Toldi ennek a konstrukciónak esztétikailag magasrendű, társadalomtörténetileg azonban fölöttébb problematikus ideálképét fixálta.

Ez a funkció természetesen nem Lehr szubjektív „bűne” vagy szakmai hibája. E funkció lehetősége magában a Toldiban rejlett. S a népies konstrukció erejét és hatalmát mi sem mutatja jobban, mint hogy Arany metaforateremtő képzeletét például mindvégig, haláláig meghatározta. Jellemző e tekintetben, hogy még egyik utolsó versében is, amelyben közelgő halála sejtelmét mondja ki, ilyen metaforikával él: „Életem 66-ik évében / köt engem a jó Isten kévébe.” S mindezt akkor, amikor az öreg Arany már végrehajtotta saját, nagy líratörténeti fordulatát, az Őszikék megalkotását.

4

A magyarázatos Toldi igazi habitusalakító ereje azonban nem a Bevezetésben van, hanem magában a műben – s annak tárgyi és nyelvi magyarázataiban. A Toldi szövege ma is közismert (erről az iskolai oktatás régóta gondoskodik), itt alighanem elég tehát utalni rá. Egy dolgot azonban érdemes kiemelni. Nem szokás emlegetni, ám jól érzékelhető, a Toldi – mind keletkezési idejét, mind a 19. század második felét illetően – sajátos homológiát mutat a magyar viszonyokkal. Az alap itt is, ott is az agrártársadalom volt, amely fölött törpe kisebbségként, de mindent kézbe tartva regnált a hatalmi elit. A „jó” király mint főhatalom, és a nemesek mint „jó” és „rossz” urak. A mű „meséje” nemcsak az agrártársadalmat mutatja be, de a Toldi családon belüli ellentétek exponálásával a „jó” és „rossz” urak létét is. A hatalmat a „rossz” (György) birtokolja, az „elparlagiasodott” Miklós úr létére paraszti sorban él, de azután – a konfliktus kirobbanását és megoldását követően – ő, a „jó” a helyére kerül. Vissza jogaiba s a hatalomba. Mindez természetesen a „történeti” múltba visszavetítve s a „népmesei” (költői) igazságszolgáltatást érvényesítve. Az igazságszolgáltatás a népies beállítódás „naivitásán” belül hiteles és természetes, sőt ez az igazságszolgáltatás a funkciója. Maga a logika pedig helyreállító s nem felforgató, revolucionárius. A magyarázatok (amelyek az egyes énekekhez kapcsolódnak, s csupán a Jegyzetek címet viselik) ennek az igazságtevő logikának a fölismerését könnyítik meg. S mint ilyenek megérdemlik a szemrevételezést. A Jegyzetek elhelyezése is, gazdagsága is, megalkotottságuk módja (tárgyias tömörség) is sikerre predesztináló.

Az elhelyezés módja pofonegyszerű, de rendkívül gyakorlatias és hatásos. Ahány ének, annyi jegyzetblokk. Azaz a vonatkozó tárgyi és nyelvi magyarázat nem a könyv végén, egyetlen masszaként olvasható, hanem közvetlenül az adott, magyarázandó ének után. A szöveget és a jegyzetet ez az elhelyezés összekapcsolja, az olvasott szöveg „problémás” helyének magyarázatára rákeresni pillanat műve. Mindjárt kéznél van, nem kell hosszasan keresgélni. S ami döntő: az adott szekvencia (ének) így saját természetes – belülről kifelé vetített, fölnagyított – kontextusában jelenik meg. A magyarázott szó, frazéma, mondat vagy mondattöredék a jegyzetben félkövér (fett) betűből van szedve – ez a kiemelés közvetlenül ráirányítja az olvasó figyelmét arra, ami magyarázatot igényel és kap. Egy-egy ilyen magyarázat rövid, tömör, minden felesleget nélkülöző, de mindent, amit magyarázni kell, megmagyaráz. Együtt terjedelmileg is jelentős szövegről van szó. (Az összterjedelem kis betűkből szedve is kb. 85,5 oldal.) Informatív anyagról lévén szó, amely csupa nyelvi és tárgyi adat, ez nem elhanyagolható terjedelem. Hogy összesen hány szó, frazéma stb. kapott magyarázatot, az sincs tanulság nélkül. A 13 (az Előhang plusz 12 énekre vonatkozó) jegyzetblokk hozzávetőleges számítás szerint 953 ilyen apró magyarázatból áll. Megoszlásuk az énekek sorrendjében: 13, 78, 80, 44, 99, 73, 83, 55, 76, 88, 106, 66, 92. S ezek a számok csak a félkövérrel kiemelt magyarázandó helyekre utalnak. Egy-egy magyarázat gyakran maga is több részmagyarázatból áll.

A jegyzetek egy része értelmezőszótár-szerű szómagyarázat. Ez a legegyszerűbb változat, de jelentősége ennek sem becsülendő le. Ilyen mindjárt az első magyarázat (az Előhang „Pásztortűz” szavához): „Kinn háló pásztoremberek, kivált hűvös éjjeleken tűzet szoktak rakni: ez a pásztortűz, mely messzire ellátszik.” Szorosabb értelemben ennyi is elég lenne, de Lehr egy „V. ö.” (vesd össze) utalással szövegpárhuzamot is hoz – Petőfitől: „A falu messzire volt már háta megett, / Nem látta a pásztortüzeket lobogni.” A szó versbeli fontossága ezt a kettős megvilágítást indokolja is. Vagy, még ugyancsak az Előhang egyik szavát magyarázva, a magyarázat egész kis bokrot alkot. A „Szálfa-öklelését” szót először értelmezi („szálfával való viadalát”), majd részeire bontja, s a részeket is magyarázza és illusztrálja: „Szálfa = kinőtt hosszú egyes élőfa. P. [l.]: »Szálfa nem erdő«. (Közm.) Itt = lándzsa, dárda. Öklel a régi nyelvben annyit is jelentett, hogy szúr, döf valami fegyverrel; az öklelés sokszor = bajvívás.” Majd, pluszként Lehr utal a VII. ének 11. szakaszára, majd Aranytól idézi a Szibinyáni Jank két sorát is: „Majd ujudvar, öklelés áll, / Hangos erdőn nagy vadászat.” Vannak „egyszerűbb”, rövidebb szóértelmezései is (például: „Rémlik”, „Kit”, „Kopja” stb.), de az egyszerűbb és az összetettebb magyarázat egyaránt hozzáad valamit a megértéshez. Lehr magyarázata után jobban értjük a szöveget.

A másik változat egyes frazémák magyarázata. Ez már összetettebb magyarázói feladat, ez már nem egyszerűen csak nyelvi, hanem tárgyi, folklorisztikai stb. tudást is igényel. Ilyen, szintén az Előhanghoz fűzött ismertetői közül a „Kilenc tíz emberöltő régiségben” értelmezése: „emberöltő vagy öltő = nemzedék, ivadék. Egy nemzedékre 30 esztendőt szoktak számítani. Nagy Lajos, ki alatt Toldi élt, 1342-től 1382-ig uralkodott; tehát a költő itt egy ember-öltőre körülbelül 50 évet számít.” Ez eddig tárgyi (történeti) magyarázat. Ehhez csatlakozik egy szövegpárhuzam is – magától Aranytól, a Buda halálából: „Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak, / Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.” Hasonló, de főleg szövegpárhuzamokkal operáló magyarázat a „Nem terem ma párja hetedhét országon” értelmezése. Itt előbb megadja a jelentést: „nem születik a mai korban hozzá hasonló nagy földön”, majd részletez: „Nincs párja vagy »mássa« = nincs hozzá hasonló, hozzáfogható, olyan, mint ő. V. ö.: »Asszonyom nincs párod okos cselvetésre« (Murány O.). Ezt is mondják: »Ritkítja párját«. Hetedhét országon = messze földön. Gyakori szava a népmeséknek. Pl.: »Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon volt egy özvegyasszony stb.« (Népmese).” Ezzel mintegy belekapcsolja a Toldit a folklór szöveguniverzumába. Egy szöveghálóba. S mivel a magyarázatok gyakran máskor is intertextuálisak, nyilvánvalóvá válik, e magyarázatmód „idegen” szövegek ismeretét is föltételezi. Lehr általában háromféle „idegen” szöveggel operál: közmondásokkal, Arany más műveiből vett idézetekkel és más költők szövegfragmentumaival. Ezzel egy olyan szöveghálózatot épít a Toldi köré, amely szinte automatikusan s feltűnés nélkül népnyelvi és irodalmi szövegekkel hozza érintkezésbe a Toldit.

A Jegyzetekben adott közel ezer értelmezés és magyarázat egyenkénti számbavételére nincs mód, nem is lenne értelme. Az ezekből kirajzolódó néhány összefüggés kiemelése azonban egyáltalán nem fölösleges.

A Jegyzetek (szoros összefüggésben a főszöveggel) mindenekelőtt sajátos ismeretközlésként funkcionáltak – „népismereti” szempontból. A városi s zömmel nem paraszti származású diákok számára ezek a magyarázatok egy „ismeretlen” világról adtak hírt. Azt természetesen nem lehet mondani, hogy az így nyert ismeret szociológiai értelemben vett valóságismeret lett volna. Nem a paraszttársadalmat, hanem a „népet” ismerték meg – erős, jellegzetes, de nem teljes körű jegyek alapján. A paraszttársadalom „népként” való behelyettesítése azonban éppen így volt megoldható. Egy irodalmi mű (s kanonizált alkotója) tekintélyével s egy azt kiszolgáló, szorosan a szöveghez tapadó magyarázatrendszerrel. A metonímia magában a műben volt adva. Miklós, a mű központi figurája, „hőse” olyan nemes, aki paraszti sorban él. Sikere, „vitézi” diadala tehát „csak” helyreállítja a rendet, nem megváltoztatja. Ez, akárhogy nézzük, strukturálisan felemás helyzetet tükröz. Egyrészt, a szerzői szándéknak is megfelelően, a „paraszti” megdicsőülése történik meg, de nem mint parasztnak, hanem mint „helyén nem levő” született úrnak. Társadalmi emancipáció és társadalmi aszimmetria megerősítése egyetlen aktusban zajlik, erre a patriarchális viszonyok lehetőséget adnak. Ez a műben kibontakozó helyzet Arany opciója, s a művet magyarázó Lehr csak ezen az értelmezési kereten maradt belül. Nem is idézte (pedig nyilván ismerte) Petőfi felforgató népiségértelmezését, viszont jó magyarázóként rendre kifejtette, részletezte s így az azzal nem ismerősök számára közel hozta, plasztikussá tette Arany idevonatkozó utalásait. A gémeskúttól a szénaboglyáig és a delelésig fontos „népismereti” rekvizitumok jelennek meg a műben, s kapnak magyarázatot a kommentárban.

Az ilyen jellegű jegyzetekből érdemes egy csokrot fölidézni. Mindjárt az I. ének kapcsán alapvető magyarázatok születnek. „A kopár szík sarja” például ezt a kommentárt kapja: „Szík = szíkföld, szíkes föld, a melynek sziksós tartalma van. V. ö.: »Ördögszekeret korbácsol a szíken az alszél«. (Elv. Alk.) Kopár nemcsak annyit tesz, hogy »puszta«, »terméketlen«, hanem »letarolt«, »koppadt«, – mint »itt« is (l. VII. É. 8. »kopár ősz, tarló«). Sarja = a mi fű rajta terem; minthogy pedig most takarítják az eleje-szénát = sarjú, a mi a levágott fű töviből hajt.” Közvetlen idekapcsolódik a „Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben” magyarázata is: „egyetlenegy szál sincs, a mely most kelne. […] Tors vagy torzs = a lekaszált fűnek, a levágott nádnak földben maradt szára. A gabonaféléknek »tarló«-juk van.” Sőt még az olyan „ártatlan” frazéma, mint a „Boglyák hűvösében” is népismereti magyarázatot kap: „Az összegyűjtött széna a rakás nagysága szerint: petrencze, vontató, boglya, kazal.” Az „Ösztövér kútágas hórihorgas gémmel” magyarázata szintén néprajzi leírásba megy át: „A gémes kút külső részei az ágas, mely a földben van; a gém, mely amannak két ága közt nyúlik el; az ostorfa (sudárfa), mely a gémről lóg és a vödröt tartja, a kút kerítése a káva (kánva).” A „Csatorna” szó magyarázata teljessé teszi a leírást: „erre merik s ez vezeti a vizet az itató váluba nagyobb kutaknál.” Maga a munka vagy a munka hiánya, szünetelése is megjelenik. Nevezetes, máig sokszor idézett szöveghely a „Felült Laczkó a béresek nyakára”. Ez Lehrnél a következő magyarázatot kapja: „Felült Laczkó: így gúnyolja tréfásan a magyar paraszt azt a mezei munkást, a ki a nap és a dolog hevétől bágyadtan a munkára ráunt. László napja június 27-ére esik: nyilván innen eredt e mondás.” Hasonlóképpen munkára utaló, mégsem közvetlenül a munkafolyamatot leíró jegyzet a „Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán” magyarázata. Itt megtudjuk: „Vendégoldal az a két rúd, a melyet takarodáskor alkalmaznak a szekér oldalaira, hogy jobban megrakodhassanak. »Vendég« sokszor = kisegítő, pótló, nem igazi […]. Szörnyű = szörnyű nagy, roppant, temérdek (egy vendégoldal 20-30 kg.-ot nyom.” S jellemző momentum, hogy még Toldi lába nyoma („Vaskos lábnyomától messze reng a parlag”) is – egyébként helyesen és indokoltan – e szellemben magyarázódik. Nemcsak azt tudjuk meg, hogy itt tulajdonképpen Toldi „vaskos lába nyomáról” van szó (azaz nem a nyom, hanem a láb a vaskos), de a földművelési gyakorlatba is bevezetődünk: „Parlag = elhagyatott rosszabb fajta műveletlen föld. Más az ugar, melyet csak egy évig pihentetnek, hogy jobban teremjen.”

Értelemszerűen sok minden más is magyarázatot kap, a kés fokától a csobolyóig. Némelyik ilyen magyarázat leíró néprajzi dolgozatban is szerepelhetne. Például a „Kenyeret hoz bükkfa tekenőben” szöveghely jegyzetéből megtudjuk: „Faluhelyeken a kisült kenyereket sütőteknőben a kamarába vagy pincze sípjába teszik hűlni. Ott is tartják. Tekenő (teknő) = faderékból vájt hosszúkás edény. Van dagasztó, mosó, fürösztő stb. teknő.” Legalább ilyen fontos azonban a mű (s szükségképpen: magyarázata) két hiánya is, amelyek éppen jelen nem létükkel hatnak. Az egyik hiány a tényleges paraszti munka bemutatása és természetének föltárása. A másik a parasztság tényleges társadalmi elhelyezkedésének megmutatása. Hogy létezik hierarchia, s hogy ennek a tagolódásnak van lentje, nem mindenki úr, az persze kiderül. Miklós például nemcsak paraszti sorban él és dolgozik, de bátyja „czudar csihéssé” tette, márpedig a vonatkozó magyarázat szerint a csihés „a béresek között is a legalábbvaló”. „Csihés az, a kin a többi kifog, belőle tréfát, csúfot űz.” Az emberek közötti hierarchikus viszony szociológiai természete azonban rejtve marad, sőt patriarchális színezetet kap – Bence például szolga, de szinte családtag. A viszonynak ez az átköltése a paraszttársadalom „néppé” való átlényegítésének nemcsak szerves, de elengedhetetlen része. A szöveg rejtett ideológiai mintázata itt jut érvényre leginkább, s ezt a kommentár inkább megerősíti, semmint leleplezi.

Ez nem véletlen. A Jegyzetek, igazodva a műhöz, amelyet magyaráznak, elmélyítettek további két vonatkozást is. A patriarchális viszonyok és a „vitézi” élet rekvizitumainak magyarázata erősíti a mű e vonásait. A népies esztétika keretein belül ezeknek indokoltsága volt, hozzátartoztak a népies narratívához. Szociológiai értelemben persze a társadalmi viszonyok idealizációjának tekinthetők, s ennek a kettős idealizációnak a mentalitás- és habitusképző szerepét nehéz lenne túlbecsülni. A mentalitástörténet e dimenziójáról szólva azonban mindennek bemutatása külön tanulmányt igényelne. (A „népi” kategória a 20. század egyik legsikeresebb, bár fölöttébb ellentmondásos eszmetörténeti kategóriájának tekinthető, alapvető folyamatok megérthetetlenek nélküle.) Röviden csak annyit érdemes itt leszögezni, hogy a Toldi – szándékoltan vagy szándékolatlanul, egyre megy – a dicsőséges magyar nemzeti múlt eszményítő megkonstruálásának fontos eszköze és hordo­zója volt.

Voltaképpen a népies-nemzeti narratíva megalkotása egy olyan konstrukciót teremtett meg, amely – széptani összefüggésein túl, az iskolai indoktrináció révén – a szociokulturális viszonyok szerveződését messzemenően befolyásolta.

Lehr magyarázatos kiadásának igazi szerepe éppen ennek a felhasználhatóságnak a megteremtése volt. Az esztétikumba rejtett ideológiai mintázatot segítette felszínre hozni, s elmélyítette annak hatását.

5

A mű társadalmi tartalmainak explicit alakra hozásában különösen nagy szerepe volt az egyes énekek végén, a Jegyzetek és a Magyarázat után adott kérdés-felelet résznek. Ez a Kérdések című (s énekenként ismétlődő) rész par excellence pedagógiai feladatot látott el. Mintegy lezárásaként rákérdezett bizonyos, pedagógiai szempontból fontosnak ítélt momentumokra (ellenőrizte a meg­értést, a magyarázatok hatékonyságát), s meg is válaszolta azokat. Ez a könyvön belül már nem a magyarázat része, nem az értést segíti, hanem bizonyos – szándékolt – következtetések levonását végzi el, didaktikusan, és szempontunkból éppen ez a funkció az érdekes. Ez a „katekizmus” különös élességgel exponálja ugyanis például Miklós helyzetét: úr, aki nincs a helyén, aki paraszti sorban él. Az első ének végén lévő első kérdésre („Miért szeretne Miklós vitéz lenni?”) adott egyik válaszból megtudjuk: „apja is vitéz volt, azaz a vitézlő, nemesi rendhez tartozott, melynek a hadi szolgálat joga és kötelessége volt”. Ugyanott a második kérdésre („Mi hatással van Laczfi szerepe Miklósra?”) adott válaszok közül több is társadalomtörténetileg szituálja Miklóst. „2. Elkeseredik. Parasztnak kell lennie, nem követheti szíve vágyát. 3. Elégedetlenség kél benne mostani állapotjával; érzi, hogy nem neki való a szántóvető élet, nagyobbra született. 4. Szégyen fogja el, hogy parasztnak nézik, szólítják. Öntudatra ébred. 5. Felébred nemesi büszkesége.” Mindez hangsúlyos elem. A 7. kérdésre adott válaszok között újra előjön Miklósról, hogy: „b) nemesi családból való”, „e) parasztéletre van kárhoztatva, együtt dolgozik a többi béressel (»béresekkel gyűjt, kaszál egy sorban«)”, „g) szégyenli aljas helyzetét”, „h) feltámad önérzete, nemesi büszkesége”. E szituálás belső feszültsége nyilvánvaló, Miklós „nincs a helyén”, ugyanakkor az is kiderül, az „igazi” élet ebben az értelmezésben a „vitézi” élet (nem a paraszti, amely pedig az emberi élet feltételeit teremti meg és biztosítja). Ezt az értékítéletet csak részben ellenpontozza a „rossz” úr, György leírása, aki nem „paraszt”, ám nem is igazi „vitéz”, s kiváltságos helyzete valamiképpen összekapcsolódik „róka lelkével”.

A Kérdések, illetve a rájuk adott válaszok más vonatkozásban is beszédesek. A X. énekhez kapcsolt 3. kérdés például, nagyon jellemzően, arra kérdez rá: „Micsoda magyar néprajzi vonásokat találunk a csárdai jelenetben?” A válaszból egy nép- és nemzetkarakterológia bontakozik ki. Rögzült viselkedési minták mint a „magyar” viselkedés jelennek meg. Nemcsak a csárda „szennyes is, rongyos is”, olyan, amilyenből „eleget látni az alföldön”. De a szegényes csapszékben „a magyar életből vett igazi tipikus csárdai alakok” mozognak („borozók, a korcsmáros, a czimbalmos”). S a mulatás módja is „magyaros”. „Jellemző az a könnyűvérű okoskodás, hogy a józan kedv nem ér semmit, »ha örül az ember, csak nyűg, hogy van esze«. Az igazi mulató nem hallgat az ész szavára.” A jellemző jegyek nyolc pontban sorolódnak – még a csárdai cigány jelenléte is ennek a magyaros viselkedésnek a rekvizituma. Hogy mindez „jó”-e, avagy ellenkezőleg, a magyar habitus negatívuma, a „katekizmus” nem minősíti. Csak a jellemzés másodelemzése enged arra következtetni, hogy ez a „fölszabadult” viselkedés árulkodó s nem egyértelműen pozitívum. A szegényes díszlet és az „észre” nem hallgató önmegnyilvánítás e „magyaros” kombinációja rejtett feszültségeket takar. Ennek a habitusnak „élesben” való megmutatkozása viszont mégis egyértelműen pozitívra hangszerelt. A nép- és nemzetkarakterológia, perszonalizálva, mint Miklós jellemvonása és a „cseh vitézhez” való viszonya a „jó” és a „rossz” harcaként jelenik meg. A párviadal két szereplőjének jellemzése és szembeállítása jól mutatja ezt. A XI. énekhez kapcsolt első kérdéshez („Miklósnak mely vonásai tűnnek fel a XI. énekben?”) kapcsolt válaszok Miklós karakterét a következő elemekből építik föl: „Bámulatos ereje”, „önbizalma, önérzete”, „vallásossága”, „nagylelkűsége”, „önzetlen jószívűsége”, „ébersége, szemessége”, „hazafiúi érzése”. A cseh bajnok viszont mindennek az ellentéte – s a „magyar nemzet” ellensége. A 2. kérdésre adott válaszból azt is megtudjuk, hogy a „cseh” megérdemelte a halált – több okból is. „Kegyetlenségéért, […] örült a vérnek.” „Határtalanul gőgös, felfuvalkodott és istenkáromló volt.” „A magyar nemzetet böcsmérelte, gyalázta.” „Orvul támadta meg Toldit.”

Toldi sikere – a „cseh” legyőzése – tehát egyszerre Miklós erényeinek diadala s „nemzeti” siker. A Toldi tehát a dicső magyar nemzeti múlt költői fölidézése – s a „nemzeti” önérzet affirmációja.

6

Fölmerül a kérdés, mindez – a Toldi és magyarázata – hogyan lehetett a magyarosítás indirekt eszköze. Ha rövidre fogjuk a választ, azt kell mondanunk, hogy több momentum egymást erősítő összekapcsolódása adja meg a magyarázatot. Mindenekelőtt: a népiesség mint feldolgozás- és előadásmód egyszerre tette lehetővé a magyar társadalom letagadhatatlan strukturális sajátosságának, a paraszttársadalom domináns létének és szerepének a bemutatását és átlényegítését. Valamint az erre a sajátosságra épülő, ebből folyó „nemzeti dicsőség” demonstrációját. A parasztélet patri­archális vonásokat vesz föl, a hatalmi elit viszont „vitézlő rendként”, valóságos funkció betöltőjeként jelenik meg. György ugyan parvenü, az elit rossz vonásainak megtestesítője, de testvére és (mindenben) ellenlábasa, ellenpólusa, Miklós, aki a paraszti életből lép elénk, nemcsak pozitív ellenpólus, de helyre is állítja a rendet: győzelmével az igazság diadalmaskodik. A mű nyelvi plaszticitása s megérthetővé (és elfogadhatóvá) tett „idegensége”, a népiség és népiesség, ez a sajátos irodalmi szociolektus mint az autentikus magyar nyelv és viszonyulás tűnik föl. A siker pedig vonzó, s Miklós győzelme egyben e siker elérhetőségének tanúsítása is. Miklós „népi” hős. Példája szerint „parasztból” egyéni kiválóság révén a „vitézlő rendbe” lehet átlépni. A Toldi: egy „magyar álom” magyaros irodalmi kivitelezése.

A mű hatástörténetében a szerzőnek, Arany Jánosnak és a magyarázónak, Lehr Albertnek egyaránt elhallgathatatlan érdemei voltak. Körülbelül úgy, ahogy már Ignotus megírta róluk: „Amily külön jelenség nálunk Arany János, mint művész, olyan Lehr Albert, mint filológus.” (Nyugat, 1917/5, 442.)

Hogy a mű – a magyarázott, „érthetővé” tett mű – habitusképző szerepében a történeti ambivalencia melyik pólusát hangsúlyozzuk, persze, nem teljesen szabad választás kérdése. Ami hajdanán egyértelműen pozitívnak látszott, s kanonikus, mert kanonizálható művé tette a Toldit, amelyre az „iskola” is rávethette magát, az ma, mai távlatból már problematikusabbnak tűnik föl. Ma már – örülünk neki vagy sem – a „népi” és „népiség” kategóriák gondolkodásmeghatározó szerepének árnyoldalait is látjuk.

Arany s magyarázója, Lehr teljesítményét azonban a fölhalmozódó történeti tapasztalatok nem annullálják, csak megértésük szükségességét állítják előtérbe.

JEGYZET

Írásom Ignotus-tanulmányaimhoz készült előtanulmányként. Lehr Albertről a leginformatívabb írás mindmáig Szinnyei József szócikke: Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái, VII. Budapest, 1900, 986–988. Asszimilációjával kapcsolatban lásd még Kovács Sándor, A soproni evang. lyceumi magyar társaság története 1790–1890, Sopron, 1890. Ignotus írása (I-s jel alatt): Arany-kézirat, Nyugat, 1917/5, 442–443. Ignotus és Lehr kapcsolatához lásd Ignotus, Lehr Albert, Nyugat, 1913/9; Lehr Albert, Tisztelt Főszerkesztő Úr!, Nyugat, 1913/11. A magyarázatos Toldi e tanulmányban elemzett kiadása: Arany János, Toldi. Költői elbeszélés, Magyarázta Lehr Albert, 14. kiad., Franklin, Budapest, 1922.