„A pontnak, ha kiterjed, van elérintője.”
Tandori Dezső
Hogy mindig csak
keveset engedek át?
Tevés-e ez, vagy én-visszatartás?
A külső a belső fájó derekát
éri. A semmittevés – min is hajt át?
Kié vajon a nagy félhetésem?
A
különvalóság kétségbe ejt.
A
külön nem enyém, s világomé sem.
Így utam folyton magasba lejt.
Elhagyom mindazt, aki vagyok,
el, azért, aki sosem lehetnék.
Testből képzeletembe halok.
A pillanat héj, üres jelenlét.
Bármit jelzek, épp csak
elérinti.
Az is, ha telt a szó, a mondat.
A zsigerek közt fényeslik a kinti.
Verssor, -kép nevemből is kiforgat.
Kimondatlan vagyok árulója.
Leírva pedig
ő áthamisít.
Mindegyre csak ez a libikóka.
Mellettem sok énem nevet, visít.
Ínséggel terítve az asztalom.
Rajta a jövőnk maradéka.
Más dúdolja megálmodott dalom.
Hallgatásom a lét buboréka.
Összes műveim: üres a téka.
Minden vers
lehetne; alkalom,
hogy visszafordulj és visszatérj a…
hová is?, nem mondha-tudhatom.
Ez a strófa: dibdáb csak, puszta lom.
Ahány vers-ék, egyik sem szép a’!
Rútság a kor! A líra borz alom.
Bűzlik sok néma
heuréka.
Más söpri majd tisztára udvarom.
Másé lesz kertemben a répa.
Másé lesz, másé, vertvályog-lakom.
Mást visz majd egekbe a létra.
Más írja majd, amit én mondanom.
Kilépi más, amit most béna.
Övé lesz a szépség meg a szorgalom.
Ővele, általa jutok a célba?
A születetlen
„Ehhez a mondathoz fel kellene ébredni.”
Forgács Miklós
Visszasodor a vershez
szavaidnak álma,
egy mondat ki-kifröccsen
csended sík partjára.
Hallod, hogy itt a tenger –
morajlik bent ébren;
egy hullám a testeddel
elfut, el, a térben.
Ébredj fel, hé, ébredj,
lássad, hogy ki kérdez!
Sőt: legyél te a kérdés!
Hogy a teljest átélvén
megszülessen teredben
az, ki születetlen.
