Ahogy ő ír: kísérletek és kísértések

Dobozi Eszter: Ahogy ő néz, ahogy ő lát – Válogatott és új versek; Kísért a lehetetlen

Hogy egy szerző mennyi arcát mutathatja meg egy gyűjteményes kötet, vagy mennyiben tud új befogadási horizontot megmutatni művészetének vizsgálatához, vagy éppen mikor következhet az a pont, amikor kell – kiadói és olvasói szempontból is érdemes – válogatást közölni egy alkotó életművéből, arról többen fogalmaztak már meg hasznos és haszontalan gondolatokat. Dobozi Eszter költő, szociográfus 2014-ben az Orpheusz Kiadónál megjelent Kísért a lehetetlen és 2015-ben a Magyar Napló Kiadónál napvilágot látott Ahogy ő néz, ahogy ő lát című köteteit tekintve a bevezető kérdésfeltevésre csak pozitív válasz adható: tág perspektíva az alkotói szemléletre és életműre, befogadói szempontból a megfelelő időpont, hiszen Dobozi Eszter 1978 óta publikál, első verseskötete 1986-ban jelent meg, 1985-től folyamatosan közöl tanulmányokat, szociográfiákat, mégis – és ez releváns indok – életműve az olvasó számára kevéssé ismert.

A gyűjtemény persze időhöz kötött: látleletet csak úgy adhat egy életműről, hogy magában hordozza a lezártság, az idő megállításának létélményét. Ennek a lezártságnak mond ellent az Ahogy ő néz, ahogy ő lát kötet borítóján látható geometriai alakzatok nyitott perspektívája, valamint az, hogy a könyv utolsó fejezete új, még nem közölt verseket is tartalmaz. Nem véletlen, hogy a végesség és végtelenség párhuzamba állításával kezdem elemzésem, hiszen „Dobozi Eszter lírája az időbeliség dimenziójának kérdéseit is felveti, a múlt, a jelen és a jövő lehetőségét és tapasztalatát, hiszen az idő múlásáról való beszéd, Heideggert idézve, »annak a tapasztalatunknak ad kifejezést, hogy az idő nem tartóztatható fel. Ez a tapasztalat azonban csak oly módon lehetséges, ha meg akarjuk állítani az időt.« Hogy a költő meg akarja-e állítani az időt, vagy megrettenti-e annak múlása, csak találgatni lehet, az viszont kétségtelen, hogy foglalkoztatja, hiszen több írásában utal rá.”¹ A válogatás a költő hat verseskötetébe enged betekintést, időrendi sorrendben az 1986-os Az Egytől a 2013-as Kötésig, a hetedik fejezetben olvashatjuk újabb verseit.

Dobozi Eszter líráját többen az aktuális divattól elütőnek, sajátos hangneműnek tekintik. „Dobozi Eszter […] [költészete] a divattal, az árral szemben úszva [értelmezhető]. A divatból sok minden leértékelődött azóta, Dobozi Eszter költészete viszont maradandónak bizonyult” – fejti ki Vasy Géza.² Ugyanezt fogalmazza meg a már fentebb idézett Erős Kinga: „minden, ami divatos, idővel megkopik, ezért [Dobozi Eszter] sosem ír divatos semmiségeket, sokkal inkább az irodalom és a hagyomány megtartó erejét hangsúlyozza és félti.”³ A hagyományok megidézése és a sajátos hangnem tehát kettős jellemzője e lírának. Ezzel kapcsolatban Erős Kinga hozzáteszi: „gyökerek nélkül nincsen semmi, még akkor sem, ha látszólag van erő, van tehetség, merészség, de mindez hiába, ha nincs mit megérinteni, mint temetőben az ősök fejfáját, mert múlt nélkül cél sincs. S ezt tudja Dobozi Eszter.”⁴ Csiki László már kicsit kritikusabban fogalmaz elemzésében: Dobozi Eszter „egy nem-divatos költő(nő), aki annyira kifinomulttá csiszolja verseit, hogy az már az értésüket veszélyezteti. Mintha egy másik, egy belső világ nyelvén szólna. Vélhetőleg éppen ezért az önálló, másfajta beszédért küzd. […] Humor, élc, könnyedség sem segíti; játszani is gúzsba kötve tud.”⁵ És végül a társtalanságot, az aktuálistól való elütő hangot, illetve a hagyományok szerepét Dobozi költészetében így fogalmazza meg Ujlaki Csilla: a költő versei „formai mívességükön, kompozíciós fegyelmükön túl sugárzóan plasztikus képiségükkel, zenei ihletettségükkel s kulturális örökségeink, mítoszhagyományaink megidézéseivel ajándékozzák meg az olvasót. […] Egy kozmikus én monológjait olvassuk, aki nem a világhoz képest, hanem a világ által fogalmazza meg önmagát, térben és időben egyaránt tág horizontokat járva be.”⁶

A klasszicizálódó életmű nyilván úgy „képződik”, ahogy a szerző és alkotásai egyre inkább be­ágyazódnak a befogadói és/vagy szakmai köztudatba. Ennek egyik egyértelmű fokmérője az elem­zettség. A válogatáskötet nagy előnye, hogy ha a kritikai látószög a szerző korábbi könyveinek értelmezéseinél valamit „kihagyott”, itt – már egy másik textuális közegben – tetten érhető, utólagosan beépíthető a recepciótörténetbe. Ha így tekintünk Dobozi Eszter könyveire és a mostani válogatásra, megfigyelhetjük a versek tematikus összefüggésrendszerében az idő mint releváns tényező rendezőelvét. Már az első, 1986-os kötet Mind egy című versének kérdése és válasza rávilágít erre: „milyen idő ez […] mind egy idő / mindegy idő”, de ebben a kötetben található a feltett kérdés és válasz lírai értelmezése is a Két hangra című versben. A múlt és jelen idejű mondatok segítségével a változatlanságot – a „mindegy időt” – kifejező én kilátástalanságának szólama ez a vers. És a mulandóság (és múlhatatlanság) zavarba ejtő feszültsége van ugyanígy jelen például a legújabb versek közül a Visszaútban: „s ajándék napjaimmal / ott torlódik legbelül / mind, ami volt”.

A költemények másik egyértelmű tematikus és formális rendezőelve a klasszikus hagyomány. Ez két irányban is érvényesül az eddigi életműben: az elrugaszkodás és a követés kettősségében. A központozás, a nagybetűk használatának elhagyása és a történelmi téma, a legenda felidézése a Margit legendája című versben jól mutatja ezt. Előbbi a hagyományoktól való eltérés, utóbbi pedig az azokhoz való ragaszkodás szándékát jelzi. Ugyanerre a kettősségre példa a Milyen földrészek virulnak? is, amely a választott szonettformával a klasszikus hagyományokhoz való kötődést mutatja, ám egy formai „csavart” is alkalmaz a költő: a vers kettős szonett, második darabja azonban fordított képlettel rendelkezve a két háromsoros versszakkal kezdődik. A költői technika igen változatos képet mutat tehát: jól megférnek egymás mellett a formai játékosságra és ritmikára épülő versek (pl. Ráolvasó), a hagyományos hexameterekben írt költemények (pl. Hasztalan itt dobogunk) és a szerepjáték sajátos változatai, a palimpszesztek (Sikisi hercegnő tankái). De ugyanúgy a tradícionalitást erősítik több költeményben a mottók és idézések. Többek mellett az ókori Hérakleitosztól kezdve Madáchon, Arany Jánoson, Babits Mihályon és Kosztolányi Dezsőn, valamint Balázs Bélán át ível a megidézettek sora, olyan hagyományokhoz kötve ezzel Dobozi Eszter költészetét, amelytől nem idegen ugyan a nyelvi játék esztétikája sem, de egyértelműen a klasszikus hagyományokhoz köthető. Ahogy Vasy Géza fogalmaz: „Dobozi Eszter költészete kapcsán meglehetős egyértelműséggel kijelenthető, hogy az ókortól napjainkig ívelő tendenciák sokoldalú ismeretében lehetetlennek és értelmetlennek tartja ennek a hagyománykincsnek az elvetését, leminősítését, ugyanakkor korántsem tekinthető konzervatív költőnek.”⁷

Dobozi Eszter másik írói arca a szociográfus közíró. Bár ez utóbbi fogalom – a közíró – az utóbbi időben devalválódott, szükségesnek tartom megjelölő szóként használni, hiszen jelentésében magában hordozza azt a kettősséget, amely egyaránt jellemzi az írónő e körbe tartozó munkáit: a közügyeket tárgyaló, elemző írásmódot, illetve a közösséget (etikai szempontból vélhetően helyes irányba) formálni akaró alkotói attitűdöt. A terjedelmes, tematikusan és műfaji szempontból sokszínű Kísért a lehetetlen című gyűjtemény hét fejezetre bontva ötvenhárom írást tartalmaz, amelyek közül az első, Búcsú a szociográfiától? című bevezetőnek, előhangnak olvasható, míg az utolsó, a kötet címét is ihlető A lehetetlen megkísértése pedig egyfajta epilógus. Bár gyűjteményről van szó, tudatos elrendezéssel megkomponált kötetről beszélhetünk, ahol nem az alkotások létrejöttének ideje a rendezőelv, hanem a tematikus összetartozás.

Már a prológus jellegű első szöveg is furcsa – nem csak címében rejt ellentmondást: búcsú, amely valaminek a lezárását fejezi ki, mégis a kötet első írása –, mert az időt olyan keretekben szemlélteti (megidézve filozófiai háttereket is), amely a múlt–jelen–jövendő összefüggéseit a beváltatlan ígéretek és az elévülés viszonyrendszerében tárgyalja. A befogadóban a szociográfus a jelen társadalmi problémáinak feltárójaként él, és a címben foglalt búcsú azt sugallja, nincs szükség szociográfiára, tehát megszűntek a társadalmi problémák. Ezt a leibnizi teóriát idéző képletet csak a címbe foglalt kérdőjel teszi kétségessé… És a kötet fejezeteit elolvasva természetesen az is kiderülhet, hogy ez az írónő számára is kétséges. Számomra azonban az a befogadói elváráshorizont, miszerint szociográfiákat fogok olvasni, nem valósult meg. A szociográfia statisztikákra, megfigyelésekre és felmérésekre, valamint az ezekből levonható konzekvenciákra épülő meghatározottsága a kötet kevés szövegében érvényesül. Leginkább a Jön valaki című fejezetben található A diákok Radnóti-képe egy művészeti középiskolában (itt a felméréseket körgrafikonok is prezentálják, a hagyományos nyelvi eszközökön túl mutatva a tanulmány szakszerűségét) és Az érettségizők József Attila-képe egy művészeti közép­iskolában című írások felelnek meg a szociográfia műfaji elvárásainak – bár ez utóbbinál éppen a szerző kezdi szabadkozással: „hogy teljes körű és minden szempontból megbízható, tudományosan is alátámasztható összefüggésrendszer bontakozzék ki […], ahhoz egész apparátusnak több hónapos munkájára lenne szükség”. Az írások nagy része azonban publicisztika, illetve irodalmi tanulmány. Ez a kötet értékét nem befolyásolhatja, hiszen olyan széles kulturális tájékozottságról és megalapozott szakmaiságról tanúskodnak Dobozi Eszter szövegei, hogy itt-ott már a szépirodalomra jellemző katartikus hatást keltettek bennem sorai. Íme, néhány példa, hogyan lehet a publicisztikát irodalmi megközelítésben művelni: „az is értelmezhető elrendelésnek, amiként az egyén él vagy nem él választási lehetőségeivel/kényszereivel. […] Aki mindennek belátásával keresi jelenbeli élethelyzeteiben az egykor elhagyott földrajzi térnek vonásait és fordítva: a rég feledett látványok, színek és térformák visszatértére figyelmes, amikor körültekint ott, ahol él” (Sorsok és tájak). Vagy ugyanez a sors-tér-idő kapcsolatrendszer tömörebben – már-már metaforikus tömörséggel: „Arra talán még emlékszem, […] hol van az a csöpp kunyhó, amelyben a dédszülők tartották a szőlőművelő szerszámaikat. S előtte az a két nyárfa hol állt. Majd később már csak a csonkjaik: a két farönk. Ma már a farönköknek csak a hűlt helyét találni” (Határok határán).

Miközben napjainkban az olvasó tévénézővé vagy internetezővé válik, Dobozi Eszter árnyaltan és körültekintően elemzi azt a folyamatot, amely az irodalmi szakmában az utóbbi két-három évtizedben végbement, és amelynek társadalmi összefüggésektől sem mentesen sajátja az esztétikai érték megkérdőjelezése. Idézi a modern irodalomelmélet megalapozóját, Roland Barthes-ot: „…az írásnak csak akkor lesz ismét jövője, ha megfordítjuk a mítoszt, az olvasó születésének ára a Szerző halála” (Rejtőzködő, megmutatkozó?). Dobozi egyben bírálat tárgyává teszi azt utalva az alkotókra: „ez […] a mi kelepcénk”. Miért kelepce ez? Mert a mű mindenhatóságát jelentheti, elfedve akár az esztétikai értékítélet hiányát. „Mi az, hogy irodalmi érték? Mitől esztétikai érték az annak minősített? Van-e, aki ezt ma meg tudja mondani?” (Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok) – vallja az ünnepelt pályakezdő „Valaki” válaszolva Dobozi Eszter kérdésére a műértékkel kapcsolatban. Joggal jegyzi meg egy másik írásában az írónő, hogy ezen provokatív kérdések alkotta elméleti síkon létrejött alkotások „nagyon lényegestől veszik el a teret és az időt. Lehúznak és fojtogatnak” (Rejtőzködő, megmutatkozó?), mert „Nem az a baj, hogy a szándékoltan rontott nyelven megszólaló, mindent eljelentéktelenítő, az ürességgel kérkedő, a szóviccre redukált irodalom létezik. Az a baj, hogy csak ez látszik, ez hallatszik.” Természetesen nem ennyire pesszimista az egész kötet látásmódja. A más művészeti ágakban való hozzáértő barangoláson túl (elég, ha a Kodály Zoltán elméleti munkáit elemző A lélegzés ütemére című fejezetet vagy az Orosz István rézkarcait és Szabó Pál Krisztogramjait méltató sorokat említem) neves, ma már klasszikus szerzők (pl. Szőcs Géza, Szilágyi Domokos) munkásságát is jellemzi Dobozi Eszter. Utóbbiról – aki élt a játék/szójáték/szóvicc vagy a szándékoltan rontott nyelv lehetőségeivel a versben – találóan jegyzi meg, hogy „Szilágyi többszörösen végigjárta az utat játék és költészet összeegyeztethetetlensége gondolatától a kettő egyneműsítéséig” (A játék Szilágyi Domokos költészetében).⁸ Az életművekből levonható kon­zek­venciák hangsúlyosan alátámasztják, hogy „a tehetség […] maradhat kiforratlan, lehet félbemaradt. Félbemaradt, de nem féltehetség. […] Lehet ígéretes. Tehetség tehát, és nem amatőr” (Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok), továbbá hogy „ábrázoljanak bár több száz évvel régebbi álla­potokat, az örök érvényű művek sajátja, hogy korunkra is vethetünk révükön egy pillantást” (Katona József szobránál), és végül „akik hisznek a költői szó mágikus erejében, azt vallják, a gondolat, amely megfogan, előbb-utóbb hatni fog. A mű, amely világra jött, kiszorítja magának a helyet a létező dolgok között.”

A befogadói összkép alapján a könyvben a publicisztikán belül is széles műfaji keretek között válogathat az olvasó: méltatások, recenziók, elemzések és kommentárok követik egymást. Ami e szövegeket természetesen mégis összeköti, hogy teljes képet alkossanak, az az írói-kritikai szemlélet, amelyet Dobozi Eszter nem magányosan képvisel napjainkban. Megállapításai főleg a hagyomány, a klasszikus műveltség tisztelete és szükségessége felé fókuszálnak. A szerző Márait idézve („Nem elég a világ, világkép kell”) fogalmazza meg az egész könyv talán legmarkánsabb axiómáját: „A klasszikus műveltség tehát kultúránknak azon időt álló, állandó elemeit foglalja magába, amelyek etikai alapokon nyugszanak, a teljesség igényével rendeződnek egységes egésszé” (Mire való a klasszikus műveltség?).

Dobozi Eszter írásai – versei, tanulmányai és publicisztikája – egy figyelmes és felkészült, nem az aktuális divatot követő egyéniséget mutatnak az olvasónak. Napjainkban, amikor az irodalom inkább a klasszikusokat humoros formában két percben magyarázó rövid rádióműsorok vagy ismert szerzők viharos magánéletét elemző, kétes szándékú irodalomtörténeti sikerkönyvek formájában jut el az olvasóhoz, szükséges, hogy felelős alkotók hívják fel a figyelmet az irodalmi dilettantizmus káros hatásaira és a hagyományok fontosságára. „Dobozi Eszter lírája többszólamú, keveredik benne a hazáját féltő hang, a tehetetlenség haragja, a jónási igazságérzet, a költő mint próféta szerepének terhe a filozofikus gondolatisággal”⁹ – írja Erős Kinga. És – tehetjük hozzá – ez a hazáját féltő hang, a jónási igazságérzet jelenik meg tanulmányaiban, esszéiben. Ilyen felelősséggel ajánlom mind szakmabeliek, mind a kortárs magyar irodalom iránt érdeklődő olvasók figyelmébe Dobozi Eszter szépirodalmi és elemző/értekező alkotásait egyaránt. (Magyar Napló, 2015; Orpheusz, 2014)

Jegyzetek

¹ Erős Kinga, Dobozi Eszter: Másolhatatlan, Kortárs, 2007/3.

² Vasy Géza, Az Egy: Látó, Fehér, Kettőztető, Másolhatatlan = Tíz kortárs költő, Felsőmagyarország–Szépírás, 2007.

³ Erős, i. m.

⁴ Uo.

⁵ Csiki László, „Fohász és megtestesülés”, avagy Dobozi Eszter, Kalligram, 1998. január–február.

⁶ Ujlaki Csilla, A létezés tágassága (Dobozi Eszter: Kettőztető), Műhely, 2003/1.

⁷ Vasy, i. m.

⁸ Vö. Ködöböcz Gábor, Végtelennel játszó véges (Adalékok Szilágyi Domokos portréjához) = Uő, Erdélyi élmény – erdélyi gondolat, Eger, 2011, 89. Szilágyi Domokos költészete a „szomorúság játékossága, illetve a játékosság szomorúsága”.

⁹ Erős, i. m.