Zsille Gábor: Össze

Köszönhetően nagy mesélőkedvvel megáldott személyiségének, Zsille Gáborról viszonylag sokat tudhatunk. Átélhető, igazi történetei vannak, melyeket kitűnő dramaturgiai érzékkel, megnyerő derűvel ad elő hallgatóságának. Ezért óhatatlanul megszületik az olvasóban a kérdés, vajon a lírájában mennyiben érhető tetten ez a profilkép? Mesél-e a költő Zsille Gábor, és ha igen, milyenek a versbe írt történetei?

Az elmélkedésre kitűnő apropót szolgáltat a néhány hónapja megjelent válogatott és új verseket tartalmazó kötete. A szerkesztés az időrendiség szerint történt: egy fiatalember verseitől jutunk el a ma is fiatal, de évei számát tekintve középkorú költő verseihez. A könyvben gyorsan otthonra lel az olvasó, igazi líra ez, amely történetekből táplálkozik. Gyakori, szinte közhelyszámba menő kérdés annak firtatása, hogy a költő mindig ugyanazt a verset írja-e. Ez általában azokkal a költőkkel kapcsolatban szokott felvetődni, akiknél erőteljesen kitapintható a szövegvilág egysége. Zsille Gábor ilyen, nem meglepő tehát, ha egy verse végén ezt válaszolja egy kissé neheztelő kérdésre: „Mindvégig / ugyanarról beszélek.” Ez a tömörített közlés, a belefoglalt utalás a fiatal költő önmagára vonatkoztatott szelíd parancsa volt, amelyhez a mai napig tartja magát. Ez az „ugyanarról” persze csak a narratíva mélyszerkezetére igaz, a felszín sok fényt, sok árnyékot, csendet és mozgalmasságot mutat.

Korai verseiben szokatlanul keveset hivatkozik az elődökre, mesterekre, ami azt sugallja szinte, hogy a formálódás állapotán túl volt, amikor a nyilvánosság elé lépett, s ha folytatott is küzdelmeket a költészetére ható nehézsúlyú elődökkel, ezek az olvasó számára rejtve maradtak. Óvakodnunk kell a magát tálcán kínáló ötlettől, hogy ha a költő katolikus, akkor minden bizonnyal Pilinszky és Vasadi köpenyéből bújt ki. Ha vannak is kapcsolódási pontok hozzájuk, ezek annyira finomak és rejtettek, hogy nyugodtan figyelmen kívül hagyhatók. Aztán, amikor épp beletörődik az olvasó, hogy ne számítson efféle utalásokra, váratlanul rábukkan egy Csoóri Sándor hangját idéző verszárlatra: „még rokonaim lehetnek a felajzott fiatal testek, / minden kifosztott szempár az én szemgödröm lakója”. Ha már itt tartunk, fontos megjegyezni, hogy Zsille Gábor költői beszédmódja feltűnő távolságot tart mind az avantgárd, mind a posztmodern szövegalkotási elveitől. A Zsille-vers általában mértéktartó, nyugodt, hatásosságát nem metaforagazdagság vagy formai bravúrok adják, hanem az a folyamatosan parázsló nosztalgia, amely nemcsak a múltra, hanem paradox módon a jelenre is vonatkozik nála.

Zsille számára gyakori élmény a dolgok, jelenségek felszámolódása, a bomlás, pusztulás feletti megrendülés, általánosabb értelemben a búcsúzás. Sajátos védekező módszereket alakít ki arra, hogy ezeket kezelni tudja. Először is számba veszi a tárgyakat, növényeket, embereket, helyszíneket. Mennyi érzékletes, szívet, érzékeinket átjáró felsorolás van a verseiben! Ez a gesztus egyszerre otthont ad a megmentésnek és a búcsúnak. A másik, rejtettebb eljárásmód annak tudomásulvétele, hogy a pusztulás nem eltűnés a világból, hanem egy új létmódba való megérkezés. „Mint mustármag, nyílik meg / oldalunk, pusztulunk, szökkenünk szárba.” És a kettőt egybefogó harmadik: az írás maga, mely az egyetlen esély a világértésre, az önértelmezésre. „Halott fákon kuporogva s írva / leltározom, mit szemhéjam alatt őrzök.” Zsille számára a költő az, „kinek joga van elnevezni a dolgokat”. Az alkalmazkodás képessége, az elfogadás, a tudomásulvétel, a tisztelet, a méltányosság emberi, költői gesztusai sajátos módon erőt adnak számára, s ennek folyamatos gyakorlásától csak még inkább az, aki. Nem veti meg, sőt ajándéknak tekinti a látszólagos semmiségeket (NB. van egy Semmiség című verse): „Ha sétálok, mindig akad egy ház, / egy szín, egy varjú, egy dallam, egy tekintet.” Szerves egységet alkot nála a gyűjtő, őrző, emlékező, felidéző attitűd. Ez a láncolat szerencsés módon mentes mindenféle tetszelgéstől, valójában a létezés csendes ünneplése, a teremtés dicsérete. Zsille katolicizmusa nem teherként nehezedik a költészetére, hanem átjárja, mint a bizonyosság.

Költészetének lírai énje nem tart nagy távolságot a valódi éntől, a költő intenzíven jelen van a saját maga teremtette világban. Helyszínek, nevek, időpontok fénylenek a szövegben, a történet meg­leli és megszólaltatja önmagát. Tiszaladány és Zala­lövő, 1590-ben Balassi Bálint, Velemir Hlebnyikov 1922 nyarán, ’95 nyarán Brodszkij, és mérhetetlenül sok Krakkó, gyakran Nobel-díjas és Nobel-díjra esélyes szereplőkkel, a sok utazás egyetlen nagy utazássá varázsolódik, a sok pályaudvar egyetlen pályaudvarrá, a sok megérkezésben pedig mindig ott bujkál az örök megérkezés reménye. Az utazás-történetek között egyik kedvencem az Idegenben, amely valójában fikció, de szerzője képes érvényessé emelni. E versében a legigazabb utazást találja ki Zsille Gábor: vonatra ül, hogy megérkezzen a saját városába, ahol mindent ismer, de mégis hat napon át folytat egy felfedezőutat: „mindent most először látsz, / körülötted egy furcsa ország / összekevert darabkái”. Általában véve az „elmenni és visszajönni” felszabadító és mégis fájdalmas képlete olyan emberek sorsa által rajzolódik fel az élet-egyetem táblájára, mint Czesław Miłosz vagy Adam Zagajewski. Ezzel el is jutottunk Zsille Gábornak a lengyel kultúrához fűződő rendkívüli szeretetéhez, ami létezésének egyik sarokköve. Ez maga is történet, mely egy váratlan örökséggel indul, mely messze túlmutat önmagán, és nem csupán versekké transzformálódik, hanem sajátos életérzéssé, azonosulássá a magyarnál sokkal „gömbölyűbb” lengyel lélekkel. Mintha önmagára is vonatkoztatná Gombrowicz imperatívuszát: „A lengyel művésznek, ha valamit el akar érni, muszáj elindulnia, lélekben útra kelnie, akár helyváltoztatás nélkül, de menni, menni…”

És szólnunk kell Zsille Gábor humoráról is, noha csak jelzésszerűen van jelen ebben a kötetben, de a néhány helyen, ahol találkozunk vele, azt hihetnénk, hogy az ember, aki a verseket írta, valójában költői álruhát viselő igric, aki hol az ugratásban, hol a fanyar önpiszkálásban érzi jól magát. És talán ez a kifejezés kulcs ennek a költészetnek a megértéséhez: Zsille Gábor jól érzi magát, amit mi mással igazolhatnék, mint a Legalábbis sejtem című vers utolsó sorával: „és hálát adok, mert tudom: pont a helyemen vagyok”. Az utóbbi években kapott irodalmi elismerései végre a recepció oldaláról is kezdik visszaigazolni Zsille Gábor megérdemelt helyét az irodalomban. (Magyar Napló, 2015)