×

A krónikás hűsége

Tóbiás Áron: Megmentett hangszalagok

Szakolczay Lajos

2015 // 11
Tóbiás Áron, a magyar kultúra megszállottja, aki százszámra ültette mikrofonja elé az irodalom, a képzőművészet, a tudóstársadalom és a közélet (politika) jeleseit, akkor is főhajtást érdemelne, ha csupán magatartása előtt tisztelegnénk. Hiszen ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek tagjai – főszerepben az írókkal – nemcsak szellemileg készítették elő és csinálták az 1956-os magyar forradalmat, hanem tevőleg is részt vettek benne. Ha nem is karddal az oldalukon, mint a világszerte megcsodált magyar ősz egyetlen mártírja, Gérecz Attila, de röplapok írásával-sokszorosításával, az éterben fölhangzó, bátorító szóval és az erőket egy sodorba fonó szervezéssel.

Az Eötvös Collegium diákjai, köztük Tóbiás, a tudományban való elmélyedésen kívül erkölcsi támaszt is kaptak. Hogy zivataros időkben is, főképp, ha a haza megköveteli, álljanak a talpukon. Megingathatatlanul. Egy emberélet boldogsága attól is függ, hogy ki-ki miképp tartotta magára nézve fontosnak megtanulni – és összes mellékzöngéjével szertesugározni – ezt a leckét. A szépbe mint esztétikai csodába való lemerülés hozhat, mint ahogyan sokaknak hozott is, léleknyugalmat, ám ha hiányzik belőle a közösség iránti alázat és a közjó tisztelete, likas marad a hombár.

Tóbiás Áronnál sosem hullott ki az életet – a valódi életet – jelentő mag. Hanem, szerencsés és kitartó személyiség lévén, szárba szökött. Könyvtárosként, bibliográfusként, irodalomtörténészként, újságíróként és riporterként ott tette a dolgát, ahová állította a sors. Munkás tagja a Magyar Írók Szövetségének, a Magyar Rádiónak (Szabad Kossuth Rádiónak), a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, mindemellett hazai és külhoni lapok-folyóiratok, találkozók, konferenciák tudósítója, értelmezője. Aki csak egyszer is találkozott valamely művével – a szellem világába való belépőjét a Krúdy világával (1964) alapozta („aranyozta”) meg –, az sosem feledheti a gyűjtő és értelmező író beavatottságát, mi több, eleganciáját.

Nála az érték fölmutatása, lett légyen bármily zivataros és embertelen a korszak, valósággal életszükséglet. A koalíciós idők után a Rákosi-kor telepedett ezertonnányi súllyal hazánkra. Ez a légkör, ha nem lélegzett volna egy jobb kor reményében, a rádióriportert is csaknem megfojtotta. Ő viszont túllátott a „kerítésen”. Reményt nyújtott a megnyomorítottaknak. „Egy szomorúságra kényszerített világról kellett időszerűt jelenteni. Tettem úgy, hogy a muszáj-hétköznapok derűjének egy-egy harmatcseppjét is igyekeztem belecsempészni, vigasztalásnak.”

Nem akármilyen, vagyis bölcs álláspont. Ott töri föl a kalodát, ahol tudja. „S mivel a szellem szenvedi legkevésbé a vasbilincset, elindulhattam mikrofonommal írókhoz és művészekhez, olyanokhoz, akik addig hallgatásra voltak ítélve.” Az ötvenes évek elején kezdődő menet – Műteremben volt a rádiósorozat tisztességes címe – festők, szobrászok, írók, gondolkodók bemutatásával kezdődött. S később is megmaradt – akár elhangzottak a riportok a rádióban, akár nem, készülhettek hangtári anyagként (Petőfi Irodalmi Múzeum) vagy bármily publikációs formában – a mikrofon elé vallomásra hívottak széles köre, lenyűgöző panorámája.

Medgyessy Ferenctől, Örkény Istvántól, Németh Lászlótól, Szabó Lőrinctől, Bibó Istvántól, Fülep Lajostól Sinka Istvánig, Vas Istvánig, Határ Győzőig, Kányádi Sándorig és Kertész Imréig húzódik (lehetetlen minden klasszikust fölsorolni) az értékvonulat. Nem kifelejtve a többször is kifaggatott Cs. Szabó Lászlót (Haza és nagyvilág) – terjedelmében talán a legterjedelmesebb, és mondanivalójában az egyik legizgalmasabb portré – és az ugyancsak saját gondolkodás-medencéjének mélyébe megmerülő Pilinszky Jánost sem (Ma ontják véremet).

A Megmentett hangszalagok (szerkesztő: Varga Beáta) elsőbben „műfajtalan” volta miatt a legérdekfeszítőbb. Nincs meder, amelybe az arcképnek is gazdag szövegeket be lehetne terelni. Riport, interjú, beszélgetés, helyzetkép, portré, önéletrajz, hangulatkép, beszámoló, társadalmi kórrajz és legszemélyesebb vallomás? Mindegyik. S mindenik írás leginkább attól eleven – egyszer lírai, másszor sistergő –, hogy nem csupán a kérdezett személy aktív, hanem az őt faggató riporter-író is. Tóbiás Áron egy-egy érdekes, a világtörténelem számára sem közömbös (lásd Camus forradalmunkat körülölelő dicséretét), a negyvenöttel, majd ezerkilencszázötvenhattal kezdődő korszak tanúja, eseményeinek részese – tevékeny résztvevője! – volt.

Ismerte a kor nagyjait, Kós Károlyhoz, Kassák Lajoshoz, Lukács Györgyhöz, Illyés Gyulához, Weöres Sándorhoz, Déry Tiborhoz, Szőnyi Istvánhoz éppúgy bejárása volt – mindig forgott a magnótekercs, szenzációs adalékokkal bővült a históriatár –, mint Tersánszky Józsi Jenőhöz, Füst Milánhoz, Kodolányi Jánoshoz, Amerigo Tothoz (Tóth Imréhez), Szentkuthy Miklóshoz, Kosáry Domokoshoz, Zilahy Lajoshoz, Jékely Zoltánhoz vagy Juhász Ferenchez. S minthogy műveltsége kikezdhetetlen – az irodalom, képzőművészet, történelem, társadalompolitika, kisebbségtudomány stb. összes aranytallérja csörög a zsebében –, szívesen látott vendég volt mindenütt: Zebegénytől (Szőnyi István) Londonig (Határ Győző, Cs. Szabó László), Kolozsvártól (Kós Károly) Rómáig (Lengyel Menyhért, Amerigo Tot), Újvidéktől (Zilahy Lajos) Párizsig (Miklós Jutka, Fejtő Ferenc), Tihanytól (Illyés Gyula) Chicagóig (Mózsi Ferenc) és Nagykanizsától (Rózsás János) a különféle tanácskozásoknak (SMIKK, Magyar Pax Romana, Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, Mikes Kelemen Kör) helyet adó városokig, Luganótól Felsőőrig.

Jóllehet tudta a számára kedves Szerb Antal által megismertetett Aldous Huxleytól, hogy „az emberiséget a könyvekből lehet legjobban megismerni”, a „hangos könyvet” – volt idő, hogy tízezrek, száz­ezrek hallgatták a rádiót – ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a nyomtatott betűt. (A hangzó anyag írott szövegként később természetesen újságok, folyóiratok és könyvek kedvelt publikációjává vált.) Van szövege, amely az élőbeszéd lazaságát követi, mintegy hangulatfokozóként a találkozás, a téma és a hely jellemzésére – Családi kör (Móricz Lili), A Fekete bojtár balladája (Sinka István) –, s nem ritka az olyan beszélgetés sem – Kihívások (Németh László), Kemény és puha diktatúrák (Kosáry Domokos), Ma ontják véremet (Pilinszky János), Haza és nagyvilág (Cs. Szabó László) –, amely egészében vagy egyes részleteiben szinte monológnak álcázott esszének vagy kistanulmánynak is elmenne.

Említettem volt, az egymást követő vallomások attól – attól is! – érdekesek, hogy a kérdező gyakran kilép elsődleges szerepéből, és saját emlékezését állítja – bevezetőként vagy épp a dialógust forrósítandó – a „fókuszba”. Evvel nem eltakarni akarja a faggatott írót, művészt, politikust, hanem a személyes élményt közösségivé avatva akarva-akaratlan a témát teszi drámaivá. Nem egy forró pillanat volt az életében, amely bátorsága mellett erkölcsi kiállásáról is tanúskodik. Közülük elsőbben kitűnik a letiprás ellenére is diadalmas 1956 ősze.

A Magyar Rádió (Szabad Kossuth Rádió) parlamentbeli tudósítója jól tudta, hogy az onnan elhangzott legkisebb hírrel is a forradalom igazságát szolgálja. S avval úgyszintén, hogy védvén forradalmunk becsületét egy munkásközösség, az Egyesült Izzó dolgozói elé bocsátotta – az ismeret erőt ad – Bibó István nevezetes nyilatkozatát (Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására). A néhány nap alatt tizenötezer példányban sokszorosított írás – minő szervezőerő –, minthogy a Nagy Imre-kormány államminisztere józan és bölcs meglátásával kiutat keresett a kiúttalanságból, megtette hatását. Avval is gyújtóláng volt, hogy előrelátóan „nyugtatott”: amíg a szovjet csapatok nem hagyják el Magyarországot, sose lesz rend.

Bár a riporter-író közbeszúrásaival a saját életrajz is íródik – sokat tudunk meg olvasottságáról, politikai hitvallásáról, művészeteszményéről –, Tóbiás Áron mégis a másikban látja meg igazán saját arcát. Azért kereste, szólította magához az önmagukhoz hűségeseket – ha kellett, a Kárpát-medencét barangolta be, ha vonzotta az érték-mágnes, akár a tengeren túlra is kiruccant –, hogy életművük példájával tegye még elfogadhatóbbá az egymásra rétegződő, így az igazságok sokféle­sé­­gé­ben karakteres közös arcot. Azt, amelyet egy kis megengedéssel emberiség-arcnak is mondhatnánk. Így beszélgetéseinek, jóllehet témájuk szerint százfelé kanyarodnak, mindig kialakul egy bölcs mustrája. A Pilinszky-vallomással ekképp: „Azzal fejezném be, amit Simone Weil mondott, ő nem beszélt az európai emberről, mert az groteszk. Ellenben, ami nagyobb kérdés, arra Simone Weil mondta: hogy szabad a hazát szeretni? Autentikusan csak egyféleképpen lehet szeretni a hazát. Ahogy a népdalokban, ahogy az evangéliumban stb., stb. – csak részvéttel szabad szeretni a hazát. Úgy, hogy a legkisebbek is részt vehessenek benne.”

Tóbiás Áron ennek a közös játéknak elkötelezettje. A legkisebbet is naggyá akarja tenni avval, hogy ismereteket, élet- és viselkedésmódokat, gondolatrendszereket áttestálva kinyíljék előttük a tudás tárháza. A riportokba-beszélgetésekbe sűrült aforisztikus bölcsesség, sok egyéb mellett, az írások vivőereje is.

Lengyel Menyhért: „…rájöttem, hogy az ideatermés éppen olyan természetes munkája az írói agynak, mint a gazdálkodónak a vetés és az aratás” (Greta Garbo filmírója). Medgyessy Ferenc: „Mindenki tudja, hogy a szobrász ábécéje a meztelen test. Ezt elkerülni egyenlő volna, ha az elemi iskolából az ábécét löknék ki” (A Debreceni Vénusz). Kassák Lajos: „A művészetnek nem föltétlen kell szolgálattételnek lenni. Néha a művész úgy termel, ahogyan a fa virágzik. A jó kertész örül a fa virágzásának, a jó politikusnak örülni kell a szellemi terméknek” (Búcsú Párizstól). Illyés Gyula: „A magyarságot annyiféle származású ember rakta eggyé, hogy ha azt szét akarnánk osztani, ajándékozhatnánk arc szerint a magyarokból kínaiaknak, olaszoknak, szlávoknak”; illetve: „A mai magyar kritikusok táborában elcsüggesztő a gondolatszegénység, a kifejezési koldusság, a magyar nyelv szellemének a nem ismerése vagy megvetése; ez azt tanúsítja, hogy nem ismerik a saját hatókörűket, nem azt, hogy kiknek beszélnek, és nem ismerik – vagy semmibe veszik – a saját föladatukat” (Ahol zsarnokság van…). Illyés Gyula – Tamási Áronról: „Áron ereje a nagysága. Hogy a legmélyebb szegénységben is meg tudta mutatni az erkölcsi nagyságot, a keménységet és szárnyalást; azt, hogy a szenvedők tisztán is tudnak élni…” (Egyre jobban hiányzik).

Szabó Lőrinc: „Szomorú kor az olyan, amelyben az elsilányuló gyermeteg az érdekelt, vagy csak szórakozni vágyó ítélkezés a döntő” (Gyík egy napsütötte kövön). Németh László: „Mi volt a Tanuban a cél? Az, hogy amit az egész nemzedéknek kéne csinálni, a tájékozódásnak ezt a munkáját – a magyar tudat szét volt foszolva –, tehát egy nemzet számára újra megszőni a tudatot. Ennek az első szálait keresztbe vetni, ezt akartam benne elkezdeni” (Kihívások). Cs. Szabó László: „Azon fáradozom, hogy kihozzam magamból és másokból azt, ami bennünk Jézus.” Tóth Imre: „Engem a tér érdekelt. A tér, a fény, az árnyék, aztán ebből nő ki, ebből lesz a forma vagy a szobor, vagy amit akarunk: a vízió, a látomás…” (Róma kapujában). Vas István: „Az én kommunizmusomnak legfőbb táptalaja mégiscsak az evangélium. És nem Marx…” (Kiegyezések).

Déry Tibor: „Én magát az embert féltem a technikától. Attól, hogy mindjobban elsorvadnak azok a kötelékei – azok a szálak, mondjuk inkább, amelyek a természethez fűzik, és amelyek nélkül el fogja veszíteni ember voltát. Elfelejt járni, mert kerekekre ül” (Termékeny tagadás). Jékely Zoltán: „Egyik lelki apának tarthatom Apollinaire-t, és rendkívül sokat köszönhetek neki. Bizonyos felszabadulást, mondjuk, a magyar hagyományok század végi vagy század eleji Nyugat-os kötöttsége alól való felszabadulást egy nagyobb, tágasabb mezőt, bizonyos intellektuális többlet eléggé merész bedolgozását az érzelmi anyagba” (Nyugtalanító örökség). Kosáry Domokos: „A nadrágszíj alkalmas arra, hogy az ember meghúzza, ha muszáj. Ettől még lehet okos is, ettől még lehet bátor is, ettől még lehet önérzetes is. De hogyha se önérzete, se bátorsága, akkor a nadrágszíjat a zéróig húzhatja, semmire sem fog menni vele” (Kemény és puha diktatúrák). Sánta Ferenc: „Ha valakit 1956 nem izgat, az vagy nem gondolkodó ember, vagy pedig nem érez felelősséget sem a nemzetért, sem az emberért, sem a népért” (Húsz óra).

A könyv irdatlan anyaga széles panorámát nyújt, hiszen a kérdezettek (a riporter önmagát is „kérdezheti”) feleletei-vallomásai mellett a szerző korábban megjelent vagy ismeretlenségükben is ideillő dokumentumokat szintén közöl. Ez lehet levél vagy levélrészlet (a Krúdy világát dicsérő Illés Endre sorai, az édesapja, Lengyel József életművét megvilágító Lengyel Tatyjana episztolája), az életművet jellemző könyvből ideemelt passzus (Fülep Lajos: A mai magyar művészetről; Tardos Tibor: A tengervíz sós; Karinthy Ferenc: Naplójegyzet; Kertész Imre: Gályanapló) és akár egy tárlatmegnyitó is (Tóbiás szavai a tihanyi Illyés-emlékkiállításon).

Az időrendet tudatosító cikluscímek egyszerűek, ugyanakkor útbaigazítók: Kincskeresők – A 19. században született nemzedék; Reménykedők – A 20. században születtek; Krónikások – Az évszázad [értsd 20. század – Sz. L.] viharában. Viszont a beszélgetések színvonala – talán nem meglepő ez ilyen nagy terjedelem esetében – hullámzó. Például a Nagy Lászlót megidéző A táltos fiú (1979), pedig együtt már az életmű, csaknem vázlatnak hat az olyan kivételesen gazdag portré-disputákhoz viszonyítva, mint a Pilinszky-, Németh László- vagy Illyés-tabló. (Nem beszélve arról, hogy a zseniális költő egy olyan nótát nevez meg, rosszul idézve népdalnak – az eredeti: „Áll a hajó a Balaton vízében, / megakadt egy csipkebokor tövében, / csipkebokrot ki kell vágni, / a hadihajónak meg kell állni, / hadd tudjon a kis angyalom kiszállni” –, amely valójában az ötvenes években a katonákat „lépésre oktató” katonadal, vagyis műdal, Pető Csaba a dalszöveg szerzője.)

Az objektív (címek, konferenciák, történések évszámai) és szubjektív adatok (emlékezések, élményfölidézések) tömkelege sajátságos krónikát rajzol. Sűrű és laza ecsetvonásokkal, hiszen a visszaidézett múlt (oral history) világosan megmutatja a személyiség összetett arcát is. Ilyen például a József Attila-kortárs, a folyóiratuk körüli bonyodalmakat fölidéző, az írótársakat jellemző Fejtő Ferenc Illyés iránti „megvetése” és „rajongása” (A Szép Szó), a család bonyodalmaiban elmerülő Móricz Lili „házasság-tangón” belüli megannyi megnyilvánulása (Családi kör), Déry Tibornak a kommunistaság iránti, hol megértő – fölmentő –, hol szigorú ítélete. De félig-meddig ismert dolog is újra napvilágra kerülhet: Zilahy Lajos „közelről” idézheti föl – házigazda volt – Gömbös Gyula és a népi írók találkozásának pillanatait. S a kevésbé tudott ugyancsak: félelmetes a Gulag-beli rabtárs, Rózsás János beszámolója arról, hogy az orosz szervek mindent bevetve (az orosz író elvált felesége egy hónapig Nagykanizsán nála lakozott) miképp akarták hamis Szolzsenyicin-kép megalkotására bírni.

Minthogy Tóbiás Áron hatalmas történelmi, társadalmi, irodalmi-művészeti tudásanyagot görget – ismert és kevésbé ismert nevekkel, történésekkel, évszámokkal –, ember legyen a talpán, aki ebben a hatalmas szövegmennyiségben kiismeri magát. Ez szinte lehetetlen. A szöveggondozónak mégis meg kellett próbálnia ezt a lehetetlent, amely – sajnos – csak félig-meddig (vagy kevésbé) sikerült. Nem a szubjektív emlékezések „rendbe szedésére” gondolok, ahhoz természetesen a szerkesztőnek nincs joga, hanem a rossz adatok, tények, nevek stb. kiigazítására. Mert a szövegben és kiváltképp a névmutatóban úgy elburjánzott a hiba, hogy a nem szakembernek – a legtöbb olvasó pedig nincs fölvértezve ilyen ismerettel – csaknem lehetetlen kiigazodni a valós és a valótlan tények között.

Ezek közül íme egypár hamisság, noha a szöveget olvasván csak az emlékezetemre tudtam hagyatkozni. A névmutatót böngészve sem a teljesség irányított, hiszen szúrópróbaszerűen csak néhány ferdítésre sikerült rábukkannom. A legkisebb zavart, egy-két kivétellel, a nyomdahibák okozzák, s az is megbocsátandó (?) bűn, hogy nevek tucatja – Aragontól Napóleonig és Tandori Dezsőig, Hunyadi Mátyástól Cocteau-ig és Bori Imréig, Voltaire-től Révay Józsefig és Heltai Jenőig, Homérosztól Caravaggióig és Fehér Ferencig (a filozófusig!) – maradt ki a névlajstromból. Viszont olyan nem létező személy is belekerült – az elgépelés során Kéry Lászlóból egy helyütt Kári László lett –, aki csak bonyolítja az amúgy sem kicsi zűrzavart. Ha a Kortárs Kiadónál megjelent összes könyv szerzője Kemenes Géfin László, itt miért Kemenes Gefin (!) Lászlóként szerepel?

Viszont a névmutató megnyirbálása, személyek eltüntetése vagy azonos nevűvel való összevonása megengedhetetlen. A helyzet, pontosabban a szövegek ismeretében Farkas Ferenc (1905–2000) zeneszerző és Farkas Ferenc (1903–1966) politikus, aki többek között a Nemzeti Parasztpárt Intézőbizottságának tagja volt, nem lehet egyugyanazon személy. Mint ahogyan a két Kardos László is tiltakoznék, ha élne, egy testbe tömörítésük ellen: az irodalomtörténész, kritikus, műfordító (1898–1987) más pályán mozgott, más életművet mondhat magáénak, mint a népi kollégiumok szervezőjeként is ismert etnográfus (1918–1980). A Nyugat-alapító s a folyóiratot főszerkesztő Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869–1949) egymagában is érték, szükségtelen összegyúrni fiával, a Szép Szó szerkesztőjeként ismert Ignotus Pállal (1901–1978).

S ebbe az azonosítási folyamatba, sajnos, egy groteszk összevonási kísérlet is belefért. Nemes Nagy Ágnes (1922–1991) tizenhárom évesen (!) működhetett-e közre a magyar kommunisták népfrontpolitikát szolgáló folyóiratának, a Gondolatnak (1935–1937) munkálataiban? (Nem beszélve arról, hogy később „újholdasként” más eszmét is vallott.) Aligha. Honnan jött a tévesztés? A hanganyag számítógépre vivője nyilván elgépelte a Gondolat felelős szerkesztőjének és kiadójának, Nágel-Nemes Lajosnak a nevét Nemes Nagyra – s ez okozhatta a galibát. S ha több azonos nevű személy létezik – és egyikük akár nem is szereplője a könyvnek –, érdemes megkülönböztetni őket. Vagy születési-halálozási évszámuk közlésével, vagy foglalkozásuk feltüntetésével. Ilyesféleképpen: Fehér Ferenc filozófus, Fehér Ferenc költő; Juhász Gyula költő, Juhász Gyula történész stb. Vagy Mózsi Ferenc (1947–2007), Mózsi Ferenc (1947) stb.

S a szöveget búvárolva könnyen megállapítható, hogy a megfogamzott helyett a megfogalmazott elírás; hogy a Rózsás János-interjúban a müncheni folyóirat szerkesztőjét nem Molnár Istvánnak, hanem Molnár Józsefnek hívták (így a névmutatóban is a valódi névnek kell szerepelnie); hogy Kabdebó Lóránt életműinterjú készítése céljából nem 1948-ban kereste meg Londonban Határ Győzőt (az író akkor még itthon volt), hanem 1988-ban; hogy Határnak „1956 után” – és előtte volt-e, kérdezem – nem az Elefántcsorda az idehaza először játszott darabja (1992), hiszen a Patkánykirályt 1987-ben a nyíregyházai Móricz Zsigmond Színház mutatta be, és – ha jól emlékszem – korábban a békéscsabai trupp is játszotta egyik (műfordítás-átírás) misztériumjátékát; hogy Kányádi Sándor nagy verse, a Halottak napja Bécsben cenzúrázatlanul először nem „1989 után láthatott napvilágot”, hiszen évtizeddel azelőtt az Új Írás már közölte (az eredeti kéziratot jómagam hoztam el a költőtől Kolozsvárról).

A Megmentett hangszalagok olyan értékes – irodalomtörténeti, társadalomtörténeti, politikai stb. – beszámoló, nem utolsósorban művelődéstörténeti korrajz, hogy érdemes lenne új, javított formában még egyszer kiadni. (Kortárs, 2015)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben