×

Világolvasat Hamvas szellemében

Varga Mária: Válság és hagyomány

Handó Péter

2015 // 09
A 20. századi magyar szellemtörténet meghatározó alakja Hamvas Béla. Regényei, esszéi, tanulmányai újra és újra kiindulási alapot jelenthetnek lételméleti kérdések tárgyalásához. Munkássága megkerülhetetlen, még ha egyes megállapításaiban, következtetéseiben vitatható is. Egzisztencialista bölcselő, de nem filozófus. Kora szülötte – gondolkodásában, problémafelvetésében is. Ezért is válik központi témájává elsőként a válság eredetének, mibenlétének tisztázása, majd az egyetemes hagyomány megértése és megértetése, közvetítése.

Varga Mária kötetének címe – Válság és hagyomány – pontosan jelzi: számára a hamvasi beállítódás, szemlélet az a mérték, amelyhez igazodni, amelyen belül mozogni kíván. Vállalkozásának jelentőségét és nagyságát már ez is jól mutatja. Átvilágítani a létet, és megtalálni azt a tradicionális szellemi talajt, amelyre jövőt lehet építeni.

Innen nézve a Válság és hagyomány tematikai „szentháromsága” (tanulmányok, kritikák, interjúk) sem tekinthető véletlennek. Ha pedig az egyes fejezetek nyitó írásait vesszük sorra, egyértelművé válik Hamvas Béla szinte kultikusnak tekinthető szerepe. Nézőpontja felvételére és aktualizálására is – az egyes szövegek esetében különböző mértékben – sor kerül. Általában ahol ez erőteljesebben érvényesül, ott fajsúlyosabb a vargai mondandó.

Az első tematikai egység három tanulmányt tartalmaz. A regény mint a lét egyedül érvényes értelmezése Lukács György (A regény elmélete, 1906), Mihail Mihajlovics Bahtyin (Az eposz és a regény, 1941) és Hamvas Béla (Karnevál, 1951) regényelméleteinek összevetését végzi el. Azért is teheti ezt meg, mert mindhárom személy egyazon kor gyermeke. A 19. század végén (Lukács 1885-ben, Bahtyin 1895-ben, Hamvas 1897-ben), polgári családban születnek, s életük, gondolkodásuk alapvető fordulata az első világháború végére esik. Lukács ekkor szakít a polgári tradícióival, kommunistává válik a Horthy-rendszerben; Hamvas a háború borzalmainak megtapasztalásától a válság gondolatköre felé fordul, a világtól távolságot tartó egzisztencialista bölcselővé lesz; Bahtyin nem épp szocialista szellemben filozofálni kezd a Szovjetunióban, ezért rendszeridegen elemnek számít (miképpen Hamvas is 1948 után). Lukács ezt megelőzően, ifjúként, Bahtyin és Hamvas ezt követően, középkorúként gondolkodik a regényről mint a „modern kor” alapvető kifejezési formájáról. Olyan valóságleíró módról, amely a 19. század második felétől a filozófiai szövegeken belül egyre markánsabb beszédmóddá válik, azaz az esszé műfaja felé mozdítja azt el. Varga Mária a mítosz és regény, individuum és személyiség, sors és üdvtörténet, metamorfózis és fejlődés összevetései mentén hívja fel a figyelmet a szerzők munkái közötti azonosságokra és különbségekre – az olvasót ezzel szinte belehajszolva az újra- és a továbbgondolásba. És mivel például Bergyajev és Eliade munkássága felé is kitekint, a tanulmánybeli összkép árnyalt, a regény mibenlétének tartományán túl nyúló megállapításokra vezet és késztet.

A második „tanulmány” (Bátor népnek van hazája) már címével is a nemzeti érzelem közhelyeinek tárházát előlegezi, s akinek ily módon való identitáserősítésre van szüksége, bizonyosan nem fog csalódni. Amíg az előző írásból számos idézetet érdemes lenne kiemelni és alaposabb elemzés alá vetni, mert olyan problémákra mutat rá, amelyek napjainkig sem oldódtak meg, addig itt ilyennel alig találkozunk. Másrészt több alkalmi társulást sejtető szövegmodulból áll a mű, különösebb koherencia nélkül. A balassagyarmati történeti identitás (bátor helytállás) részét képező „Civitas Fortissima”-mítosz szobor- és filmváltozatának ismertetése, elemzése felől az erkölcsön, a haszonelvűségen, a depresszív életérzésen, a szívvel látáson keresztül jut el Matúz Gábor és Siklósi Beatrix Hóhér, vigyázz! című filmjéig mint a bátorság egyik megjelenési formájáig. Harmadrészt rendkívül heterogén a beszédmód. Számos ponton publicisztikai vonások jellemzik, s ezért nemhogy tanulmánynak, még esszének sem nevezhető. Színvonalában mindenképpen kakukktojás a kötet egészén belül.

A harmadik tanulmány (Mikszáth Kálmán, a bölcs realista) Mikszáth Kálmán munkásságának értékelése a jelen irodalomtudománya tükrén és a filozófia racionalista látásmódra vonatkozó szűrőjén keresztül. Mikszáth korszerűségére mutat rá, amikor hangsúlyozza, hogy „tudatosan kerülte a zárt kompozíciót, a kész, befejezett jellemeket”, „nála az iróniához derű, emelkedettség és részvétteli szeretet társul, s nem pusztán intellektuális játékként jelenik meg”, módszere a „dolgok, jelenségek viszonyrendszerben való bemutatása”, „nem von le konzekvenciát, nem mond ítéletet, csupán ábrázol”. A téma kibontásához szükséges mértékben kitérőt tesz a világ középponttalanná válása, a nietzschei értelemben vett istenhalál felé mint olyasvalami felé, amelyre a modernitás – és minden azt követő irányzat, izmus – épül. [A tanulmány a Kortárs 2012/1. számában olvasható.]

A második tematikai egység kilenc (3×3) kritikát/recenziót tartalmaz. Ezek mindegyike korrekt módon ismerteti, veti össze és helyezi el a kortárs irodalmon belül a „célkeresztbe került” könyveket. Nagy erénye, hogy közismert és kevésbé ismert szerzők munkáihoz ugyanolyan alapossággal és igénnyel nyúl. Leginkább az érdekli, hogy az egyes műveken belül miképpen ábrázolódik a világ, s ez az ábrázolásmód mennyire alkalmas a valóság leképezésére, visszaadására, mennyire korszerű. Van, ahol viszonyítási, van, ahol kiindulási pont, van, ahol központi téma Hamvas Béla. Varga Mária állításai alátámasztására viszonylag sok idézettel él, ezzel is növelve a mondandója hitelességét. Itt tovább árnyalódnak azok a kérdések, amelyek a 20. században virágoztak, bomlottak ki, s a 21. század kérdéseiként is megmaradtak. Ilyen például a nyelv létezésen belüli, léttel kapcsolatos szerepének problematikája – mintegy ez lévén az ember egzisztenciális helyzetének forrása, hiszen a „ szavakból, kifejezésekből nem csupán művek, hanem valóságok is születnek”.

A harmadik tematikai egységet jelentő és szintén kilenc írást tartalmazó Interjúk jelenti a kötet legfajsúlyosabb részét. Varga Mária egyrészt rendkívül jó érzékkel választja ki az interjúalanyait, másrészt lényegre törően és alaposan felkészülve kérdez, s ez feszes és kulcsfontosságú válaszokat eredményez.

Ha eddig bármilyen fokú kétségünk merült is fel azzal kapcsolatosan, hogy Varga Mária számára „etalon” Hamvas Béla és az ő alapállása, akkor ez a kétség itt bizonyosan szertefoszlik. A nyitó interjúban (Egy későn jött Kossuth-díj ürügyén) Hamvas özvegyét, Kemény Katalint faggatja 1990 őszén a nem sokkal korábban odaítélt posztumusz elismerés apropóján. Kemény az interjú legelején leszögezi, hogy „Hamvas Béla kitüntetéssel vagy anélkül, marad az, aki, a rehabilitációra azoknak volt szüksége, akik lelkiismeretükben érezték, hogy ennek meg kell történnie”. Miközben Hamvas 1948 utáni mellőzésére is magyarázatot kapunk („ő nemcsak a tilalom miatt nem jelent meg évtizedeken keresztül, hanem mert képtelen lett volna meggyőződése ellenében egy sort is leírni”), az akkori (és minden hasonló) rendszer működésére vonatkozó kijelentésekkel is él Kemény. Ezek között számos fontos akad. Hogy csak néhányat említsünk: „a kiadók államosítása az írók »államosítását« is magával hozza”. (Vajon az intézmények államosítása a társadalom államosításához vezethet? – teszem fel ezen mintát követve a kérdést.) „A diktatúra – legyen bármilyen előjelű – sohasem érzi magát biztonságban. Számára nem a politikai ellenfél a fenyegető, ezt vagy a maga oldalára kényszeríti, vagy megsemmisíti. Veszélyes a politika feletti szellemi színvonal, amely minden törvénytelen mozdulatot átvilágít, s ezzel az erőszak hatalmának alapját rendíti meg.” „[A]mikor a magunk szabadságáért küzdünk, nem állunk ellen a hatalmi csábításnak, amivel ismét és szükségképpen megfosztottunk egy réteget a maga szabadságától.” „Önismeretünk azonos benső szabadságunkkal, benső szabadságunk pontos mértéke a másoknak nyújtott szabadság.” De rávilágít Hamvas alaptermészete megingathatatlanságára is: „Mert úgy írt, ahogyan lélegzett, ennek az elemi tevékenységnek a kirekesztettség nem lehetett akadály.”

A kötetben másodikként megszólaltatott Thiel Katalin művészettörténész Maszkjáték című Hamvas-könyve jelenti a beszélgetés kiindulópontját, amelyben a szerző a filozófiai hagyományon belül kísérli meg elhelyezni Hamvas Béla munkásságát. Azt mondja: „Hamvas Béla írásai bizonyos értelemben szintézisét jelentik a nyugat-európai élet- és egzisztenciafilozófiai áramlatoknak, de ezen indíttatás után messze elrugaszkodva a keleti bölcselet irányába, eredeti módon foglal állást az emberi egzisztencia és a modern lét legalapvetőbb kérdéseit illetően. Olyan szintézis ez, amely magyar.” Életműve „a válsággal kapcsolatos útkeresésből ered, amely aztán az úgynevezett hagyomány tanulmányozásán keresztül az élet felé, pontosabban az »életrendi alkalmazás« felé ível”.

A harmadik interjú a hittudományok filozófiaprofesszorával, Bolberitz Pállal készült, aki arról beszél, hogy a „hit az emberi szellem egyik megismerőképessége”, a gondolkodás alapja. Hívő ember számára az igazság mindenek fölött való, s „addig egy társadalom nem tud tiszta lelkiismerettel élni, ameddig az igazat és a hamisat, a jót és a rosszat, az erényt és a bűnt nem különbözteti meg”. Fogalmazhatunk úgy is: hit, igazság és valódi értékek nélkül a világ menthetetlenül elveszett.

A Gyökerek, virágok, gyümölcsök című interjúban Mezei Balázs vallásfilozófust korunk válságjelenségeiről, azok eredetéről és jellemzőiről faggatja Varga Mária. Mezei úgy véli, az igazán nagy teljesítmények a „szintézis-korszakokban” jöhetnek létre; ugyanakkor napjainkban még mindig egyfajta atomizálódás zajlik a szellemtörténeten belül. Európában meghatározónak tartja azt a baloldali eszmét, amely az 1905-ös szentpétervári októberi államcsíny következményének is tekinthető. Innen nézve a „rendszerváltás úgy is felfogható, mint a szovjet kommunizmus kiegyezése az európai szocializmussal”. Vagyis „a szovjet rendszer összeomlása nem temette maga alá a szocialista felfogást, mivel vele szemben nem maradt fenn és nem épült újjá átfogó és erőteljes alternatíva, amelyet jobboldalinak vagy konzervatívnak lehetne nevezni”. Reménykeltőnek tartja a világban zajló „nagy kulturális találkozásokat”, azt a szellemi áramlást, „amely túllép a korábbi történeti-kulturális határokon; [ugyanakkor] veszélye e kornak az, hogy a szabadság helyére ismét a rabságot emeli, és ellehetetleníti a valódi gondolat-, szólás- és alkotásszabadságot”. Ez is, az is történeti fejlemények – bizonyos tartalmak továbbéltetése és az arra adott ellenválaszok – következménye. Felfogása szerint három „filozófiai sors” volt lehetséges a 20. századi Magyarországon: az uralkodó ideológia szolgálata, az emigráció és a hamvasi. Ez utóbbi „egy személyben egyesíti a magyar gondolkodás erejét és tragikumát”. Úgy gondolja, „[a]mennyiben a klasszikus európaiság véget ért, véget ért az ebben az értelemben vett filozófia is […] Nem ért azonban véget mindennek a befogadása és továbbgondolása.” Ez pedig mindenképpen reményre ad okot.

A bizonytalanság bizonyossága cím pontosan jelzi a jelen „posztmodern” állapotát, amellyel kapcsolatosan Bókay Antal irodalomtörténészt faggatja Varga Mária. Bókay ennek fő jellemzői közé sorolja a mindenre kiterjedő önreflexív és önteremtő diskurzust, a szigorú szerkezetelemzést, a dolgok folyamatszerűségükben való szemléletét, dekonstruálhatóságát, a centrumnélküliséget, a globálist, valamint a sorsprojekciót. Példával élve: a modern várost tervezettnek, térképszerűnek tartja, a posztmodernt olyan labirintusnak, amely „a személyesből származik, véletlenszerű hangulatok, élmények, emlékek sokfélesége alkotja”. Mögötte az ember pszichológiai ellentmondásossága, kettőssége – a tudatos konstruktivista volta és a tudattalan energiatermészetűsége – rejtezik. E kettősség törésvonalában jön létre a nyelvben, „társas struktúrákban” megnyilvánuló személy. Megítéltsége olvasat kérdése. „Minden kulturális konstrukció, tudat mögött a vágy és a hatalom nehezen kifejezhető, alig tudatosítható alapja rejlik.” Világmagyarázataink újabban olyan metanarratívákra (fejlődés, demokratikusság, gyarapodás stb.) épülnek, amelyeket tudományosnak nevezünk, ugyanakkor a bennük való hit teszi őket elfogadhatóvá, elfogadottá. Mivel új és új ismeretek lépnek be ebbe az intellektuális térbe, ezért a világmagyarázatok sajátosságává lett a változó értelem.

Az Amerikában élt és elhunyt Molnár Tamás (Thomas Steven) filozófus – halála előtt három évvel – adott e-mail-interjút Varga Máriának a posztmodern kultúrtörténeti gyökereiről, kialakulásáról, főbb jellemzőiről. Részben az előző írásban taglaltak fogalmazódnak újra és át, részben más összefüggésekbe helyeződnek. Molnár felfogásában a „posztmodern a modernség egy újabb változata”, azaz egy fejlődés, egy szemléletváltás következménye, amely Kant alapelvetésével kezdődik, ám Nietzsche tekinthető az első posztmodern gondolkodónak. Ez a szellemtörténeti fordulat azt is jelenti, hogy a keleti filozófiák által elfogadott semmi bekerül a nyugatiba, s annak részévé válik; benne nem kis ellentmondást idézve elő a „semmi van”-nal. Molnár hosszan és visszatérően foglalkozik a kiválasztottság és a teremtés, az anyag mint megjelenési forma kérdésével. Nézőpontja felől a posztmodern „alaptalan alapja” személyiségtagadó kollektív zagyvaság – különösen, ha ezt a vallások mibenlétére is kiterjesztik. „A kereszténység szerint a világ megismerhető”, és „igenis van a hit által megvilágított ráció”, ami a teremtettségünkből és a világ teremtettségéből ered. A metafizika a filozófia lényege. „A jövő attól függ, hogy az egyháznak sikerül-e visszanyernie a hívők bizalmát, és visszaállítani Istennek az emberrel való dialógusát” – vallja, s azonnal hozzáfűzi: „ha egy történelmi intézmény összeomlik, akkor azt ugyanúgy eddig még nem sikerült visszaállítani”. A dialógus helyreállításához új intézményi formát kellene találnia az emberiségnek – zárhatjuk le a molnári eszmefuttatást.

Varga Mária hetedikként Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténészt faggatja az általa szerkesztett, 2007-ben megjelent, 134 szerző 183 írását magába foglaló A magyar irodalom történetei című háromkötetes munkájával kapcsolatosan, amely a korábbi hasonló jellegű szintetizáló művekhez képest máshová helyezi a hangsúlyt. Egyes szerzők leértékelődnek vagy kikerülnek, mások felértékelődnek és bekerülnek a könyvbe. Szegedy-Maszák ezt azzal indokolja, hogy „a változó értékelés hozzátartozik az irodalom működésének a lényegéhez”. „Mindnyájunk olvasottsága más és más, és a műveket egymáshoz képest értelmezzük és becsüljük.” Miután Varga nehezményezi, hogy Hamvas Béla Karneválja ezúttal is kimaradt a méltatott írások közül, Szegedy-Maszák bevallja, azért, mert érdemben senki sem tudta azt feldolgozni a regény összetettsége miatt. Hamvas egyetlen szépirodalmi műve sem vizsgálható egyéb bölcseleti munkáival és – rendkívüli olvasottsága révén – kora főbb irodalmi, filozófiai teljesítményeivel való reflexív elemzések nélkül. Erre a felkért irodalomtörténészek egyike sem volt képes. A beszélgetés kitér az irodalmon belüli középpont és periféria kérdésének tisztázására, a magyar irodalom külföldi jelenlétére, megítéltségére. Az interjú legfontosabb gondolatának tartom azt az amerikai felismerést, „hogy hiba volt az oktatást nem szolgálatnak, hanem piacnak tekinteni, mert a piacot az igények irányítják, ám senki sem születik olyan igényekkel, amelyek iránt nem keltik föl az érdeklődését”. S áll ez az állítás a kultúra, a kulturálódás területére is.

A Forma, tér, konstrukció és spirituális tartalom az építészetben című interjúban Finta József építész a tervezés során általa alkalmazott irányadó elvekről vall. Szakmáját egyszerre tekinti szolgálatnak és szolgáltatásnak, s munkája során mindkettő érvényesítésére törekszik. Tudja, hogy az általa tervezett tér „viselkedési kultúrát is indukál”, ezért nem szívesen tervez piac által kitalált nyereséggyárakat, azaz plázákat. A posztmodern építészetet „sehová sem vezető lázadásnak” tekinti, szemben a gótikával. „E stílusban vált tökéletes eggyé a forma, a tér, a konstrukció és a spirituális tartalom.” Véleménye szerint ezt az egységet kellene megvalósítania a modern építészetnek is, mert csak így válhatnak humánussá az élettereink.

A kötetben szereplő utolsó interjú Pléh Csaba pszichológus-nyelvésszel készült. A nyelv mint genetikai örökség és a megértés, gondolkodás, tudatosság összefüggéseit vonja górcső alá a beszélgetés. Azt a folyamatot, amelynek során a valóság észlelése annak felismerésévé (és részben fikciójává, konstrukciójává) válik. Az ebben rejlő „irracionális mozzanatok” eredményezik a felfedezéseket, így magát a fejlődést. Pléh szerint „[m]agunkat, ősi tendenciáinkat meg kell ismernünk, hogy kontrollálni tudjuk saját életünket. A szabadság útja nem az eredeti természet letagadása, hanem az okos önszabályozás.”

A kötet ezzel a gondolattal lezárult. A befogadása olvasókat és olvasatokat kíván – örökkön örökké. Miképpen Hamvas Béla munkássága is. Amelynek legfőbb tanulsága, hogy a válságra egyedül a hagyomány képes hathatós választ adni. (Közép-európai Média Intézet, 2014)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben